KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Fénytörés

Lengyel Péter

 

A filmszemle. Előre kell bocsátanom, hogy az egész vállalkozás tele van önellentmondással. Egy művészeti ág munkáját, állapotát tizenhét mű megtekintése, két hét után áttekinteni, felmérni – képtelenség. Nincs olyan keresztmetszet, amely szerint ez bármit hitelesen megmutatna. A szellem folyamatai nem januártól januárig tartanak. Csak úgy tekinthetjük hát, hogy szúrópróbáról van szó, tizenhét műről, amelyek a véletlen szeszélye folytán nagyjából a legutóbbi hónapokban készültek el. Képtelenség, mert a műnek nem feltétlenül az első napokban vagy hetekben kell kifejtenie végérvényes hatását a befogadójára. Itt nincs stopperóra, mely, mint a lóversenyen, mutatná a mérhető, vitathatatlan eredményeket. Nincs az a dörzsölt, felelősségteljes, bölcs és lelkiismeretes szakember, aki így felmérhetne bármit. Túl nagy szavakat kell kimondani, úgyszólván az első benyomások alapján. Én pedig még csak szakember sem vagyok: kívülálló. Az egyetlen módszer az lehet: tudomásul venni, hogy ez már egy ilyen furcsa szakma, ilyenek a szokásai, vállalni, hogy az általa megszabott keretek között végezzük el a feladatot.

A megtisztelő felkérés úgy hangzott: vegyek részt a Filmszemle zsűrijében, a szakmát érdekli, hogyan látja a munkájukat egy mással – esetemben regények írásával – foglalkozó ember. Bármilyen szándékkal állnék neki, nem bújhatnék ki a bőrömből: az az ember nézhette a filmeket, aki s ami vagyok. Egyrészt: járókelő a Nagykörúton, aki egymás után tizenhétszer épp akkor tévedt be a moziba, amikor a szemle listáján szereplő filmeket vetítették. Aki ma él, s akit – ahogy talán minden embert a legutóbbi két emberöltő során – már gyerekkorában megérintett a mozi varázsa: a vásznon mozgó rejtelmes árnyaké, a sötét teremé a jegyszedők kósza zseblámpafényeivel. Minden mozié, válogatás nélkül; ahhoz a filmnek még nem kellett semmilyennek lennie. Látásom másik módját az szabja meg, hogy mégis, rokon szakmában dolgozom. A személyes tapasztalatom szerint egyetlen közeli rokona van a prózának: a mozi. A ma regényéről ordít, hogy milyen rengeteget tanult – vágást, pergést, ismétlést, időkezelést, közelítést-távolítást – a filmtől.

 

Érvényesség. Az első kérdésem pedig, amikor néztem: hogy érvényes-e az adott mű. Hiteles-e, vagy nem? Meggyőz-e a saját teremtett világáról? Minden egyéb vizsgálódás csak az után következik, ha a válasz igenlő. Könyvről gondoltam végig ezt, bízom benne, hogy általánosabb az igazsága.

Ugyancsak előrebocsátom: nem szólok a kifogásaimról, ellenérzéseimről, nemtetszéseimről. Úgy vélem, hogy ebben a pillanatban és ebben a helyzetben, a szemle zsűrijéből aránytalan súlyt kapnának a negatívumok. Nem vagyok kritikus: akinek folyamatos munkásságában megfelelő ellenpontok tennék arányossá-igazzá a bírálatot. Másrészt nem vállalom, hogy bárkinek egyetlen egyszer is az én szavam ürügyével – az ok akkor is más volna – adják vissza akár a forgatókönyvét, akár a költségvetését. Magánember vagyok; még egy ekkora tört részt sem vállalok a hatósági funkciókból. Az annak a dolga, aki más filmekre meg pénzt és lehetőséget adhat. Vállalom viszont a véleményemet, a szavazatomat – ami a munka érdemi része –, minden igent és minden nemet.

Nem volt szempontom a filmek megtekintésekor, hogy mi tabu és mi nem tabu, hogy vajon kellő arányban vonulnak-e fel egy-egy műben a dömpersofőrség, a fóliázó kétlakiság vagy a haladó hotdogárusság képviselői; hogy elegendő-e benne a kohómű és a könyvtár, kevés-e vagy sok a panelház – akár az elmúlt esztendő valóságához, akár valamely sanda elváráshoz mérve –; hogy optimista-e a mű vagy pesszimista; hogy mai tárgyú-e vagy tegnapi. Ezek nem a játékfilm – vagy festmény, vagy regény – szempontjai. Az ilyesmi más diszciplínák feladata: a szociográfiáé, az újságírásé, a politikáé, a statisztikáé, vagy a lélektané, melyik melyiké. A művészetnek épp az az egyszeri kiváltsága, hogy máshonnan tudja figyelni a világot körülöttünk. S akármit mond, nem művészet, ha nem úgy mondja. Az a hiteles teremtett világ ezután, természetesen, millió módon megnyilvánulhat. Azokról a filmekről beszélek a tizenhétből, amelyek meggyőztek a maguk érvényes voltáról.

 

Sortűz egy fekete bivalyért. Mesterségbeli elfogultsággal ezen kezdem – az írói alapanyaga miatt. Rendkívül szerencsésnek találom, hogy a film készítői a szerzőt a magyar irodalom legelső vonalában keresték, Gion Nándor személye telitalálat. Még szerencsésebbnek látom, hogy – mint korábban Bálint Tibor és a Zokogó majom tévé-filmre vitelekor – senkit sem akadályozott, hogy a megtalált szerző történetesen a határon túl él. Itt a filmnél általánosabb kérdésről van szó: könyvkiadásról, folyóirat-gyakorlatról is. Miért kellene még kisebb darabokra szabdalni, amink van: az egységes magyar kultúrát, ezt a ma tizenöt millió embert? Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne egészükben tartsuk számon a magunk értékeit, akárhol élnek a képviselői: a szomszédban vagy szerteszórva. Jól felfogott önérdekből. Tanú rá a filmnél Szabó László, a Franciaországban élő rendező érzékenysége: elsősorban abban, ahogy hangulatokat teremt és ahogy a gyerekeket mozgatja. Van egy olyan – mindig laikus – elképzelésem, hogy a filmbéli gyerekek valódisága lakmuszpapír arra, hogy milyen biztos kézzel nyúl a rendező a tárgyhoz. Ezek voltak a legvalódibb gyerekek a szemlén. (Az Angyali üdvözlet gyerekei mások, őket nem számítom ide.) Más Gion-könyvek színdús, sűrű és való világának, lírájának lehelete is érzik ezen a filmen. Kivétel az érzékenység és megértés alól a cigány ócskavasasnak és feleségének múlt századbeli népszínmű-figurája. El kell azonban mondanom, hogy itt elsikkadt az eredeti, a könyv. Nem jutna eszembe regényt filmen számon kérni: de ha a könyv szellemének mond ellent, az szóvá teendő. Ahogy Gionnal máshol is, a regényben ez a két ember élő, belülről ábrázolt, a különbözőségük ízeit és az elesettségüket elsősorban együttérzéssel szemléli az író. Tudnak például beszélni. Minden szavuk tiszta, szép magyar nyelven szól, ahogy más embertársaiké. Ha rajtam állna, létezne díj a forgatókönyv alapjául szolgáló irodalmi művekre, s ezen a szemlén Gion Nándor kapná.

Szirmok, virágok, koszorúk. A szemle közhelyévé vált: a történelem, sokféleképp, nagy súlyt kapott az idén. S ahol ez érvényes, ott nem úgy történelmiek ezek a filmek, ahogy a kosztümös lektűr. Lugossy úgyszólván egyetlen kérdésről beszél: mit tesz és mit nem tesz, mit tehet és mit nem tehet az ember a vereségben. Kézzelfoghatóan, a magyar történelem egyik legsötétebb pillanatában. Nem válaszol a kérdésre. Csak hát nem is hiszem, hogy az volna a dolga: megoldást, életreceptet adni. Az sem biztos, hogy ez egyáltalán feladata a művészetnek. Megint csak: más diszciplínákra tartozik. Azt tudom amikor kigyullad a villany Lugossy filmje után, hogy hitelesen beszél a levert forradalom utáni első évekről, amikor a legféktelenebbül tombol a megtorlás. Tudom, hogy úgy beszél a történelemről, ahogy a művészetnek egyedül érdemes: mai emberhez szól benne mai ember a múlt tárgyi keretében. Vereségről szól visszafogott hangon, bombasztok nélkül – kivéve, ahol maga a bombaszt a tárgya –, és ez nem könnyű. Arról, hogy élni kell utána. (Amúgy a mozi ebben is rokon idősebb testvéreivel, amelyek évezredek óta használják a nyilvánvaló módszert: úgy beszélni A bajáról, hogy szóljon B-ről is. S ami nem lényegtelen: ezzel szorosan kapcsolódik az emberi kultúra, esetünkben a magyar kultúra folyamához. Olyan nagyok vannak jelen a moziban, akik még nem láthattak varázslatos árnyakat a falon.) Szól hozzánk, magyarokhoz, akiknek megélt történelmünk ez a tárgy, és szól egyetemes érvénnyel (van, volt és lesz ilyen helyzetben más is a világ rendje szerint) azoknak a nemzeteknek a fiaihoz is, amelyek netán majd csak ezután fogják megélni. S ahogy mondja: elhiszem. Csak példának: ahogy nála egy kocsi éjszaka váratlan robajjal berobog az udvarba, attól úgy rezzenek össze, ahogy ilyen helyzetekben az éjszakai kocsitól összerezzen az ember. Ott vagyok hőseivel, ők itt vannak, komputeres századunkban, velem.

 

Redl ezredes. Azt hiszem, előre tekintve, hogy egy hosszú-hosszú sorba állok be, amikor csak jót tudok mondani róla. Azt hiszem, ez a film hibátlan. Amikor ez az írás megjelenik, már rég nyilvánossá vált, hogy a fődíjat kapta. Történelmi film – ha akarjuk, ha van ilyen. Mindenesetre mást tud, mint a történetírás. Abban a nehéz helyzetben készült, ami a rendkívüli sikert követi. Talán a legnagyobb tét a művész élete során, hogy vajon az ezerfajta nehézség, akadály legyőzése után, személyiségének kialakítása és a mű megvalósítása után túléli-e azt a próbát is, amit a tehetségnek a legnehezebb túlélni: a sikert.

Minden művészeti ág ismer olyan típusú művészeket, akiknek az a jellemzője, hogy újra meg újra visszatérnek ugyanahhoz a kérdéshez. Úgy érzem, a Redl ezredesben a lényeget tekintve folytatódik, ami a Mephistóban elkezdődött: az emberélet egyéni és társadalmi oldalának viszonyát vizsgálja bennük Szabó. A valódi tehetség útját. A tárgy: becsvágy, teljesítés és túlteljesítés, hála és stréberség, árulás és bukás. Nem lesz-e csapdája a tehetségnek a jellem? Egyidejűleg térben és időben sokféle, igaz, a tárgyon keresztül széles tablót nyújt a Monarchiáról, megint csak az emberi dolgok oldaláról. A sok koprodukció között ez az, amelynél – a szervezési és anyagi szempontokon túl a szellem régióiban is – értelmét látom a nemzetközi együttműködésnek. Egy-egy műnek ugyanis illetősége van, még a nagyvilágra tekintő és ott szerveződő filmszakmában is. (Határeset: a világűr-történetek – azok is szervesen nőnek ki az amerikai kultúrából. A nyomtatott S.F.-ből, vagy például a nemrég még underground-szerző Vonnegutból, westernből, a földrész tágasságából. Valahonnan jön, különben nem szólhat a világhoz.) Ennek a filmnek a kettős és többszörös illetősége indokolja a közös munkát: beszél rólunk és az osztrákokról, s beszél csehekről, kis-oroszokról is, népekről, akik éltünk itt együtt a Monarchiában. S ha már ennél a filmnél vagyunk, hadd mondjam el, hogy Koltai képei voltak számomra a legszebbek ezen a szemlén. A kezdetiek – család, táj, vasútállomás, katonaiskola – s később is egy-egy palotaterem – egy sárga kép, egy barna, egy kék, mind festményre emlékeztettek, leginkább Brueghelre, de olyan Brueghelre, amelyről elhiszem, hogy mozog, hangos – maira.

 

Angyali üdvözlet. Elkerülhetetlen volt elgondolkodni rajta, hogy miért vált ki annyira ellentétes és heves indulatokat. Nem kritikákkal vitatkozom, azokat nem ismerem. Egyedül arra támaszkodom véleményemben, amit a moziban láttam. Ez a film visszafelé borzol. Nyilvánvalóan nemcsak az berzenkedik ellene, aki öregebb, máshoz szokott, mint készítői, nemcsak aki konzervatív, nemcsak aki prűd, vagy aki Madách szövegének szent érinthetetlenségét vallja. Úgyszólván mindenki, akinek valamilyen kapcsolata alakult a művészettel. S ez utóbbi nagyon tág kör, kitűnő, érzékeny, nyitottságra törekvő emberek is beleférnek. (Madách ügyében: valaki azt állította: kérdés, hogy van-e joga a rendezőnek így megbolygatni a drámát. Nem kérdés: a jog szónak pontos jelentése van. Madách ötven évnél régebben halt meg. Jelesnek van joga, tessék felütni a szerzői jogi törvényt. A többi már esztétika.) A legszélsőségesebben borzoló mindjárt a Paradicsom: vézna, alig bimbózó mellű gyereklányt látunk erotikus helyzetben, később egyenesen prostituáltként. Ki hallott már ilyet? Mármost: Jeles mindezt tudta előre. A magam válaszkísérlete a kérdésre, hogy miért gyerekekkel játszatja a filmet: a kontraszt a fő eszköze, nemcsak ebben. A szőke, angyalarcú kislány Luciferben, a nyafka-bizonytalan hangú Mindenhatóban is. Rendkívüli, minden elképzelhető ellenérzéssel szembeszálló vállalkozásának célja: hogy új fénytörést adjon, nem Madáchnak, hanem az emberi történetnek, amelyről Madách szól. S amikor egyszer ez a cél előtte állt, nem félt se ördögtől, se embertől, azt tette, ami a művész kötelessége. Hogy bármilyen nyomások-édesgetések, jutalmak és büntetések tudható vagy kimondott ígérete-fenyegetése között is filmre vigye a maga képtelen látomását. Nem számítgatta, hogy hány s milyen embert fordít maga ellen. Az újabb magyar próza különben, amelyet már jobbára szalonképesként kezelnek, legalább ilyen hajmeresztő dolgokat művel. Csakhát már megvívta a maga, korábban kezdett harcát. Másrészt: a szó nem támadja olyan brutálisan az érzékeket, mint a kép.

Nézzük meg Jeles András látomásának képtelenségét és igazságát. Nem minthogyha a realizmust valamiféle kötelező mércének tartanám: az egyik lehetséges útja a művészetnek. De itt mindjárt a Paradicsom-képnél, az első emberpárnál: hogyha áttesszük őket a Bibliából a törzsfejlődés világképébe: azok a hárommillió-hatszázezer év előtti első nagyapáink, a legkorábbiak, akikre ma a Leakey-féle kutatások lábnyomokból következtetnek Afrikában, épp hogy vézna, csirkecsontú, satnya egyedek voltak, s százharminc centiméter magasra nőttek. Csak még állatlanok is voltak hozzá és szőrösek s rondák a mai szemünknek. Amilyen a mi képzeletünk megszokta színházi Éva, világszép, karcsú-magas színésznő, a megfelelő görbületekkel – olyanok biztos, hogy nem voltak. Ki akkor a realista? S így lehet ez még nagyon sok mindenben, amit nem gondolunk végig. Bizonyos: a valóság nem az, amit a moziban megszoktunk – az csak a megszokott. Jeles időről, emberről beszél érvényesen – ez is történelem, a művészet palettáján. Nagy eseménynek tartom, örülök, hogy ezt a filmjét megcsinálta és még láthatjuk is.

Ha többet beszélek róla, mint a kerekebb, kiérleltebb, mindenfelől kikezdhetetlenebb művekről: gondoljunk két tárgyra: egy acélgolyóra, amely minden irányban egyformán gömbölyű és fényes, maga a tökéletesség, azután egy szilánkosan felmeredő lyikes-lyukas sziklatöredékre, mely vizekre-viharokra-fagyra-napmelegre, a Föld sejtelmes történetére emlékeztet. Számomra ez utóbbi legalább olyan érdekes.

A tizenhét közül három volt dokumentumfilm. A feladat a szervezés szeszélyei folytán: tizennégy almát három körtével összevetni. Az egyetlen lehetséges eljárás az, hogy ha nem soroljuk külön őket, teljes igénnyel vetjük össze a többivel. Megint abban a sorrendben, ahogy láttam:

 

Társasutazás. Új tapasztalatokkal ismertet meg bennünket az évszázad botrányáról. Sokat beszéltek már, nagy művészek is, a megsemmisítő táborokról. Azt hiszem, abban az alapvető tényben megállapodott az emberiség, hogy a hatmillió embert meggyilkolni csúnya dolog volt. Embert enni nem szép, a társadalmi közmegegyezés mai állapotában nem folyik erről vita. Gazdag filmje nem az axiómát mondja el harminchetedszer; hanem arról beszél, ami a ma valósága. Olyanról, amit más még nem mondott el. Hogy vannak emberek, akik hajszál híján kerültek ki negyven éve a földi pokolból, s ma, utazási irodák szervezésében, önként visszamennek. Ahogy a normandiai Omaha Beach-re vezettek nosztalgiakirándulásokat a negyvenedik évforduló kapcsán is, az egykori amerikai partraszállókból, akik csaknem otthagyták a fogukat. Most pedig elmennek megállapodottan, nyugdíjasan, pohosan, családdal és Nikon fényképezőgéppel. A film társasutazásában: szmokingos pincérek szolgálják fel a habzó cseh sört, s közben beszélnek az utazók a cementkádakról, amelyekben emberzsírból főzték a szappant.

Van egy általános etikai gondom az ilyen dokumentumfilm műfajával. Amely egyidejűleg, történtekor filmezi az eseményt, drámát. Létezik ugyanaz a nehézség, kisebb mértékben, más művészeti ágakban, publicisztikában is. Tudathasadásra vezető gond: a filmrendező stábjának ott kell lennie, filmet forgatni a más bajáról a magasabb cél érdekében: hogy sokan megismerjék a bajt, felháborodjanak, segíteni akarjanak, ki mit. S valljuk be: minél nagyobb a baj, annál nagyobb a mű hatása. Készítője egyik – szakmai – lelkével úgyszólván a látványos nagy tragédiáért kellene hogy szorítson. Sose tudtam elképzelni, hogy lehet ilyen filmet csinálni; én bizonyos, hogy nem tudnék. Se könyvet. S a Társasutazás egy helyén példás feloldását láttam e dilemmának. Arról a jelenetről beszélek, ahol egy asszony eltöri a lábát. Egyszerre csak feltűnik mellette a képen a rendező alakja. Baj van, segíteni kell, ott van az események középpontja, az ember nem gondolkodik azon, hogy mi lesz majd ezzel a filmen; lesz, amilyen lesz, külön kell megoldani. Kár, hogy a néző nem tudja, hogy az az ember ott a hordágy körül a rendező, akinek akaratlanul is, mint a régi mesterek golgotáin a bámész tömegbe apróban, odakerült a saját arca, a részvét személyes szignójaként. Így mélyebb értelme van a jelenlétének.

 

Bábolna múltja. Sára filmjéről is azt érzem: ma fényképezett történelem. Ahhoz a műfajhoz tartozik, amelyhez könyvben, mondjuk, Csalog Zsolt Parasztregénye vagy Oscar Lewis könyve a Sánchez családról. Ez a műfaj nem tesz mást – itt szalagon –, mint a nem-fikciós munkák: megtalál, válogat, sűrít, rendez, átszűri a létrehozó személyiségén a világ kiválasztott szeletét. Amit Sára a filmszalaggal következetesen művel, olyan jellegű történelmi értékmentés, mint a Kriza Jánosé volt – s ott van persze a nagy példa: Bartók. Ül szemben velünk egy parasztember, egy parasztasszony, egy volt méneskari tiszt, és mesél. Párhuzamosan olykor korabeli mozgóképen is látjuk, amit elmondanak. Sára munkája: kincsásás. Lényeges és elodázhatatlan feladat az egész magyar kultúra szemszögéből nézve. Az utolsó pillanatban rögzít a történelmünkből olyan rétegeket, amelyek ezeknek az idős embereknek a fejében léteznek csak, velük múlnának el. Koplalásról, botozásról, lelencről, cselédségről, háborúról és élvemaradásról.

A szemle filmjei közül egyedül ez a fekete-fehér. S rendezője erényt csinál e tényből: így illeszti be szervesen, barnítások, fogások nélkül, a régi néma és nem néma híradókat, amelyeknek beépítésével műfajt teremt, következetesen, a Pergőtűzzel együtt. Egyhelyütt, ahol a második világháborút beszéli el így, harminckilenctől negyvennégyig, azon a módon, ahogy a magyar lakosság a pusztán átélte, a sűrítés mesteri fokát nyújtja: számomra e néhány perc alatt a háború képben és szóban, a személyes és az országos kiterjedésben, lezajlik. Rendkívüli teljesítmény.

Nagyon jóleső ennél a két dokumentumfilmnél, nem egy művészinek szánt munkával szemben, hogy nem számítgatnak, sem becsületes, sem becstelen hatásokra. Mondják a magukét, egyenesen.

 

Mozi, ma, általában. Rengeteg dolgot gondoltam végig, óhatatlanul, a kétheti intenzív, a munka felelősségével járó mozizás során. Az adódó közhelyet a film kettős, ipari-művészeti természetéről. Hogy az író golyóstolla tíz forintba kerül, másik tízbe a papír, akkor már megcsinálhatja a dolgát, módja van próbálkozni és bukni. A rendezőnek ugyanennyi millió kell. Hogy a középkori katedrálisok óta nem függött mű ennyire a pénztől és a társadalom erőforrásai feletti hatalomtól. Nem tudom, hogy a középkori mecénás mikor mennyire szólt bele a művészeti részbe, de nincs kétségem felőle, hogy maradandó az a székesegyház lett, ahol őkegyelmessége tudta, hogy az építészethez, ahhoz a mester ért, és adott esetben hagyta: űzze képtelen fantazmagóriáit. (Ez ügyben még ellenpéldánk is van, tervben, makettben és elkészült épületben: a Harmadik Birodalom Speer-féle építészete. Ott a félbemaradt piktor és általános dilettáns beleszólt mindenbe. Tessék megnézni az eredményt, a Berlin központjába tervezett kupolás Nagycsarnokot – Adolf sajátkezű rajza Speer emlékirat-kötetében – vagy a felépült Új Kancelláriát: méltók a hadvezetési végeredményhez.) Végiggondoltam a szakma hajmeresztő szokásait, a félrevezető automatikus csillogást, a rongyrázó külsőségeket, az arénát, amelyben az egész munka zajlik és végeredménye megjelenik. Az örök kötéltáncot, amit a hivatalból érzékeny művésznek az érzékenysége, a saját világi hatalma és a legendásan durva iparosvilág között járnia kell, hogy hű maradhasson önmagához, ha még filmet is akar csinálni. A vigaszt, amit cserébe ezért az adhat, hogy csaknem úgy szólhat a világhoz, mint a zene. S a közönségsikerrel járó művészfilm álmát – ezt a fából vaskarikát. Hogy a művész, ha megpróbálja megcélozni, hogyan veszíthet el az út végén mindent, mint a lány, aki úgy tervezte, hogy majd csak egy kicsit adja oda a szüzességét.

Ennyi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 08-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6139