KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész

A sz@b@dság pill@n@t@

Kriston László

Az Internet a demokratizálódás high-tech ikonja: felforgatja az álomgyári érvényesülés eddig megszokott módjait. A filmkészítők bevétel-alapú kasztrendszere alapjaiban inog meg.

 

Az amerikai filmgyártás élvonalába kerülni egyet jelent az elismertséggel. A kreatív filmkészítő itt nem más, mint a visszacsatolások, biztosítások, garanciák által lefedett pénzügyi tényező. A nevéhez társul a közelmúltbeli filmjeiért kapott gázsi (salary history), a filmek bevétele (Box Office-adatok), valamint az elismertségét is fémjelző partnerek listája (co-sztárok, executive producer, rendező). Az ebből összeálló creditability (hitelképesség) a jövő útja: csak akkor léphetsz előre, ha az addig elért eredmények nagy valószínűséggel garantálják a sikert.

A sztárok „bankability”-jét évente újra műsorra tűzi a szaksajtó: akárcsak a bankokat, őket is besorolja különböző hitelképességi kategóriákba (A+, A, B+). A felmérést az executive (szó szerint elsődleges és nem végrehajtó!) producerek körében végzik, s ennek eredményeképp áll elő a kollektív filmszakmai tudatot tükröző ítélet. Ettől függ minden kamera előtti arc jövője: a következő gázsijuk, az alkupozíciójuk (lehetnek-e önmaguk urai/producerei a következő filmben), mekkora munkába foghatnak bele, milyen rangú co-sztárokkal.

Ha eddig 5-10 millió dollár körüli kétes sikerű alkotásokban szerepelgettél, akkor 5-10 milliós deliver (beszállító) vagy, és ezt senki se mossa le rólad. Nem is hívnak idegen (nagyobb volumenű) budget-környezetbe, szinte lehetetlenség, hogy rád bízzák a következő 145 milliós megaprodukció sztár-szerepét. Még a végén elrontod a biztonsági játékot. Azért vagy hasznos fogaskereke a rendszernek, mert a saját szinteden jól működsz, és szállítod az adott költségvetési, valamint a (várható) bevételi nagyságrendet, a megbízhatóságot, a biztonságot. Egész Hollywood egy végletesen degradáló, tudatot–kreativitást–gondolkodást puszta számokká transzformáló tőzsde-játék. Feljebb lépni Mr. Jacob producer úr létráján: ez a hollywoodi 22-es csapdája, de legalábbis a kis lépések taktikája. Itt minden a greenlight-tól (zöld jelzéstől) függ. Az executive-ok egyszerűen nem hagynak jóvá túl nagy karrierugrásokat, mert a túlzott kockázat vállalásával (a deliver-i hagyományok felrúgásával) saját pozíciójukat is veszélyeztetik.

A rendszer azonban mégis rendelkezik egy csipetnyi kockázati elemmel: a mesés (vagyis irracionális, pénzügyileg megmagyarázhatatlan) kiugrások, az üstökösszerű feltűnések, hirtelen felfedezések fölötti remények tartanak mozgásban mindent. A közönség csillapíthatatlan sztár-éhsége nélkül már réges-rég katatón rémálomba merült volna az álomgyár. A rejtett fogaskereket a független vagy fél-független film jelenti, meg néhány nagyformátumú mogul, aki fittyet hány a kockázati szabályokra, és szeret a saját feje után menni (mondjuk Harvey Weinstein a Miramaxnál). Ezen a vonalon – és néhanapján a big pictures-ök teszt-funkciójú mellékszerepeiben – működik a „besurranás”. Így „jött be” Ben Affleck és Matt Damon a Good Will Hunting, Russell Crowe és Guy Pearce a Szigorúan bizalmas, Hugh Jackman az X-Men vagy Heath Ledger A hazafi című produkciókban.

 

 

Káosz és rend találkozik

 

Az Internet elődjét, az Arpanetet, a katonaság hálóját úgy alkották meg, hogy nemzetbiztonsági veszély esetén a „kilőtt” részek nélkül, egymástól függetlenül is működhessenek a megmaradt egységek, szerverek. Vagyis elemi feltétel volt a decentralizáció – és az ma is. Amikor e két lényegileg eltérő rendszer, a decentralizált/demokratikus és a keresztapás, executive–kerekasztalos, banki-formulákkal palástolt hierarchikus találkozik egymással, akkor csakis reformerejű fordulat jöhet: paradigmaváltás. Thomas Kuhn óta tudjuk, hogy az ilyesfajta konfrontáció nem csendesen megy végbe, hanem nagy robajjal, forradalmi úton; rendszerint egyszerre bomlaszt és épít.

John Hegeman The Blair Witch Project-stratégiája példaadó esetté emelkedett. A körülmények ismertek: a maroknyi fiatal eltűnését rögzítő amatőr-filmet megtévesztő módon, véresen komolyan véve úgy vezetik be, mintha igazi volna. Az ál-dokumentarizmus trükkjét online vonalon is erősítő website 54 millió látogatót vonz; a film a maga néhány (35) ezer dolláros költségvetésével és az első kilenc hét alatt termelt 130 millió dolláros bevételével Hollywood-szerte valóságos sokkot okoz. Bebizonyítja, hogy a világháló demokratikus ereje (kellő ötletességgel és egy jó orrú forgalmazóval – Artisan Entertainment – társulva) lehetővé teheti, hogy az ember nemhogy a mainstream, de még az independent vonalon kívülről is jöjjön, lásson és győzzön. Creditability, bankability – ugyan kérem, ezek a tegnap fogalmai.

A stúdiórendszer marketing-agyféltekéje már a Blair Witch-eset előtt elsőként kezdte kapizsgálni, hogy a világhálóból dollárokkal (azonnal!) mérhető közvetlen előnyei származhatnak. Több sem kellett, élelmesen olvasztotta magába az online promóciót. Ezen a résen tört be hivatalosan a hagyományos film value chain-jébe, azaz a filmgyártás sokfázisú gyártási-láncolatába az új idők szele. A stúdiók hirtelen legféltettebb main stream kincseiket bízták rá a y-generation net-gurujaira, hogy a legtalálékonyabb módjait dolgozzák ki az online hírverésnek. A Variety új tehetségeket számba vevő éves összeállítása máris hemzseg a stúdiók által felbérelt fiatal website-kreátoroktól, akik immár nagyköltségvetésű filmek online felületei és sorsai(!) felett diszponálnak.

Az új felismerésnek köszönhetően gombamód szaporodnak az érvényesülés alternatív csatornái. A világháló rendkívül koncentrált figyelem-gócpontokat hoz létre, ahol nagyszámú közönség előtt pillanatok alatt te lehetsz a király. Történik mindez saját szabályszerűségei szerint, önmagától (?), önerejéből (?), mindenféle felsőbb parancs nélkül. A filmforgalmazó rendszer ilyen alternatív csodabogár-pólusává válik az Atom Films, az iFILMS és az AlwaysI. E honlapokra felrakhatod pár perces filmedet, függetlenül attól, mennyire vagy amatőr. De még a profi rövidfilm-készítés is vérátömlesztésben részesül: a 2000-es Sundance fesztiválon e website-ok egymással versengve, hihetetlen tartaloméhséggel verték fel a kisfilmek árait, megmentve a hagyományos forgalmazók által nemrég még igen mostohán kezelt műfajt.

 

*

 

Az információáramlás is demokratizálódik. Néhány pletykaguru szempillantás alatt éri el a nyomtatott sajtó hangulatkeltő-befolyásoló erejét, ami ma már showbiz-hatalom (példa rá az austini Harry Knowles, aki földrajzilag outsider, de mint tudjuk, a világháló nem ismer határokat).

A stúdiók opciózó és felvásárló kényszere (évi 600 mozifilm és 5000 tévéfilm) szintén az Internet által nyer figyelmet érdemlő megoldást. Affleck és Damon még a stúdiórendszer peremén (a Castle Rock-nál, a Fox egyik művészfilmesebb oldalbordájánál) kezdték átpasszírozni a Good Will Huntingot a rendszeren. (Újra és újra átdolgoztatták velük a könyvet, ők meg, hogy teszteljék a nyakkendős urak tűrőképességét, trágár dialógusokat csempésztek bele, de az executive-ok mindenre csak bólogattak, így derült ki, hogy el sem olvassák az új verziókat.) Végül a Miramax fejéhez, Harvey Weinsteinhez menekültek, aki a maga megszokott rebellis módján azonnal igent (greenlight-ot) mondott rá. A két srác nem felejtette el a karrierindítás nehézségeit. Ma már az A-filmek éllovasaiként vezénylik példamutató kezdeményezésüket: a projectgreenlight.com online forgatókönyv-pályázat, amelynek támogatója a Miramax és az HBO. A győztes egymillió dolláros költségvetést és moziforgalmazást kap filmötletéhez. Számos olyan hely van már a világhálón, ahol tárt karokkal várják a forgatókönyved, hátha az lesz a következő évek nagy durranása. A Script Shark és Done Deal nevű oldalak büszkén hirdetik, hogy a producerek már 125 ezret is fizettek olyan forgatókönyvért, amely ott látott nyilvánosságot. A szakértők persze figyelmeztetnek, hogy az online publikálás szerzői jogi védelme még nem tisztázott, globálisan az önszabályozás, a lássuk-mi-sül-ki-belőle van érvényben. Ebben az esetben bárki kedvére lopkodhatja az ötleteket, fogásokat, fordulatokat az online kirakatba helyezett sztorikból. De hát valamit valamiért. Egy fokkal biztonságosabb lehetőség Francis Ford Coppoláé, aki szintén felismerte az új idők szavát, s az American Zoetrope révén külön forgatókönyves részleget hozott létre, ahol minden e-mailen vagy postán megkapott könyvet elolvasnak – fő a demokrácia! (Persze ehhez Coppola keresztapás magatartása, legendás felkaroló szelleme szükséges.) A kezdeményezést természetesen széles gesztusokkal teli publicitás kíséri, a kellemes társul a hasznossal: az ingyenes médiafelület és az olcsó filmalapanyag beszerzési lehetősége (Roger Corman is valahogy így használta olcsó emberi erőforrásként Coppoláék filmfőiskolás generációját, miközben a kezdők hálásak voltak a tapasztalatszerzés lehetőségéért).

A talent management négyesfogata, a Creative Artists Agency (CAA), William Morris Agency (WMA), International Creative Management (ICM), United Talent Agency (UTA) egyelőre nem tűnik túl magabiztosnak az új terepen. Elvégre a rendszerbe kerülés mechanizmusainak felfrissülése az ő játékszabályaikat is megbolygatta. Egyre nő a figyelem fenntartására képes internetes kult-figurák és kult-filmek száma, egyre duzzad az ügynökségen kívüli „senkiföldje”, lehetséges kliensekkel, akikre muszáj valahogy rámozdulniuk. Számukra nem annyira színház, mint inkább show-biznisz az egész világ, és 10%-os ügyfél benne minden (filmkészítő) férfi és minden (filmkészítő) nő. A változás jelentőségével ők is tisztában vannak: mindegyikőjük szerződtet egy „új média igazgatót”, aki majd valahogy elboldogul ebben az ismeretlen üzletágban. Sőt, egy merészebb ügynök már egyenesen az agency-rendszer ellen beszél a szaksajtóban: ha egy filmötletedet meg szeretnéd valósítani, a legjobb út a megmérettetésre, ha kreálsz egy website-ot, és annak látogatottságával(vizitelők száma) bizonyítod a finanszírozóknak, tessék, van érdeklődés; továbbá itt vannak a reakciók a chat-roomból. Erre már az ügynökségeknek és az executive producereknek is lépniük kell: rendben, a cyber community láthatóan nagyon csíp téged, ezért hát kellesz nekünk, felvállalunk, meghallgatunk, hozd a filmötleted! Az online közönség a tesztvetítés közönségévé lép elő – anélkül, hogy egy egész filmet bárki is leforgatott volna. Az önjelölt művészek e-bazára pedig egyszerre kirakattá válik a major-ök (nagy stúdiók) számára. Akik már (a Variety showbiz-napilap-biblia állításai szerint is) önálló „radar-részlegeket” hoznak létre a neten felbukkanó tehetségek és rövidfilmek kiszűrésére.

Mindezt el sem lehetett volna képzelni abban a nemrég még meghatározó működési szisztémában, amelyben a stúdiók szó szerint ládaszám hajították ki a madzaggal kötegekbe összekötött script-eket, mert azt az utcáról (vagyis magánemberként) küldte be valaki, míg ők csak az ügynökségektől érkező kiváltságos kliensek ajánlatait vették komolyan (vagyis azokra figyeltek, akikre egy ügynökség már igent mondott, megint csak: garancia, fedezet!). Az egész rendszer annyi bizalmat nem fektetett beléd, hogy elolvassa az irományodat, mivel az is egy reader több órányi bére, amit nem kockáztathatnak „csak úgy”. Viszont az ügynökség nem állt szóba névtelen jöttmentekkel (ismét az érvényesülés hollywoodi 22-es csapdája). Vagyis „a jó édes anyukádból kellett egy komplett filmkészítői credittel kijönnöd”, ahogy a Hollywoodot megjárt Koltai Lajos mondta egyszer e sorok írójának.

 

 

Nincs virtuális Szent Grál

 

Ostoba ábránd volna a minőség forradalmát várni e demokratizálódási folyamattól. A korszellem nem ebben rejlik. Mindez elsősorban mennyiségi ugrást jelent, és nem minőségi javulást. Ettől nem emelkedik exponenciálisan a zseniális filmek és a kimagasló tehetségek száma. Ellenkezőleg: egyre sűrűbb az e-szmog, tele infoszeméttel, manipulált és hiteltelen, valóságértéket mellőző hírekkel, excentrikus vélemény-nyilvánításokkal, vagy a mi esetünkben: stupid rövidfilmekkel és a magamutogatás legbizarrabb audiovizuális formáit használó egyszemélyes website-okkal.

Tévedés azt hinni, hogy a siker és tehetség örök problematikájára megfejtést adó virtuális Szent Grált leltük meg. A lényeg: létrejött egy olyan dinamikus rendszer, egy olyan közfigyelmet generáló közeg, a körülményeknek egy olyan sajátos együttese, amelyben minimálisra csökkentek a figyelemfelkeltés nehézségei. Amikor (józan megfontolások szerint) a zseni nem veszhet el! Amikor már az a kuriózum, ha valaki észrevétlen marad, vagyis alkotása nyilvánossá tételével, önkifejezésével nem vált ki reakciókat a globális kommunikációs tengerben. „Csupán” ennyi a lényeg. Innentől kezdve a „nem-ismert-fel-engem-a-kor” kezdetű szöveg anakronisztikussá és avíttá válik, csak a tegnap nehezebb érvényesülési rendszerét és korlátoltabb kommunikációs lehetőségeit idézi.

Mindössze egyetlen uniformizáló, kötelező érvényű feltétel van ebben a játékban: angolul tudni kell! Ha Európában vagy érdekelt, akkor még franciául vagy németül is, attól függően, hogy melyik az általad megcélzott kultúrnemzet, ahova be szeretnél törni, az a filmes társadalom, amelynek tagjává szeretnél válni.  

Belépünk az abszolút jelen demokratikus közegébe. Félre a creditability-vel, mindenki egyenlő. Az új rendszerben meghallgatásra lelsz, bárki is vagy. Közhely, de ez a „csak a tehetség számít” játéka. A protekció a tegnap játszmája, ami már egyenesen ciki a netes kommunikáción nevelkedők körében, akik chat-generálta, véletlenszerű kapcsolatokhoz vannak szokva. És hol van már a szereposztó dívány kora? Most a globális net-közönséggel kell enyelegned; annak tetszési indexétől függ a sorsod.

Persze Hollywoodot eddig sem a régmúlt fontossága izgatta. „Mindenki annyit ér, amennyit a legutolsó filmje” – szól a kíméletlenül őszinte mottó, de a creditability mégis az elmúlt fél-egy éven belüli teljesítményeid számbavételét jelenti. Most ez a rövidtávú visszamenőlegesség is megszűnőben van. Csak az számít, amit most raksz le az asztalra (forgatókönyv, rövidfilm), ami alapján megmérnek, méghozzá kegyetlen pontossággal és szókimondással. Ahogy a Saachi & Saachi reklámügynökség feje mondja a cég védjegyévé vált szlogenében: „A jó ötlet a jövő egyetlen jelentős valutája.” Ez pedig az „abszolút most” árfolyama.

A jelenlegi változás hasonlatos Új-Hollywood felemelkedéséhez. A hatvanas évek pocsék amerikai filmtermését produkáló, berozsdásodott, semmitmondó, céltalan stúdiórendszer kapott az évtized végén új lendületet az akkori főiskolai generációtól (Coppola, Lucas, Milius, DePalma, Walter Murch, Haskell Wexler, Zsigmond Vilmos, Schrader, Scorsese, Spielberg). Most mintha itt lenne az e-Hollywood, amihez azonban egy The Blair Witch Project önmagában kevés. Mert rendben van, hogy átértékelődnek a hírnévről, piedesztálról, showbiz-karrierről jelenleg érvényes fogalmaink. De vajon a váltás kitermeli-e az új generáció sajátos hangját, életérzését, üzeneteit? Milyen tartalom jön ki ebből az átalakuló, multimédiás-összművészeti formák felé törekvő, interaktív és digitális technikát használó filmiparból? Ezen áll vagy bukik a dolog.

Zsenik, figyelem! Eljött a sz@b@dság pill@n@t@. Itt az idő, hogy útnak indítsátok a saját történeteiteket, hogy a világ megismerje azokat a figurákat, helyszíneket, atmoszférákat, üzeneteket, amik belőletek szólnak. Még ha kissé túl amerikaiul hangzik is, de igaz: abban a korban élünk, amikor az álmok valóra válhatnak – vagy európaiasabban: fortis imaginatio generat casum (erős képzelet eseményt szül). Az eszközök, csatornák megvannak hozzá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/02 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3203