KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Interjú két részben

Tóth János mozija

Csala Károly

 

Tóth János olyan operatőr, akinek nem az operatőri munkáról, a film „képi oldaláról” van mondanivalója, hanem a filmről mint egészről, mint moziról. Önállóan is készített rövidfilmeket, s most négy munkájából összekomponált, teljes moziprogrammal lép a közönség elé. A címe: Örök mozi.

Beszélgetésünk nem ebből az alkalomból kezdődött – négy évvel ezelőtt az operatőr fejlődésrajzát próbáltam kikérdezni Tóth Jánosból –, de ide torkollott. Végtére is – ez derült ki – ugyanarról esik szó a négyévi szünet után folytatódó interjú mindkét részében. Arról, hogy mi a film, mi a mozi, milyennek kellene lennie Tóth János szerint.

 

 

I.

 

Mi volt az alapvető élménye, amely a film felé irányította sorsát?

– Sokan tudják rólam, hogy valaha mozigépész voltam. De nem ott kezdődött, hanem korábban. Apám uszálykormányos volt, s a nyári szünetben mindig együtt utaztunk a Dunán. A legnagyobb kincsem volt – a leltári kukker. Szétszedtem, és a lencsével gyűjtögettem a napfényt... Figyeltem a fényt és az árnyékokat... Leírhatatlan élmény volt például egy fa mozgó árnyképe a fehér falon... Kis üveglapokra írtam, rajzoltam, és tükörrel kivetítettem. Ilyen játékaim voltak gyermekkoromban: ez vonzott... Hartán búzát rakodtunk. A malmosnak mozija is volt. Kértem, vigyen föl a gépházba. Ott egy darab filmet kaptam ajándékba. Ereklyeként őriztem. Kilenc-tíz éves lehettem akkor.

Hogyan lett mozigépész?

– Polgári iskolás koromban Tolnán, szülővárosomban, bekerültem a moziba rolnizónak. De valójában gépészként is dolgoztam – olcsóbb voltam, mint egy másodgépész –, vetítettem is, tizenöt évesen. Ezenkívül én pingáltam a „plakátokat”, közvetlenül a betonra, öt színpatronnal. Javadalmazásomat kiegészítette még a diahirdetés – a helybeli iparosok, cégek, üzletek fizették a magam készítette diaképeket. A pénzből vásároltam fényképezőgépet, keskenyfilm-felvevőt, vetítőt. A polgári után szakmát tanultam – villanyszerelő és műszerész „nasi” lettem –, ez volt a nappali elfoglaltságom, este pedig: a mozi. Így volt ez 1943–44-től egészen 1949-ig.

Gépészként az összes nálunk játszott filmet számtalanszor láttam; karbantartás címén akár nyolcszor is megnéztem egy-egy film valamelyik részletét, ami különösen érdekelt. Tehát állandó kontaktusban voltam a mozival; nem közönséges, hanem nagyon is speciális mozinézés volt ez. A 20-as, 30-as, 40-es évek magyar, német, olasz, francia, angol, amerikai filmjei valósággal belém ivódtak; ezek az élmények nem felejthetők, egy életen át kitörölhetetlenül továbbélnek emlékezetemben...

Meg aztán a gépházban csodálatos látvány volt – persze, gyermeki fogékonyság kellett hozzá – a kabinablakról fordítva, életlenül a kabinablakra kivetülő kép; az absztrakt fantáziaalakok tempója, ritmikája. Úgy megfertőződtem ezzel, hogy ami nem mozi, nem mozgókép, hanem állókép, az nem is igen érdekelt.

Tehát a képzőművészet nem is adott hozzá semmit a filmképről kialakított elképzeléséhez?

– A képzőművészet más világ. Az én számomra akkoriban még nem volt köze a mozihoz. Csak sokkal később, áttételesen, a zene közvetítésével kapcsolódott nálam a képzőművészet a filmhez: a zene és a képzőművészet összefüggései ébresztettek rá arra a lehetőségre, hogy a filmbe is integrálható a képzőművészet számos eredménye.

És mit adott a főiskola?

– 1950 és 1954 között voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke, ahol olyan nagyságok tanítottak, mint Eiben István, Hegyi Barnabás. A Valahol Európábant tucatszor láttam; mélységesen tiszteltem Hegyi Barnát. De hát a főiskolán, abban a légkörben, állandó stressz volt az életem...

„Abban a légkörben”? Milyenben?

– Mindent csakis az „elvárásoknak” megfelelően lehetett csinálni, nem lehetett szabadjára engedni a fantáziát, nem lehetett kitörni... Persze, meglehet, a növendékben – vagyis bennem – sem volt annyi. Mindegy. Az volt nagyszerű a főiskolán, ha néha hagyták az embert, magyarán: magára hagyták. Tulajdonképpen már a megértés, a jóindulat szikrája is a legnagyobb dolog volt...

Nehéz, szinte lehetetlen filmművészetet tanítani. A technika, persze, átadható. Csakhogy a főiskolán, helyesen, többről volt szó. Arról, amit gyakran a „legfontosabb művészetként” emlegettek. Ez a „legfontosabb művészet” évi tizenkét játékfilmet jelentett akkor Magyarországon. Ehhez megvoltak a legjobb szakemberek, rendezők, operatőrök. A filmgyártás – sokkal inkább, mint ma – zárt céhre hasonlított, ahová bejutni borzasztó nehéz volt, „befutni” csak valamilyen melléklépcsőn lehetett. Tanáraink is ezt az utat járták, például filmlaboránsként kezdték, fokról fokra jutottak közelebb a tényleges filmkészítéshez, aminek viszont kialakult metódusai, normái voltak – ezt tanulták el a gyakorlatban, mondhatni, egy élet küzdelmei árán. Ebből a helyzetből adódott egyrészt, hogy Hegyi vagy Eiben voltaképpen a konkurenciát nevelte magának a főiskolán. Másrészt az következett belőle, hogy a tanároknak sokszor nem maradt elég idejük, saját munkáik miatt, tanítani. A vizsgákon viszont roppant szigorú mércével mértek: rostavizsgák voltak ezek, elbúcsúzott a főiskolától, aki nem felelt meg a magas követelményeknek. De milyen követelményeknek? Talán ez a legdöntőbb: igazából nem volt kialakított metódusa az oktatásnak. A tanárok – akikre mindezek ellenére a legnagyobb tisztelettel emlékezem – azt igyekeztek kideríteni: kiben van – ahogy mondogatták – „spiritusz”, vagyis a hallgatók egyéniségét próbálták kitapintani.

A szakmai gyakorlat megszerzéséhez kevés materiális feltétel volt adva akkoriban a főiskolán.

– A harmadik év végén forgattunk először egy keskenyfilm-etűdöt. Addig csak fotóetűdöket készítettünk, és papíron csináltunk filmet. Például filmnovellát kellett írnunk az újítókról. Hogy milyen, hivatalosan gerjesztett mítosz vette körül abban az időben az újítókat, az más kérdés, maga a folytonos újításra – mai szóval talán innovációra – törekvő ember érdekes téma; s engem többnyire nem a megadott témák zavartak a filmnovella-írásban, hanem az, hogy csak írni lehetett és kellett, sztorit kitalálni, felépíteni. Ez számomra visszalépésnek tetszett, hiszen annyi különböző film sokszori megnézése után úgy éreztem magam, mint aki – rögtönzött hasonlattal szólva –fél könyvtárnyi ponyvaregényt elolvasott már, s nincs olyan cselekményfordulat, amivel ne találkozott volna tucatszor is. Úgy éreztem, hogy túlléptem már ezen a fokon, már amatőrfilmjeimben is másvalamit, nem a cselekményes filmkészítést próbálgattam; engem már az érdekelt, ami túl van a sztorin...

Az előbb utalt arra, hogy milyen nehéz volt annak idején a fiatal, kezdő filmesek helyzete. Ha a Tóth János fényképezte korai filmeket végignézi valaki ma az Elégia, Capriccio, Amerigo Tot, Szerelem, Macskajáték után –, elcsodálkozhat, mivel meglehetős tarkasággal s ugyanakkor szürkeséggel találkozik: bábfilmek, rövidjátékfilmek, riport- és dokumentumfilmek, amelyekben csak imitt-amott előlegeződik valami a későbbi eredetiségből, csak a Balázs Béla Stúdióban forgatottak méltók több figyelemre. Nem is szólva az első nagyjátékfilmekről, amelyek egészen szokványos munkák. Tehát nemcsak a főiskolán, a filmgyárban sem lehetett ahogyan mondta „szabadjára engedni a fantáziát”. S az is természetesnek látszik, hogy a szorító körülmények bizonyos fokig „bensővé” váltak: nem ment egykönnyen még a BBS-ben sem a mentalitást meghatározó nyűgök lerázása olyan embereknél, akiket mégiscsak több éven át egy bizonyos, szokványos filmideálra neveltek. (A következő nemzedéknek egy kicsivel már könnyebb volt a helyzete.) Ezek tehát nagyjából a pályakezdés objektív körülményei. Hogyan látja ma, visszatekintve, ugyanennek a korszaknak a szubjektív meghatározóit?

– Előbb egy megjegyzés: az animációs filmek, lehet, hogy beletartoznak a „tarkaságba”, de a „szürkeségbe” aligha. Bábfilm, animációs film nincsen ötletek folytonos fölvillantása nélkül, s egyáltalán, az animáció nagyon jó iskola volt számomra éppenséggel a „szürkeség” ellen! Hasonló lehetőséget kínált a nem-cselekményes film kifejezésmódjának próbálgatására a trükk is: trükkoperatőrként kerültem a filmgyárba (erre volt státus), de aztán nemsokára megszüntették a trükkosztályt, így a lehetőség puszta lehetőség maradt. Segédoperatőrként kapcsolódtam be a játékfilmkészítésbe; mérhetetlenül távolinak látszott, hogy valaha is önállóan játékfilmet forgathassak.

A gyárban törpék voltunk az óriások közt – nemcsak én, mások, rendezők is. Természetes volt, hogy próbáltunk összefogni, hogy segítettünk egymásnak. Például Rényi Tamással, akivel több kisfilmet is csináltunk együtt, vagy Zolnay Pállal. A Balázs Béla Stúdió is így született meg, még a hajdani főiskolás, diákszállós lelkesedésből, folytonos összejárásból. Az úgy kezdődött egyébként, hogy szövetkezetet akartunk alakítani. Gerhardt Pál (ő lett aztán a BBS első titkára) vállalta, hogy kijárja az engedélyt a felsőbb szerveknél... A gyárban pedig – ez is hozzátartozik a történeti hűséghez – nem keveset gúnyolódtak lelkesedésünkön a vezető művészek, például csak „Blamázs Bélának” emlegették a társaságot...

Hatalmas eredménynek számított, hogy 1959-ben mégiscsak nagyjátékfilmet forgathattam, kettőt is: a Szombattól hétfőiget Mészáros Gyulaval, a Vörös tintát Gertler Viktorral. Gertler ragyogó mesterember volt, magas szinten tudta, művelte azt, amit évtizedeken át „a” filmkészítésnek tartottak, az adott kor követelményei szerint. Ehhez a szinthez is föl kellett nőni, ezt a „kötelező gyakorlatot” is meg kellett tanulni, természetesen. Másképpen csinálni filmet csak azután lehetett, nem a helyett. Egyébként próbált volna csak Gertlernél kísérletezgetni, vagy egyáltalán csak javasolni bármit az operatőr! Azt hiszem, egyszerűen nem is értette volna, miről van szó, hiszen az UFA-Hollywood iskolát képviselte, és tanította saját filmiskolájában, mesterfokon. Valami bizonytalant és mást nem lehetett őmellette még csak elképzelni sem. A megadott paraméterek szerint időre teljesíteni – ennyi az operatőr dolga, és kész. Ezt csináltam én is.

De aztán hosszú ideig nem csináltam még ezt sem. Talán rám volt írva, hogy nem szeretem... Nem is tettem érte egy lépést sem: ebbe a szakmába nem volt kedvem „bedolgozni magam”... Félig kívül rekedtem, félig kirekesztettem saját magamét. Meditálnom kellett, végiggondolni mindent. Volt otthon, a szobámban egy sezlonom – az lett huzamosabb időre a „munkahelyem”. A zenében találtam meg, amit kerestem. Schoenberget, Bartókot, Stravinskyt és dzsesszt hallgattam, sok száz kilométernyi magnetofonszalagról – ez tartott életben. A hazai magnógyártáshoz néhány prototípust készítettek – ormótlan nagy ládákat –, az egyiket nagy nehezen megszereztem magamnak. Ez volt a kezdet; később Hi-Fi magnóstúdióvá alakult a szobám. A Kékszakállút vagy kétezerszer meghallgattam. Kormos Gyulával négy évig készültünk rá, hogy megfilmesítjük (nem adták a jogot)... Ismerkedtem azonkívül a színes filmmel. Otthon kis trükklabort rendeztem be. Így gyakoroltam hosszú ideig a filmcsinálást: képzeletben és diavetítővel...

De ott volt mégiscsak a Balázs Béla Stúdió; s 1963-ban Fábri Zoltánnal is forgatott játékfilmet.

– Igen. Valamit megpróbáltunk a Csendélettel, aztán Bácskai Lauró Istvánnal, Eötvös Péterrel csináltuk az Igézetet egy kohóról, négy csatornás sztereóhanggal...  Nem állíthatom, hogy túl nagy tetszést aratott az ilyesfajta kísérletezés; de hát végtére még az Elégia elfogadásánál is botrány volt... Huszárikkal úgy jöttünk össze, hogy megmutatta a Groteszk című filmjét, miután némán összevágta. Világos volt, hogy miről kíván szólni a film – Huszárik, akinek a sternbergi, filozofikus karikatúra ideálja lebegett a szeme előtt, ironikus önarcképpel próbálkozott –, de az anyag helyenként kétségbeejtően nem akart összeállni. Hiányzott valamilyen kötőanyag, ami a képben néha értelmetlennek látszó kapcsolódásoknak is értelmet képes adni. Úgy gondoltuk, hogy a zene – nem akármilyen, hanem az ironikus világlátásban rokon zene – tölthetné be ezt a funkciót. „Cannonball” Adderley Primitivo című számát javasoltam. S ez valóban új dimenziót kölcsönzött a filmnek.

Mi akkor készítettük Novák Márkkal a Keddet. Míg a Groteszk – sommásan fogalmazva – rosszul volt megcsinálva, a Kedd elég jól. Csak nem tárt föl eredetien, érzékenyen olyan lehetőségeket, nem mozgott olyan filozofikus mélységekben, mint Huszárik filmje. A Kedd érdekessége abban állt, hogy az akkori modern filmkészítés, a nouvelle vague kifinomult eszközeivel nyúlt vissza az „ősi” film, a burleszk, a slapstick-comedy műfajához, ezt a kétféle anyagot kísérelte meg összegyúrni. Volt miről beszélgetnünk Huszárikkal. Elmesélte következő filmtervét, aminek nagyjából annyi volt a témája: búcsúzik a lovacska. Ebből lett az Elégia.

Voltaképpen két olyan rendezővel találkozott eddigi pályáján, akivel teljes egyetértésben „szabadjára engedhette fantáziáját” mint operatőr: Huszárik Zoltánnal és Makk Károllyal. Hogyan ismerkedett meg és hogyan került szorosabb kapcsolatba Makk Károllyal?

– Segédoperatőr voltam a Mese a 12 találatról forgatásán. A stadionban az akkumulátor hibája miatt nem indult a felvevőgép. Makk két ököllel verte a hátamat. Kis híján megölt... Így ismerkedtünk meg. Majd alighanem a Fábrival forgatott Nappali sötétség után kerítettünk sort egy kiadósabb beszélgetésre. Aztán Makkal is zenét „kreáltunk”, amikor előkeverést kellett végeznie az Elveszett paradicsom átadásához. Pár évvel később pedig együtt csináltuk az Isten és ember előttöt. „Félárbocos” dolog volt, de azért a forgatókönyvhöz képest lényegesen több került kaucsukra...

Huszárik mindig is tudott és törekedett képben és zenében gondolkodni a filmről, a külső szemlélő számára így elég természetesnek látszik, hogy „összejött vele” Tóth János. Makk azonban nem ilyen típusú filmrendező. Hogyan sikerült összhangba kerülniük a Szerelem és a Macskajáték elképzelésében?

– Ő is mozis. A berettyóújfalui Apolló mozi tulajdonosának a fia, s Makkban is kitörölhetetlen élményt hagyott a gyerekkor moziédene: neki is megvan a maga „belső mozija”. S dinamikus, nyitott, improvizatív személyiség. A legszélsőségesebb végletekben képes mozogni, a legnagyobb lehetőségeket hordozza magában, a végtelenségig képes a megújulásra... Fokról fokra léptünk előre abban a szemléletben és filmi gondolkodásmódban, amelyik nem frontálisan, a közepéről, hanem a szélekről, a holdudvar felől bontja ki a témát. Sok-sok együttlét és „olvasópróba” vezetett oda, hogy közös, új eredményekre jutottunk. Áldásos periódus volt.

A szerencsés találkozások viszont ilyen rendezőkkel ennyit mindenesetre megállapíthatunk, ha végigtekintünk eddigi pályáján nem mondhatók mindennaposaknak. De volt és van még egy lehetőség: az önálló filmkészítés. Rövidfilmek. Egyáltalában, mi a jelentőségük Tóth János számára aki nem dokumentarista, s nem, is rövidfilmes, hanem, elsősorban játékfilmkészítő az olyan, kísérletinek számító kisfilmeknek, mint például a BBS-ben rendezett és fényképezett Aréna vagy a két Study?

– A játékfilmek – nagyzenekari darabok. A kisfilmek – mondjuk – zongora- vagy hegedűgyakorlatok. Gyakorolni voltaképp naponta kellene, mint a zenében, csakhogy a filmgyári szituációban ez szinte lehetetlen. Gyakorlás nélkül az ember sohasem fejezheti ki hitelt érdemlően a saját belső világát, mindazt, ami nincs jelen a látható világban. Mert például a zenéhez képest a kommersz mozi – egy rossz falvédő... Ahhoz, hogy a zene rangjára emeljük a filmet, létfontosságú, hogy akár reszlikre, éjjel, titokban, árnyékban, de mindig, folyamatosan próbáljunk gyakorolni, mert ha így valami megszületik, az már támpont lehet a következő mozdulathoz, munkához. Experimentumok nélkül a nagyfilmbe bármit „belevinni” – lehetetlenség, sőt nonszensz, értelmetlenség is, hiszen rendszeres előzmények nélkül, rögtönözve, esetről esetre nem lehet „föltalálni” a nagyzenekari komponálást és muzsikálást, az ilyesmi csak anarchiához vezet. A többszólamú, komplexebb, nem csupán a cselekményre támaszkodó film ugyanis sorról sorra, fokról fokra, szintről szintre épül föl; ez állandó folyamat, s ami életben tartja: a gyakorlás. Nagyfilmben, üzemszerű körülmények között, ez nemigen megy. Va banque-ra nem lehet és nem szabad kísérletezni.

Mégis, hogyan született meg például az Aréna?

– Évekig készült. Hol leállították, hol újra engedélyezték. A végén éjjel vágtam, vakon, fáradtan. Mindvégig hiányzott hozzá a szükséges distancia, amikor az ember nem kapkodva próbál javítgatni, hanem az eredményekre támaszkodva természetes módon, jószántából pihenteti az anyagot, hátrább lép, hogy egészében szemügyre vehesse. Hogy még szigorúbban bánjon az anyaggal. Épp ez hiányzott: nem jutottam hozzá, hogy kellő szigorral csináljam végig. Örülnöm kellett, hogy folytatni tudtam, hogy úgy-ahogy befejezhettem, átadhattam a filmet. A Study I. és Study II. pedig csupán részletmunka, a kezdete, jelzése valaminek, amit szerettem volna egy ívben befejezni. (1978)

 

 

II.

 

Az Örök mozi szerzői rövidfilm-összeállítás, amihez hasonlóval az utóbbi években már megpróbálkozott nálunk a filmforgalmazás. Milyen részekből áll össze a kompozíció?

– A korábbi kisfilmek közül belekerült a Csendélet, a Poézis, az Aréna, s most kerül először közönség elé a hosszabb Shine, ami viszont a Study I. és II. címmel jelzett témák továbbfejlesztése. A főcím is önálló kompozíció, valójában előjáték a Shine-hoz. A részeket idézetek kötik össze Az Út és Erény könyve című klasszikus kínai bölcselő költeményből, Lao Ce művéből, Weöres Sándor fordításában. Weöres újrateremtette magyarul ezt a művet, költői szövege adott impulzust ahhoz, hogy fölhasználjam Lao Ce közelséget és távolságot teremtő szavait a gondolatiság és a zeneiség hangsúlyainak elosztására, egyensúlyba állítására a film egészében.

A kompozícióban már terjedelménél fogva is leghangsúlyosabb Shine címe „ragyogás” nyilván az egykor puszta technikai létével is bámulatot keltő kinematográfia (az „örök mozi” ) csodájára utal.

– Tiszteletadás kíván lenni ez a film – a nagy változásokat ígérő videokorszak küszöbén visszanyúlva a mozi ősforrásaihoz, visszatekintve a megtett útra, hogy előre tekinthessünk – azoknak, akik egykor, több helyütt egyszerre, föltalálták a mozgóképet, akik elképzelték egykor a mozit, s akiknek eszméit meghamisították, akiket kihasználtak, félredobtak. Mert a filmre nagyon korán rávetették magukat a show-business cápái, és sémáikkal mindmáig uralják, míg másfelől a napi politika igényeinek kielégítését követelték meg a mozitól. A film, a mozi – az úttörők, a feltalálók képzeletében, de az én elképzelésemben is – más. Fölhasználom a film elején Lev Tolsztoj gondolatait a kinematográfiáról (egy francia operatőr látogatta meg Jasznaja Poljanában): forradalminak nevezte a filmet az irodalomhoz képest, mert közelebb van az élethez, mert képes megsejtetni valamit a mozgás titkából. Ez volt a kezdeti „csoda” s ebben áll a mozgókép nagysága. Engem is ez érdekel. Valamint a régi filmemlékek, amelyek egy egész világot jelentettek nekem, amikor még ismerkedtem a mozival. Szeretnék valamit visszaadni abból, amit akkor – az „alma mater”-moziban – kaptam a kinematográfiától: az egykori élmény visszakívánkozik.

A régi filmszínészek emlékének olyan mai színészek közreműködésével adózik a Shine, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Psota Irén, Benkő Gyula, Torday Teri. Latinovits jó pár éve halott már. Mikor forgatta ezeket a jeleneteket, és hogyan?

– A színészek önzetlenül segítettek, egy-két napos forgatásra volt csak lehetőség, improvizáltunk a helyszíneken. Nagyon régen történt mindez... Hét éve már? ... A Shine készítésének egész története voltaképpen egy többször klinikai halál állapotába jutott film története, amit most az Objektív Stúdió segített életre támasztani. Eredetileg Kilenc mozidarab címmel terveztem „lejátszani” kilenc könnyű karakterdarabot, tisztelgésképpen a mozi hajdani és későbbi nagy szellemei előtt. Hát ez nem jött össze. Ami akadály elképzelhető, az mind az utamba állt. Nem volt rá nyersanyag, labor- és trükk-kapacitás, és így tovább. A fölvett és megvágott anyagot nem lehetett egybe játszani – nem is sorolom. Lett az egészből a már említett két Study. Lépésről lépésre tovább gyúrtam az anyagot, a BBS-ben mindig hozzá-hozzácsíptem egy kicsit, de végül mégis leírták, magyarán leselejtezték a filmet. Amikor fölvetődött az ötlet, hogy rövidfilm-összeállítást csinálhatnánk a kisfilmjeimből, természetesen nem kívántam úgy megoldani az ügyet, hogy négy filmet tixóval összeragasztunk, és kész... Ezt a munkát folytatni kellett. Ez is jócskán elhúzódott, mert hát például tizenkét szalagot egybekopírozni nem éppen megszokott dolog az üzemszerű filmgyártásban.

Lassan készült tehát a Shine...

– Megengedhetetlenül lassan! De mire ment el az idő? (Nem a kényszerszünetekről beszélek most, hanem az effektív munkaidőről.) Apró összecsiszolásokra – mert semmihez sem volt adva a kellő eszköz, feltétel –, holott egy ilyen filmet egyetlen lendületből – vagy, ne túlozzunk, talán kettőből – kellene, volna szabad csinálni. Hiszen itt minden az egyszeri szituációtól, a megismételhetetlen (vagy legalábbis nehezen újraidézhető) diszpozíciótól, az improvizáció lendületétől függ.

Kísérleti filmeknek tartja az Örök mozi darabjait?

– Nem. Ez nem experimentalizmus. Nincs is ezekben – technikailag – semmi új, a világ már rég túl van mindezen. Szellemileg, természetesen, kísérlet az Örök mozi, mert az anyag olyan képlékenységének kikísérletezésére irányul, amiben példaképe lehet a filmnek a zene; képi, dramaturgiai és zenei sémák nélkül próbál építkezni, közelíteni igyekszik egymáshoz a művészeteket. De „zongoradarabokból” áll az egész kompozíció, olyan etűdökből, amelyek azt célozzák, hogy az itt megszerzett tapasztalatot a továbbiakban vissza tudjuk kapcsolni a játékfilmhez; hogy többszólamú komplexitással lehessen játékfilmeket forgatni.

Az úgynevezett experimentális filmeknek nem ez a céljuk?

– Amint látom, nem. Az experimentalizmusnak a filmben az ad értelmet, hogy hála a technika olcsóvá válásának, lassacskán szinte már mindenki számára lehetővé válik, hogy – Super 8-ason vagy videón – kipróbálja képességeit. Ez nagyon hasznos. De ami valójában kísérleti film címén követel létjogot magának, az többnyire – legalább hetven százalékban – a nemes szándék és a felelőtlen dilettantizmus sajnálatos keveréke.

Miképpen gondolja visszakapcsolni az Örök mozi tapasztalatát a játékfilmezésbe?

– Ez a film lehetőséget kínál egy „cselekményen túli” dramaturgiára, arra szeretné ráirányítani a figyelmet, hogy az egyszólamú filmdramaturgia mellett egy másik, újfajta kifejezési mód is létezik, nagyobb csendekkel, nagyobb feszültségekkel, gazdagabb, érzékenyebb átmenetekkel, integráltabb formai és tartalmi építkezéssel. Mondjuk: a sejtés és a konkrétum határán van mindez. Arról van szó, hogy a film számára is hozzáférhetővé tegyük az ábrázolásnak azt a szféráját, amit más művészetekben különböző hangulati elemek, az irodalomban a leírás-körülírás, a zenében a téma kibontásának számos módja segítenek megvalósulni. De nem tudom, észreveszik-e, elutasítják vagy szeretik-e majd ezt a filmet, azt a javaslatot, amelyet előterjeszt... Hogy gyakorlatilag miképpen lehetne ezt a tapasztalatot fölhasználni játékfilmben? Ezerféleképpen...

Én mindenesetre úgy érzem, hogy másképpen kellene filmeket csinálni. Mert hogy mozi címén az esetleges igazi öt–tíz percért másfél óra hosszat kelljen filmet néznie az embernek, az már-már elviselhetetlen. Akkor inkább forduljunk a többi művészeti ághoz.

Az Örök mozi tehát egyfajta „javaslat”?...

– Indításnál többet nem szabad benne keresni. Gesztus, tisztelgés – abban bízom, hogy erre ráéreznek a nézők. De természetesnek veszem, hogy meglehetősen kicsi lesz a beleölt ideg, ötlet, munka „megtérülési rátája”. A közönség itt nem találkozik ismert és kedvelt patronokkal, nincs a filmben olyan vonzerővel bíró elem, mint a szex vagy az erőszak vagy egy izgalmas lovasroham. S azonkívül – a Shine esetében – nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy hét évig késleltetett filmről van szó. Sok minden történt e hét év alatt; például az elektronika, a maga technikai vívmányaival, effektusaival ez idő alatt hatolt be a filmkészítésbe. Természetes, hogy ma már más a Shine eszközeinek akusztikája, tehát más a várható visszhangjuk is, mint lett volna hét évvel ezelőtt. A filmek eredendő – nem történeti – élettartama alig pár év; nagyon kevés alkotás bír ki jelentős veszteség nélkül hét esztendőt. Fájó ez a jókora késleltetés, s annál inkább helyénvalónak érzem, hogy most köszönetet mondjak azon keveseknek, akik nem gátolták, hanem segítették ennek a filmnek a létrejöttét. (1982)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 05-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6658