KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/december
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: FIPRESCI- kollokvium Milánóban
• N. N.: Megújuló művész-mozi Szombathelyen
POSTA
• Fáber András: Wittgenstein és az öngyilkosság

• Hirsch Tibor: Kedvenc ellenségünk USA vs. SzU
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Boldogtalan békeidők Velence

• Molnár Gál Péter: Egy nagyváros kamarazenéje Mesék a járdán
• Barna Imre: Tavaszelő, Moravia, Budapest
• Ardai Zoltán: A hideg boldogság Lang némafilmjei
• Bikácsy Gergely: A fáradt halál rendezője Lang
• N. N.: Fritz Lang filmjei
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Európa Áruház Locarno
KRITIKA
• Lengyel László: Az ablak csukva van Magyar rekviem
• Kovács Ágnes: Képlélektan Szoba kiáltással
• Dániel Ferenc: Foltok a világatlaszon Forradalom után
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Találkozások (Wallenberg)
• Sneé Péter: „hol zsarnokság van...”
• Szemadám György: Dick Tracy
• Fáber András: A fül
• Hegyi Gyula: Előre a múltba
• Koltai Ágnes: A betörés
• Gáti Péter: Jézus élete
• Szemadám György: Sárkány és Papucs
• Tamás Amaryllis: Ifjú Einstein
ELLENFÉNY
• Báron György: Az eladó és az iskolamester

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Találkozások (Wallenberg)

Lukácsy Sándor

 

Raoul Wallenbergről készült már dombormű, novella, szobor, játékfilm, s bizonyára más egyéb műfajú alkotás is, amelyről nem tudok, és ha Vörösmarty a XX. században él, talán nem Dugovics Tituszról, hanem Wallenbergről írt volna epigrammát.

A nándori toronyőr szláv nevét említettem, melynek viselője talán nem is hazánk földjén született, az ő nevét említem Wallenbergé mellett, mert a magyar történelem sajátos gazdagsága az, hogy más népek fiait is hősei közé fogadja, Dugovicstól Bem Józsefig, s köztük és a svéd diplomata közt csak az a különbség, hogy hidat és kőfalat védtek azok, ez életeket védett, több ezer honfitársunk életét mentette meg, rászolgálva, hogy bekerüljön nemzeti legendáriumunkba.

Legendát nem a történetírás oknyomozó keze, hanem – még ha tényekből is – érzelem és képzelet formál. Miért tűrték el Wallenberg életmentő tevékenységét Hitler budapesti ordasai, miért nem tépték össze menleveleit azok, akiket nehéz volna a nemzetközi jog papírjainak tiszteletével jellemezni? Magyarázatul rendszerint a fehérkesztyűs diplomata erkölcsi fölényére, különös, mondhatni snájdig bátorságára történik hivatkozás. Ennek valóságos szerepe volt, de magában nem sokat ért volna a semleges Svédország vasércszállítmányai nélkül, melyekre a náci hadigépezetnek oly nagy szüksége volt. A védőháló fonalait ez a szükséglet tartotta össze, és mihelyt ez megszűnt, mert a bevonuló győztes nem svéd acélból öntötte ágyúit, már Wallenberg élete sem volt biztonságban, és a fiatal hős nyomorultul és nyom nélkül tűnt el, minden bátorságával és még oly elegáns fehér kesztyűivel, a másik barbár hatalom pokolköreiben.

Két Wallenberg van tehát: a glóriás életmentő és a titokzatos halott, akinek halálába a legenda nem is tud beletörődni. A svéd diplomata sorsának két ütemében az a közös, hogy az első szakaszból nagyon kevés, a másodikból éppenséggel semmi dokumentum nem került elő.

Ilyen körülmények között Herskó János igen nehéz vállalkozásba fogott, amikor elhatározta, hogy dokumentumfilmet készít Wallenbergről. Nehéz vállalkozásba még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a filmszakma nyelvében minden, ami nem fikció, tehát az emlékezők tanúságtevő vallomása is, dokumentumnak számít.

Túlélők és emlékezők vannak, s a megmenekültek szavaiból az átélt szerencsés szörnyűségtől és a hálától remegő beszámolóikból lehetett volna dokumentumszerű emlékművet állítani Wallenberg jellemének. Herskó János ezt tette, de csak részben. Megszólaltatott néhány túlélőt, elmondatta megmenekülésük nagy kalandját, de talán mivel tartott szükségszerűen sztereotip történeteiknek monotómiájától, a dokumentumfilmbe idegen elemeket vegyített. Ilyen egy zsidó asszony megrázó, de a film kedvéért megrendezett sirató-prózája. A dokumentumfilm műfaji tisztaságától eltérő törekvés az is, hogy Herskó János megpróbált főszereplőt i kreálni. Wallenberg diplomatatársa ez (Per Anger), aki ellátogat Budapestre, fölkeresi egykori közös tevékenységük helyszíneit, s elbeszéli a kamera előtt, amire annyi év után még emlékezni tud, de mivel ez kevés, beszél a hajdani Gundel-vacsorák kiváló minőségéről (miközben – korjellemzésül? – cigányzene szól), elkalauzol egy turistacsoportot Wallenberg szobrához, megjelenik a Raoul Wallenberg utcai emléktábla avatásánál, találkozik túlélőkkel, s azok neki mondják el megmenekülésük történetét. De még ez is kevés, ezért tolmácsának, a szörnyű év után Svédországba menekült magyarnak (Klein György) is meg kell szólalnia, ő is beszél tehát emlékeiről, ezeknek azonban nem sok közük van Wallenberghez...

Herskó János jószándéka hibridet hozott létre. A találkozás a legendák hősével ezúttal nem sikerült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4764