KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Műsor – kék fényben

Faragó Vilmos

 

Nincs úgynevezett szolgáltató műsor, rádiós sincs, televíziós sincs, amelynek hasznossága ne volna. Közérdekű tájékoztatást ad mindegyik: jogi eligazítást, ételreceptet, gyermeknevelési mintát, hiánycikk-lelőhelyet, barkácsötletet, egészségügyi tanácsot, életviteli példázatokat. Ha mindet meghallgatom, máris tudom, hogyan kéne élnem. De találmányomnak is reklámot csinál, vállalkozásomhoz üzleti partnert keres, cseretárgyamhoz cseretársat, kirándulásomhoz úticimborát, szorult helyzetemet világgá kiáltja, panaszomat még orvosolni is segít. Ha bajba kerülök, máris tudom, hogy nem vagyok egyedül. Kijön a rádió, a televízió. És itt kezdődik az úgynevezett szolgáltató műsorok hasznosság-paradoxona. Azzal tesznek rosszat, hogy jót tesznek. Elintézik az ügyemet és ezzel szentesítenek egy funkciózavart. Ügyemet ugyanis az ügyintézőknek kéne elintézniök. A rádió, a televízió azért jött ki, mert az ügyintéző veszteg maradt; az ügyintéző azért maradt veszteg, mert a rádió, a televízió úgyis kijön. Akkor aztán ő is megmozdul. Bensőleg, funkciójából következően kéne mozdulnia, de ebben én sem bízom, én a rádióban, a televízióban bízom. Majd az kijön. Utópizmus volna olyan jövőben reménykedni, amelyben az ügyintéző ügyet intéz, a rádió és a televízió pedig műsort ad? Lehet. De utópizmus az is, ha olyan jelent képzelünk, amelyben a rádió és a televízió valóban elintézi az ügyeket. Egy funkciózavarból eleve nem következhet funkcionális működés.

Különben egyre kevesebb volna a bűneset nálunk. Holott egyre több van.

Hogy ezt miért mondom? Azért, mert a televíziós Kék fény is szolgáltató műsor. Közérdekű tanácsokat ad: hogyan óvjam ingóságaimat, testi épségemet, erkölcsi bizonyítványomat. Vegyek-e kvarcórát a Keletinél, beengedjek-e lakásomba bárkit, aki redőnyjavító kisiparosnak mondja magát, adjak-e tízezer forintot annak, aki tört magyarsággal pillanatnyi pénzzavarra hivatkozik, átnyújtsam-e ékszereimet házassággal kecsegtető tegnapi ismerősömnek, kössek-e szerelmi üzletet a Rákóczi téren, lobogtassam-e ezreseimet újdonsült kocsmacimboráim előtt, kitöltsek-e kérdőívet a Westbahnhof melletti kávéházban, megkérdezzem-e kamaszfiamtól, miért vérfoltos a dzsekije, élettársamtól, honnan hozta a lakásba azt a tizenkét panofix-bundát, főnökömtől, mennyibe került a nyaralója, tegyem-e reklámszatyorba a bukszámat a villamoson, írjam-e az ajtómra, hogy kulcs a lábtörlő alatt. Ha mindezt meghallgatom, máris tudom, hogyan segíthessem a bűnmegelőzést. De a Kék fény másképp is szolgáltató műsor, s mint ilyen, egyedülálló: nemcsak a műsor segít nekem, én is segítek neki. Fel is szólít rá: amit tudok a bemutatott személyről, tárgyról, esetről, azonnal telefonáljam meg, vagy jelentsem az első rendőrőrsnek. Ha ezt teljesítem, máris segítettem a bűnüldözést. És itt kezdődik e szolgáltató műsor segítség-paradoxona. Nem teszek-e rosszat azzal, hogy jót teszek? Elintézek egy ügyet – tolvajt fogok, kémet buktatok le, betörőt, orgazdát, csalót jelentek föl –, nem szentesítek-e vele egy funkciózavart? Nem kéne-e ezeket az ügyeket is az ügyintézőknek intézniök? Miért nyugtatna meg engem, ha kiderülne a kommünikéből, miszerint „a körözött bűnözőt a lakosság segítségével fogták el”, csak afféle formula, s voltaképp nem történt egyéb, csak a körözött bűnöző meglátta magát a képernyőn és ijedten besétált az első rendőrőrsre – vagyis ő jelentette fel magát? Egyáltalán, mi ez a sok kérdőmondat? Egy humanista értelmiségi álhumánus viszolygása attól, amire a műsorban felszólították? Lehet. Ne képzelegjen arról, hogy a bűnt a rendőrség üldözze, a televízió műsort adjon, ő pedig műsort nézzen? Mert hogy nincsen is itt társadalmi funkciózavar? Lehet.

De műsorzavar akkor is van.

A Kék fény az egyetlen olyan – ráadásul nagymúltú – kommunikációs fenomén, amelynek nézőpontja nem a kommunikációs intézményé és nem is a megcélzott közönségé, hanem egy külső testületé. Hogy pontosabb legyek: semmi baj a rendőrségi nézőponttal, enélkül ilyen műsornak értelme sem volna. A baj e nézőpont kizárólagosságával van. Azzal, hogy a civil műsorvezető Szabó László és a civil riporterek is csak kék fényen át nézik, kommentálják, láttatják az eseteket és a figurákat. Ebből ugyanis az alábbi következmények fakadnak:

1. Alig-alig érződik, hogy a műsor minket, nézőket képviselne. Mintha rendőrbírák volnának, a műsorvezető is, a riporterek is úgy ülnek, állnak elénk vagy a bűnözők elé, oly zordul: figyelmeztetőn vagy számonkérőn. A néző behúzott nyakkal figyel, a bűnöző sarokba szorítva, álbűnbánatra kényszerítve. Ez pedig azzal a nézőlélektani veszélykövetkezménnyel jár, hogy a civil műsorkészítők nem nyerik el teljes rokonszenvünket – s emiatt a műsor sem –, a bűnözők iránt pedig akaratlan – és a műsor szándékával ellentétes – rokonszenv ébredezik bennünk.

2. A bűnözés a rendőr számára kriminológiai ügy. A civil számára azonban szociológiai. Ez a szociológiai nézőpont azonban nem kap egyenrangúságot. A civil műsorkészítőknek kéne érvényesíteniök; hogy nem éreznek, vagy nem kapnak-e rá késztetést, az eredmény szempontjából közömbös: a bűnözés társadalmi vonatkozásai felületes utalásokban szerepelnek, a panoráma beszűkül, a gyökerekig senki sem ás. A szakértők rendőrök vagy bírák, előbbiek a kriminalisztikához értenek, utóbbiak a büntetőjoghoz; aki a társadalomhoz is értene, a szociológus, egyszerűen nem kap szakértői szerepet.

3. A bűnözés pszichológiai ügy is. A bűnözőnek lelke van. A nézőt ez érdekli legjobban; a rendőr sem, a bíró sem, a civil műsorkészítő sem közömbös iránta. De a szereposztás szerint utóbbinak kéne leginkább fogékonynak lennie. Ki is ez az ember, aki tettének súlyával a vállán itt ül előttem? Mit gondol, mit érez, mi mozgatja? Miféle példázatát kínálja a személyiségtorzulásnak? Vagy körülményei torzulásának? Mik a cselekvésnormái? Lehet-e visszaútja? Helyzete persze művi. Mögötte rács, előtte mikrofon, rajta kamera, alapállása görcsösen önvédelmi. De személyiségvonásai így is előcsalhatok. Csak eszközök kellenének hozzá, légkörfeloldás kellene, empátia, makacs kíváncsiságból származó kérdeznitudás. Nem gondolok dosztojevszkiji beleérzőképességre, csak arra a jó újságírói képességre, amely a klasszikus újságírás bármelyik bűnügyi riporterében ott mozgott. És amely hiányzik most nálunk, mind a sajtó-riportázsból, mind a Kék fény-riportázsból. A „bűnelkövetőknek” – ahogy a rendőri zsargon nevezi őket – nincsen plasztikus személyiségrajza. A rendőri és bírói szakértőktől nem is várható ez, a civil műsorkészítőktől volna várható. De ha már a szakértőket emlegetem: pszichológus sem kap szerepet a műsorban soha.

Mindezek miatt nagyon nagy kriminálszociológiai és kriminálpszichológiai lehetőségek sikkadnak el. Velük pedig egy érdekesnél és gyakorlati hasznúnál több, mert társadalmi önismeretet kínáló, netán katartikus hatású televíziós műsor lehetőségei. A megrendülés nagy alkalmai, sőt a humorban feloldódás nagy alkalmai is. Amit a fikciós krimitől nem várhat a néző, megkaphatná a Kék fény nonfikciós krimijeitől. Igaz, hogy ez akkor már nem is szolgáltató műsor volna csak, a szó elfogadott, praktikus értelmében.

De nem akkor nyújtja-e a legjobb szolgáltatást a televízió, ha a legjobb műsort nyújtja?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6155