KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A varázsige: I Love You

Folytassa, Hollywood

Hirsch Tibor

Woody Allen túláradó érzelmeit ezúttal musicalbe fojtja. Bátor javaslat a műfaj 21. századi feltámasztására.

 

Ha úgy vesszük, várható volt. Mármint, hogy Woody Allen előbb-utóbb musicalt rendez.

Gyors pályatörténeti visszapillantás: Woody csinált eddig gengszterfilm-paródiát, melybe dokumentumfilm-paródiát applikált (Fogd a pénzt és fuss), csinált partizánfilmbe oltott sci-fi paródiát (Sleeper), kerek és nagyszerű életrajzi dokumentumfilm-paródiát (Zelig), csinált filmet „orosz stílusban”, csinált „svéd stílusban”, csinált angol szalon-film manírral, csinált valóságos paródia-kaleidoszkópot: melodrámát, horrort, olasz társasági vígjátékot, háborús akció-filmet foglalva egyetlen keretbe.

És ezek még csak a szájbarágósan nyilvánvaló stílus-játékok. A mester, aki nagyon régen James Bond parodistaként mutatkozott be a más mozijában, a magáéban idézte már Bergmant és Eizensteint, John Fordot és Michael Curtiz-t, Godard-t és Antonionit, Truffaut-t és Stanley Kramert. Ezen felül örök barátja a korhangulatot érzékeltető finom trükköknek, láthatóan örömét leli az olyan perfekcionizmusban, ahol a tízes-, húszas-, negyvenes-, ötvenes évekhez más-más színek és fények, más-más New York-i gyorsbüfé-pult, más-más rádió, más-más ketchupos üveg, más-más női hajviselet illik.

Woody tehát utánzó, parodista, játékos: akinél a musical talán csak azért nem került elő eddig, mert krimi, dokumentum, horror, melodráma - mind előbb következnek az ABC-ben.

Csak hogy A varázsige: I Love You nem musical-paródia. Az I Love You musical.

Korszakot pedig úgy idéz az I Love You, hogy nem játszódik benne. És a korszak - amit ekképpen nem-idézve idéz - tragikus. Legalábbis bizonyos kisszámú érdekelt számára.

Az európai filmbarátnak az Új Hullámot jelenti a korai hatvanas évek, a hollywoodi producernek a Nagy Összeomlást. Álomgyári Apokalipszist, melynek szörny-lovasait óriás-költségvetésű musicalek képében kell elképzelni: ilyen például A zene hangjai, a Sztár!, a Hello Dolly, a Doktor Doolittle... Nagy sikerek és nagy bukások: de a nagy sikerek mai értékelés szerint éppen annyira okai a katasztrófának, mint a bukások, mert a sikerek csábították a filmgyári döntnököket arra, hogy a bukásra ítélt musicalekre milliókat pazaroljanak.

Az I Love You „modernnek” számít a klasszikus zenés-táncos film kategóriájában.

Modern: tehát utolsó divat szerinti, vagyis azokkal a jegyekkel ékes, melyet a műfaj közvetlenül halála pillanatában viselt. Ennyiben idézi tehát Woody zenés filmje a korszakot, amikor a klasszikus musical látványos agonizálása közepette, mintegy mellesleg, romba döntötte a klasszikus Álomgyárat, hogy teret adjon annak a tettre kész csodagyerek-nemzedéknek, akiket együttesen Új Hollywoodnak szokás nevezni, és akiknek csillaga azóta is fennen tündököl. Sok mindennel járt ez akkor együtt, a dolog súlyát minden esetre jól érzékelteti, hogy a katasztrófa után, hiába a diadalmas újjászületés, a nagy stúdiók jól ismert emblémái alatt most már örökre ottmaradtak azok az apró betűs nevek, a filmszakmán kívüli óriás-korporációk nevei, akik akkor felzabálták őket. És mindehhez bizonyos musicalek adták meg a kegyelemdöfést.

Woody filmje, ha nem paródia, márpedig nem az, nagyon bátor kísérlet.

Woody, a királyfi, úgy döntött, hogy letelt a száz év. De legalábbis a harmincöt. Ha elátkozott kastély a régi Álomgyár, úgy oda lép be, két tüskés csipkerózsa-bokor - mondjuk a Spielberg és a Lucas nevűek - ünnepélyesen félrehajolnak, ő felmegy a toronyba és megcsókolja a királykisasszonyt. A konyhában erre, mint tudjuk, a szakács rögtön pofon is vágja a kuktát, és ami száz avagy harmincöt év óta nem esett meg: pofon után, direkt dramaturgia ok nélkül, a szakács dalra fakad, a kukta táncra perdül...

Ehhez a hollywoodi Csipkerózsika-ébresztéshez természetesen hit kell, nagy önbizalom, szuverén alkotói személyiség, és meglehetős reputáció.

Kuktát és szakácsot ugyan csak a hasonlat kedvéért emlegettünk, de a mostani, musical-rendező Woody-nál éppen ennyire prózai-vígjátéki figurák keverednek revü-helyzetbe, például egy ékszerüzlet eladói és kuncsaftjai, vagy egy kórházi ambulancia mankós, járógipszes közönsége. Ez utóbbi jelenet egyébként az egyetlen, mely sejtet valamit az elröppent Csipkerózsika-időről. Hogy tudni illik, közben ízlés-tabukat törtek meg sorra a viharos évtizedek, hogy a játékosság, többek között az új hollywoodiak kamaszos befolyására, ma mást, durvábbat és nyersebbet jelent. Hogy, bár sok minden belefért a Hello Dollyba, azért terhes anyák mégsem rázták benne zenére pocakjukat. Ehhez mégis csak el kellett jönnie a kilencvenes éveknek, és egy lelkes mesternek, aki nem idéz, nem utánoz, hanem folytatja ott, ahol a régiek abbahagyták, de úgy, ahogy ezt a legjelenebb jelen megköveteli.

Ebben aztán nincsen kompromisszum. Még olyasmi sem, ami Woody-nál szokásos, hogy legalább egy lakás-belső, autómárka, hajviselet és konfliktus-típus idézné az ötvenes-hatvanas évek fordulóját. Ez a történet ma játszódik, de legalábbis ezredfordulós időtlenségben, demokrata apával és republikánus fiúval, az elmaradhatatlan pszichoanalitikussal, egy mai javában egyesülő Európa távlati képével, ahová a Concorde szuperszonikus járata repíti el azt, aki siet, megengedve, hogy ha a nap egy meghatározott órájában Párizsban kívánna öngyilkos lenni, miközben New Yorkban van, az időeltolódás szerint már halottnak tekinthesse magát, amikor a gondolat megfogalmazódik benne.

Igen, ezek Woody viccei, az ő szorongása, az ő egyszerre baljós és derűs szerelmi építményei, melyek mindig, de a Manhattan óta legalábbis, barokkosan mozgalmasak.

Leginkább körbe-körbe mozgás van bennük: a mester végső célja nyilván a privát szféra teljességének modellezése egy igazi dramaturgiai perpétum mobile képében. Arról akarnak ugyanis meggyőzni ezek a filmek mind, hogy a kisvilágnak Nagy Mítosza van: a túlcivilizált nők és férfiak szerelmes kergetőzéseinek, szakításainak és újrakezdéseinek is létezik olyan, egyáltalán nem vígjátéki ősképlete, mely legalábbis az égre volna írva lángbetűkkel, és melynek kiolvasása, modern narratívába gyömöszölése a Woody-féle végső küldetés.

De amíg a csodás örökmozgó elkészül, addig is gyönyörködhetünk a trükkös, bár eseti konstrukciókban, Szent Iván Éj játékaitól a hatalmas Aphrodité csodatéteményéig, és persze az I Love You legfrissebb gépezetéig.

Ezek a filmek, ha nem mobil-szobrokra, úgy közepesen komplikált sakkjátszmára emlékeztetnek. Woody, mondjuk, szokatlan helyzetben figurát áldoz pozícióért: házasságot, korábbi kapcsolatot veszélyeztet. Vagy fordítva: bizonytalan szeretőt nyer magának rövid távra, súlyos lelki pozíció-vesztés árán. Az örök ellenfél, a nagybetűs Végzet (mely egyben kisbetűs, gojnak-zsidónak egyaránt kijáró pechfogel-sors) így is, úgy is besöpri azt, ami az övé, és a hőssel együtt nagyon is van okunk örülni a filmek végén a felajánlott csendes, melankolikus döntetlennek.

Hogy hogyan jön ehhez a zene, tánc, ének?

A sakkhoz természetesen sehogy. De hát ami Woody filmjeiről sakk-nyelven elmondható, az csupán a mese-váz, benne a fent említett egyszerű leleménnyel, amiben a hideg szívű feladvány-barát is kedvét leli. Mondjuk olyasmiben, ahogy az I Love You-ban hősünk tini korú lánya tanácsot ad papájának a hódításban, mert kihallgatja a kiszemelt hölgy titkait, mert titkos lyuk van a pszichiáter rendelőjének falán, mert a kislány barátnőjének mamája maga a pszichiáter...

A sakk csendes játék, de a mobil szobrok csilingelhetnek is.

Van okunk gyanakodni: Woody az érzelmek túláradó játékát már nem győzte kompenzáló természetű iróniával.

Borult már fel nála az egyensúly korábban, és tanult is belőle. De csak most, a Hatalmas Aphrodité óvatosabb kísérlete után jött rá, hogy ha végképp nincs elegendő irónia, akkor régi operett-recept szerint hagyni kell a szentimentalizmust kicsapódni.

Hiszen a zenésfilmben a dalbetét érzelem-kicsapódás: csillogó apróság egy más anyagú, más természetű történet-vázon. Ha ma nézünk ilyet - például abból a baljós korszakból valót, ahol Woody megkereste és felvette a fonalat - az éneklős helyzet megnevettet... Megnevettet, és nem kinevettet. Régen volt az utolsó nagy bukás. Régen volt, amikor még fájt az anakronizmus, és meggondolatlanul filmszerűtlenséget emlegettünk. Ma régi filmben is szürreális geg, ahogy a szereplő dalra fakad. Nem élünk Indiában, mégis jó kedvünk lesz tőle.

Lehet akkor bízni benne, hogy ezt a Woody-féle musical-helyzetet is szőröstül-bőröstül viccesnek találjuk. Nem paródia-alapon, hanem elfogadva, sőt, kiélvezve, hogy ha egyszer minden szép, és szentimentális, akkor a szerzőnek nincs percről-percre szíve ebbe az egészbe természetes humorával belegonoszkodni. Fontos a különbség: humora van, szíve újabban nincs.

Az I Love You szerény, de bátor filmes javaslattétel tehát a 21. századi musical-feltámasztás eszmei alapjaihoz.

A szabály könnyen összefoglalható. Legyen a poén kedves, legyen a dal érzelmes, legyen a műfaj - kész röhej.

A többi arányérzék, színészi teljesítmény és nézői rokonszenv kérdése. Ez utóbbi sem elhanyagolható. „Szeresd Woodyt bármikor, szeretni fogod most is.”

Ennyi az egész, és működik. Sírunk, nevetünk, elvagyunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3794