KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Bencze Ferenc (1924–1990)

Bodor Pál

 

„Liba”. Ugye hihetetlen? Egy becenév, egy Bencze-név, egy színész, egy férfi gúnyneve, amelyet nem lehet gúnyosan kiejteni. Hanem csakis gyöngéd csodálattal, humorváró szeretettel.

Van ugyanis a halhatatlanságnak egy gyakorlatias, köznapi változata, amiben semmi pátosz, csak közvetlenség és hahotázás, feledhetetlenség és hála. Az örökkévalóságnak ez a fajtája vagyon kimérve az igazi komédiásoknak, komikusoknak, amilyen Bencze Ferenc (volt). Erdélyben hosszú évtizedek vidám és könnyes sikereit jelenti e név, majd a magyarországi színpadi és filmbravúrok sokaságát: Bencze Ferenc marcona bája, jóságos banditasága, természetessé tökéletesített esetlensége, táncos ügyessége, szemérmes frivolsága, kaján öniróniája, és közben, ugyanakkor, mégis: drámai ereje, olykor tragikus súlya, durva szépsége – voltaképpen a tehetség mindenhatóságának példázata.

Sokszor elgondoltam már: a magunkfajta firkászok, bohócok, lantosok és regősök, harlekinek és paprikajancsik, gondolkodók és szomorkodók, mulattatok és kellemetlenkedők igazi jutalma nem a siker, hanem a szeretet.

Bencze Ferencet, Libát, barátjaként szerette a nevenincs közönség is. Nem tudom, miért, most éppen Kosa Ferenc A másik ember című filmjében látom magam előtt: ül a világnézeti háború közepén, benne a tragédiában, csöndesen fütyörészik, fülsértőén fütyörészik, pilótasapkával a fején, és akkumulátorokkal működésbe hozza az életmentő műtő fényszóróit. Hátborzongatóan kétértelmű a jelenet, a közöny és buzgalom, a zavartalanság és a csakazértis tölti be, és mindmáig nem tudom, hová tegyem.

Csak azt tudom, hová tegyem Őt. Hová emelte Bencze Ferencet gyönyörű komédiási életműve.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4741