KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Játékfilm

Tényleg van?

Vajda Mihály

Magyar film akkor van, ha az az egy-két remekmű nézhető filmek tömegéből emelkedik ki, nem pedig a semmi tengeréből. – A filozófus zsűrielnök a szemléről.

Na, és mi a Te személyes véleményed? – kérdezte tőlem számos ismerősöm. Az, amit a díjak kiosztásakor elmondottam. Igenis, a leghatározottabban úgy gondolom, hogy van magyar film. Ha persze nem is tökéletes. Megnéztem huszonkét filmet, s úgy érzem, ezek közül tizenháromról érdemes, ha nem is mindről muszáj, beszélni.

A mezőny két legkiemelkedőbb alkotása Gothár Péter Hagyjállógva Vászkája és Szirtes András munkája A kisbaba reggelije, arról pedig, hogy e kettő közül melyik a „jobb”, márcsak azért sem kellett vitatkoznunk, mert Szirtes filmje túl rövid ahhoz, hogy nagydíjra szóbajöhetett volna. Mint játékfilmet mi, mint rövidfilmet a másik zsűri lelkesen tüntettük ki a két zsűri közös különdíjával.

A harmadik filmet illetően, amelyik a zsűri vitájában mint „egész”, illetőleg mint nem elsőfilmes rendezői teljesítmény egyáltalában szóbajött, Altorjay Gábor Punta Grande-járól beszélek, már nem volt ilyen egységes a véleményünk. Meg kell mondanom, én nem láttam semmit sem abból, amit a filmesek már-már zseniálisnak tekintettek benne. Jó volt, hogy így történt. Alkalmat adott ugyanis számunkra egy általánosabb jellegű esztétikai kérdés feltételére. A kérdés így hangzik: lehetséges-e vita a műalkotás minőségéről? Nekem a film nem tetszett, pontosabban nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. A szakmabéliek, mint mondottam, egészen rendkívüli teljesítményként látták. Alakítani tudjuk-e egymás látását? Arra kértem Jelest, Márkot és Szederkényit, próbáljanak meggyőzni engem: nem arról, hogy a film rendkívüli (ha én nem láttam annak, akkor teoretikus érvekkel meggyőzni engem erről bizonyára lehetetlen), hanem arról, hogy nézzem meg újra, más, az ő érvelésük által felnyitott szemmel. Meggyőztek. A vitában számos érv elhangzott, olyanok is, melyekkel nem tudtam mit kezdeni. Legfőképpen a film sajátos légkörére való hivatkozással nem. Egyetlen érv hatott. Hogy is fogalmazott Jeles? Ha jól értem őt, számára az volt a legfontosabb, hogy a film figurai azonosak önmagukkal. Megjelentek a vásznon, s máris ott volt egy egyéniség, akinek egyéniség voltát a rendező nem ráaggatta-ráoktrojálta a színészre. Egy egyéniség, aki a rendező tényleg megteremtett. (Jeles szerint a magyar filmnek éppen az a baja, hogy a rendező általában, s e tekintetben Jeles önmagát sem tekinti kivételnek, képtelen erre.)

Most pedig az lenne a feladatom, hogy bebizonyítsam: van magyar film. Merthogy Altorjay a maga német filmjével mégcsak nem is fecske, két remekmű pedig nem bizonyítéka állításomnak. Magyar film ugyanis akkor van, ha a két remekmű nézhető filmek tömegéből emelkedik ki, nem pedig a semmi tengeréből. Nos, szerintem pontosan ez a helyzet – ezt azonban nem beszéltem meg a zsűritagokkal. Nyomatékosan kérem a kedves olvasót, tekintse az itt következőket annak, ami: laikus adta helyzetképnek. Nekem van magyar film, mert számomra a fentemlített három filmen kívül vagy további tíz ezért vagy azért nézhető. Az volt az érzésem, hogy érdemes volt őket megcsinálni, s többségüket érdemes lett volna jobban megcsinálni. Van magyar film, mert a filmek alkotói elkötelezettek valaminek, a művészetnek vagy éppenséggel a közönségnek, akarják a művészetet, és akarnak – nem félek ettől a szótól – szórakoztatni, s nem csupán önmagukat akarják megmutatni. (Hogy ez utóbbit is akarják, az számomra természetes és rendben van). Elkötelezettségük – hangsúlyozom, ismétlem – a műalkotásnak és a befogadónak, nem pedig a társadalomnak szól. (Iszonyatosnak tartom, amikor a művészen és a művészeten a „mát” kérik számon, ahogyan azelőtt, összhangban a kelet- és közép-európai értelmiségiek többségének beállítódásával, a kommunista művészetdiktátorok tették. Végre ne legyen már a művészet feladata a társadalmat megismerni, hogy azután majd megjobbítsuk.) Fontos nekik, amit csinálnak. S ha ez a vásznon megmutatkozik, film már van. Megítélésem szerint azután többnyire a következetesség hiányzik. Szabó Ildikó Csajok – mondjuk. Ha a rendezőnő következetes marad alapötletéhez (hogy ezt az alapötletet megfogalmazta-e önmagának és művésztársainak, azt én nem tudhatom. Megeshet, hogy nem, megeshet, hogy a film ilyeténképpen nem lett végiggondolva, s akkor ezt okozta a bajt. Az is lehet azonban, hogy pontosan végiggondolta, pontosan megfogalmazta, aztán hagyta magát más karakterű ötleteitől elcsábítani), azaz a leghétköznapibbat, a hétköznapian sivárat és érdektelent mint abszurdat elibénk állítani – gondolok a szeretkezésekre (szeretkezés?, még baszásnak is ugyancsak abszurd!), gondolok a három csaj uszoda-jelenetére, de sorolhatnám hosszan azokat a pillanatokat, amikor a rendező művészi ideája képpé lett –, s nem hozni be semmi egzotikusat, akkor Szabó Ildikó kitűnő filmet csinált volna. De aztán jöttek szépen sorban az indiánok (magyar indiánok, tudom, vannak ilyenek: de a magyar indiánok mégsem egészen hétköznapiak), a cigányok (magyar cigányok: egészen hétköznapiak is lehettek volna, de nem úgy sikerültek, csakhogy nem is abszurdra, hanem egzotikusra – leszámítva a zseniális utolsó jelenetet. Az bizony hétköznapi volt és abszurd), meg a bantu négerek. Kár. Nem lehetne kihúzni?

Mészáros Márta A hetedik szoba. Lehet, hogy a téma okán elfogult vagyok: Edith Stein alakja egyre jobban érdekel. A film részben talán ezért, részben bizonyára a kiváló operatőri teljesítmény miatt nagy hatással volt rám – patetikussága, itt-ott giccsessége ellenére is. Mármint azokban a pillanatokban, amikor nem volt jelen Edith Stein valahai szerelme, Husserlnél Göttingában asszisztenstársa, a szellemi impotenciája eredményeként nácivá, majd gestapóssá is lett dr. Franz Heller, aki furtonfurt megmenteni, azaz legyőzni akarta a filozófusnőt. Amikor azután még az Auschwitzba tartó vonatot is megállította, hogy utolsó kísérletet tegyen Edith Steint megmenteni, már a gyönyörű záró Pieta sem segített: oda volt a hatás. Végiggondolatlanság? Ízlésficam? Mészáros Márta filmjét mégis fontosnak tartottam megemlíteni: a záróesten ugyanis nem említtetett, s szeretném elkerülni azt a látszatot, mintha a három nagy öreg ugyancsak – de teljes joggal – említetlenül maradt Szeressük egymást, gyerekek!-jével egy kategória lenne.

Fekete Ibolya Bolse Vita-jának egyetértésben ítéltük oda a legjobb elsőfilmes díjat. Voltak igazán felejthetetlen pillanatai, nem utolsó sorban az orosz szereplők jóvoltából. Nekem azonban túl sok volt benne az „áldokumentarizmusból”: az olyan jelenetekből, amelyek meggyőzőek és hatásosak, ha tudom, hogy valódiak, de játékfilmben nem válnak igazzá.

Bajban vagyok, ha a két klasszikus regényadaptációról kell beszélnem. (Kaffka Margit elbeszéléséből készült Esztergályos Károly Fekete karácsonya. Kosztolányi novellájából vitte filmre Molnár György A rossz orvost). Holott muszáj róluk beszélni. A laikus szemével nézve ugyanis mindkettő szépen, stílusosan – mondjam, hogy műgonddal? – lett megcsinálva. S mégis tudom, senkinek sem kellenek. Nekem sem. Vajon miért? Mert azok, amik? Vagy valami más oka van a dolognak? Mert már senkit sem érdekel az a világ, s ma már átélhetetlen konfliktusai, melyet ábrázolnak? Kafka kisvárosának kibírhatatlan protestáns szigora? Nem lehet ez az ok. Filmrevihető ugyanez a légkör úgyis, hogy nem tudunk szabadulni a mű hatásától – ha zseni viszi vászonra. Zseniálisnak kell lenni az alkotónak, hogy úgy érezzük, rólunk szól a mese, ha de facto nem is rólunk szól már? Ha nincsen igazán nagy művészet, akkor mégis igaz volna, hogy a mát akarjuk? De hiszen a Kosztolányi-novella konfliktusa, szemben világával, nem korhoz kötött! Mindegy is. Nem itt a helye annak, hogy a filozófiai esztétika problémáin töprengjek.

Meg kell említenem Szőke András Boldog lovakját. Nagyon szerettem, nagyon élveztem, halvány célzásokat is tettem a zsűrinek, nem kellene-e vajon néki díjat adnunk. Mint kiderült, ízlésünk – megítélésünk itt sem tért el olyan nagyon egymástól. De hát a hölgyek és az urak azt állították, hogy Szőke csinált már sokkal jobbat is –, s minthogy én előző filmjeit nem láttam, kénytelen voltam hinni nekik.

Jól szórakoztam Balogh Zsolt Szarajevó kávéházán, ha sok volt is benne az utánérzés, s a rövidfilmes zsűri talán megfontolásra, említésre méltónak találta volna a kilenc kisfilmből álló Váratlan halál egy-egy darabját, ha nem támad valakinek az az ötlete, hogy pusztán témájuk alapján, de még e tekintetben is erőltetetten, egy játékfilmmé gyúrja össze őket. Így nehezen lehetett valamit kezdeni velük. Szőkéé itt is jó volt, sőt, itt jó volt Ács Miklós is, aki két egészestés játékfilmjével csak felingerelt.

Most már a többi néma csend, de nem állhatom meg, hogy ki ne mondjam: teljes igazságtalanság, hogy a tömegkulturális fogyasztásra készült munkák egy kategóriában indulnak a „művészfilmekkel”. Hogyan lehet Vermeer Delfi látképét egy Stroganoff módra készült remekbeszabott beefsteak-kel összehasonlítani? Vajon az előbbi jobb az utóbbinál? S ezt azért is mondanom kell, mert Kern Sztracsatelláján (ez egyesek szerint bizonyára rossz ízlésre vall) jól szórakoztam. Koltai Szambája meg untatott. A szórakoztató filmre is áll, hogy el lehet rontani, ugyanis nem eleve esztétikum alatti.

Na de tisztelt Zsűrielnök Úr! Egy szót sem hallottunk még a Hagyjállógva Vászkáról, meg A kisbaba reggelijéről? Tán nem azokat tetszettek kiemelni? De hát éppen erről van szó. A művészileg tökéletes és egyben új (ma, tetszik, nem tetszik, így áll a helyzet: annak, ami tökéletes, újnak kell lennie, még ha „idézet” is) nóvumát nem lehet szóban kifejezni: verbalizálhatatlan. Mire verbalizálható lesz, elveszíti újdonságát. Van a „nem szabad megnézni”: erről többnyire nem esett szó. Van a „meg lehet nézni, de nem muszáj” – legfőképpen ilyenekről szóltam, próbálván megmagyarázni magamnak, miért nem muszáj. S van a „meg kell nézni”. Azt meg meg kell nézni: A Hagyjállógva Vászkát, meg A kisbaba reggelijét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=260