KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/július
KRÓNIKA
• Kovács András Bálint: A hatvannyolcas zárvány
• N. N.: David Lean (1908–1991)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Tökéletlen feltámadás A fotográfiáról

• Ardai Zoltán: Álomféleségek Doors
• Hárs György Péter: Jim Morrison és az erotikus tudomány Doors
MAGYAR MŰHELY
• Bán Zoltán András: A romlottságnak nincs határa Beszélgetés Kamondi Zoltánnal

• Zsugán István: Családi szennyes Budapesti beszélgetés Marco Risível
• Schubert Gusztáv: Amerika gyermekei Ovimozi
• Sinkó István: Kés, villa, olló, kamera...
KRITIKA
• Koltai Tamás: Epizodisták főszerepben Rosencrantz és Guildenstern halott
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Intruderek támadása
• Báron György: Tortúra
• Fáber András: Robin Hood
• Gelencsér Gábor: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Kövesdy Gábor: Snack Bar Budapest
• Zsenits Györgyi: Apócák a pácban
• Koltai Ágnes: Zöldkártya
• Tamás Amaryllis: Talpig zűrben
FESZTIVÁL
• Báron György: Monitorfej Fesztivál Győrött
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: Kinek mozog a mozgókép?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Fesztivál Győrött

Monitorfej

Báron György

 

A filmfesztiválokat errefelé mostanság nem kinyitni, hanem bezárni szokták. Se pénz, se film Magyar Játékfilmszemlére, Veszprémi Tévétalálkozóra, miközben bulvármozikban napestig tart az amerikai filmzöldségek blődlifesztiválja. A lassú haldoklás állapotába kerültek a nyugati mintára létrehozott nagy kelet- és közép-európai filmbazárok is: a moszkvai, a karlsbadi, a várnai. Talán nem is elsiratni kéne, őket – bár ünnepélyes bizánci boltíveik alatt jó volt eltéblábolni –, hanem új találkahelyeket nyitni, izgalmasakat, frisseket, itt, a Kelet nyugati és a Nyugat keleti határvidékén, a gondolatok és eszmék tranzitúrján.

Győrött valami ilyesfélével próbálkoztak, amikor a „Kelet-Nyugat konfrontáció” jegyében meghirdették a zengzetes című Nemzetközi Film és Videó Művészeti Fesztivált. Sorrendben a nyolcadikat, hiszen Győrnek már másfél évtizede van egy szerény, kopott, barátságos kis filmmustrája, lelkes amatőrök, műkedvelők, kisfilmesek családias találkahelye. Aztán az idén, amikor a kultúra kapui rendre bezárulnak, ők kaput nyitottak. Magyar és külhoni szponzorokat kerítettek, s szinte a semmiből egy jó színvonalú, merész és izgalmas négynapos nemzetközi filmfesztivált varázsoltak városukba. Talán nem is a filmekről kell elsőként szólni, hanem magáról a kezdeményezésről, amely – ahogy mondani szokás – példaértékű. Mert ez a szemle a töredékébe sem került a dísz-kivilágításos, kongresszusiközpontos filmpomádéknak: a pénz hiányát a nekibuzdulás, az ötlet, a szellem pótolta.

A fesztiválközpont csúf kockaépületének bejáratánál monitorfejű bábu fogadta az érkezőt, ki az ajtónállóra pillantva szembenézhetett önmagával. Az aulában posztmodern installáció állt, egy másik, kisebb teremben egy másik, cifrább installáció, mely később a Vágtázó Halottkémekről szóló performance-ban jutott szerephez, muzsikált Lois Viktor, a Dresch-kvartett és a Sziámi-Sziámi, az átriumos belső tér lépcsőin és függőfolyosóin soknyelvű zűrzavar, hátizsákos németek, kattintgató japánok és tétova üzbégek, a gesztikuláló kezekben prospektusok, kazetták – a semmiből valódi filmfesztivál képe rajzolódott ki. Ha csak ennyi történik, már az is eredmény, de ugyanakkor csöppet sem mellékesen, a nagy és a kis moziteremben reggeltől késő éjszakáig filmek peregtek, száznál is több film a világ minden tájáról, Kanadától Japánig és Kecskeméttől Taskentig, videóról, tizenhatosról, szuper nyolcasról, harmincötös szalagról, amatőr és profi munkák, kétpercesek és hatvanpercesek, komolyak és komolytalanok, jók-rosszak vegyesen, ahogy ez lenni szokott.

Hogy mitől lesz egy vetítéssorozatból fesztivál – rejtély. Mert a lelkes szervezés, az előzékenység, a jóakarat kevés. Talán csak a kifinomult szaglóérzék és ízlés az, amely a világ minden táján tévedhetetlenül eligazítja a mozgókép híveit. Azokat, akik beleszagolnak a levegőbe és mindig pontosan tudják, merre érdemes elindulni. Az ő jelenlétük avatja szellemi találkahellyé az egyik fesztivált, távollétük teszi tetszhalottá a másikat. Akik most a világ sok tájáról Győrbe érkeztek, láthatóan szimatot fogtak – hogy honnan, soha nem fog kiderülni. Egy esős reggelen például megjelent a kapuban korunk videósztárja, világfesztiválok elkényeztetett kedvence, az ausztrál Peter Callas, jobbján törékeny japán feleségével, bal kezében egy videókazettával. Elhozta káprázatos technikával készült könnyű videószőtteseit – közülük egy a versenyben, egy pedig az információs programban szerepelt –, s talán azon sem sértődött meg, hogy a nemzetközi zsűri, teljes joggal, csak mellékdíjra érdemesítette ebben az erős mezőnyben, ahol Callasénál jobb, komolyabb filmekkel lépett föl jónéhány magyar amatőr, német experimentális filmes, taskenti kisfilmkészítő, kik a pénz és a technika hiányát gondolattal és ízléssel voltak kénytelenek pótolni.

A norvég Lene Teigel Orsócímű filmjében egy idős asszony egymásra rímelő fakó emlékeit idézte meg, pontos és átgondolt flashback technikával, alig tizenkét percben. Ennél is rövidebb, mindössze két és fél perces egy másik hölgy, a brit Julie Moran Otthon című, elragadó film-novellette-je egy kisgyerekről, a nagymamájáról, emlékeikről és egy sehova sem vezető vasúti sínpárról. Sok film érkezett Berlinből és Berlinről: a falról és a fal leomlásáról. Jahn és Wen-sierski munkája a falat mint installációt használja különböző művészi projektek megvalósításához, diabolikusan jókedvű berlini művészek közreműködésével. Megjelent ezúttal is, mint minden ilyen fesztiválon, jónéhány lelkes környezetvédő; dőltek a vásznon a sudár faóriások, szállt a levegőben a kénbűz és a szénmonoxid; e jószándékú filmek csüggesztően emlékeztettek az autó-, benzin- és mosószerreklámokra, s ebből a szempontból szinte lényegtelen, mit kínáltak eladásra. Akkor már inkább a finn Mäki Teemu deguszta experimentális filmpornója, amit az éjszakai Hard movie sorozatban vetítettek, s benne egy úr hátulról komótosan közösül imádott BMW-jével, a kipufogócsövön át. Aki Teemu úr ondóval bőven telespriccelt filmjeit kibírta, az hajnaltájt még végignézhetett egy végignézhetetlenül szép és megrázó művet, a francia Borkowski Le Poéme-jét, mely lidérces fényű boncteremben játszódik, egy hullát a boncmesterek szakszerűen szétboncolnak, miközben erős repetitiv zene szól, férfihang franciául Rimbaud A részeg hajó című versét mondja. A kínosan naturális procedúra, melynek során szembe kell néznünk azzal, miként lesz az ép emberi testből merő hús, csont és belsőség, végül – Rimbaud-nak, a zenének, a fényeknek köszönhetően – poézist és fennköltséget sugárzott, akárcsak Leonardo e tárgyban tett pokolbéli kalandozásai. Hozzá képest komolytalan blaszfémiának tűnt föl két magyar videóklip, mely Krisztust próbálta reklámozni, édeskés rockzene-imitációval, a szoc-reál stílusát vegyítve a Michael Jackson-klipek petárdáival. Lehet, e katreál új-giccsek üzenete végül eljut valakihez, de kétséges, ez az az üzenet lesz-e.

Tovább folyik a filmvásznon a kelet-európai szocializmus rekvizitumainak végkiárusítása, igaz, magasabb művészi színvonalon, mint az evangéliumi igazságoké. Mindössze kétperces szellemes animációs filmmel búcsúzik a kádárizmus ormótlan díszleteitől Macskássy Kati Hagyatéka, s ugyanez a tárgya a Közgáz Vizuális Brigád két díjat nyert Szocialista képeslapok című hosszabb munkájának. A német Gregor Droste tízperces filmjében az 1988-as, lázas Budapestet pásztázza végig, míg a magyar Misch Ádám a berlini változásokat fürkészi kamerájával. Ciao, ciao Ceauşescu – így búcsúztatja a diktátort a svájci Enrique Fontanilles morbid videóklipje, melyen Elena és Nicolae vámpírarca látható régi dokumentum-felvételekről, miközben kemény rap-zene hallatszik: „Ciao Nicolae, Ciao Elena, trallala, trallala”. Svájcban nevetve búcsúznak, könnyű nekik. Nagy Sándor és Komár István tartózkodnak attól, hogy a szocreál rekvizitumait mutogassák, fekete-fehér filmjük, a Vannak napok mégis összetéveszthetetlen kelet-európai hangulatot sugall: egy falusi búcsú apokaliptikus nyüzsgését veszik szemügyre, fájdalmas, szürke képekben, érzékenyen és nagyon tehetségesen. Orosz István Vigyázat, lépcső! című, nagydíjat nyert filmje egy lerobbant lépcsőházat idéz meg, igazi tárgya azonban ennek is Kelet-Európa. Kiérlelt, virtuóz és profi munka Orosz Istváné, mely az Ah, Amerikában megismert töredékes, variábilis szociorajzokból építkezik. Összetéveszthetetlenül nagydíjas mű, nem volt nehéz dolga a zsűrinek, s nem lenne meglepő, ha a jövőben aratna a világfesztiválokon.

Négyszáz munka érkezett az idén Győrbe, s mivel a szervezők nem szabtak nevezési feltételeket, összemérhetetlenül különböző műfajú és stílusú filmek váltogatták egymást az 58 filmre szűkített, de még így is lényegében áttekinthetetlen versenymezőnyben, s a legalább ugyanennyi munkát felvonultató információs programban. Markáns profil így aligha rajzolódhatott ki, de annyi érezhető volt, hogy az ezentúl évente megrendezendő szemle várhatóan az üzleti filmkészítéssel szembeforduló kisfilmesek, animációs alkotók, experimentális és nonprofesszionista művészek agórája lesz. Győrnek most jó esélye van rá, hogy rövid időn belül egyfajta közép-európai Oberhausenné vagy Mannheimmé váljon. A magyar filmbarátok megérdemelnének végre – ennyi veszteség után különösen – egy jó színvonalú világfesztivált.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4168