KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tánc és tragédia

András László

 

Egy régi spanyol közmondás szerint „nem szabad a szilfától körtét várni”. A megfogalmazás lényegre törő, pontos és tömör. Egyetemes emberi tapasztalatot sűrít bölcs szentenciává. Megesik azonban, hogy megfeledkezünk róla. Talán éppen azért, mert egyazon földben a két különböző fa gyökereit is ugyanaz a humusz táplálja.

 

 

Napihír és dráma

 

A spanyol lapokban megjelent rendőri hír, amelyből Federico García Lorca 1933-ban a Vérnászt írta, feltehetően az újságírás klasszikus szabályait követve számolt be arról, hogy egy falusi menyegzőn – már a templomi szertartás után és a táncmulatság kavargását kihasználva – régi udvarlója (nős, egy gyermek apja) megszöktette a menyasszonyt. A hoppon maradt vőlegény (családja férfitagjait maga köré gyűjtve) lovon indult a szerelmesek üldözésére. Egy erdő mélyén talált rájuk. A két férfi bicskát rántott, és egymásra támadt. A viadalban kapott döfésekbe mindketten belehaltak.

A néhány soros napihírben García Lorca nem csupán egy klasszikus görög dráma tiszta szerkezetét és nem is csak a Rómeó és Júlia örök témáját látta meg. Spanyolországban ekkor már kikiáltották a köztársaságot. A nagy történelmi változást azonban nem követte még a társadalmi szokások, az erkölcs, a vagyoni helyzet megszabta ősi kényszer átalakulása is. Föld földdel, pénz pénzzel házasodik. A mostani menyasszony és régi, azóta már megházasodott, szegény udvarlója nem lehettek egymáséi. A gazdag vőlegénnyel kötött esküvőn azonban újra fellobban elfojtani akart szerelmük soha ki nem hunyó parazsa. Megszöknek. Bekövetkezik a tragédia.

A görög drámákban kötelező végzet a függöny felhúzásától legördültéig ott settenkedik a Vérnász szereplői mögött, hogy lesújthasson. És lesújt. De Lorcától ez a végzet jellegzetesen spanyol és hiteles, helyhez és időhöz kötött társadalmi motivációja van. A szabad párválasztás minden gátat testi szenvedéllyel áttörő igénye és az ősi paraszti törvények visszahúzó, könyörtelen ereje közti összecsapásban a lázadásnak még el kell buknia. Lorca drámája egy nép, egy nemzet adott történelmi helyzetéhez és körülményeihez kapcsolódik, azt növeszti – a rendőri hírben közölt tényanyag egyszeri egyediségén túl – általános érvényűvé.

A Vérnász tökéletes ötvözete egy klasszikus görög tragédiának és egy modern népi drámának. García Lorca ebben a műben, amely igen rövid idő alatt hatalmas sikerrel járta be a világ nagy színpadait, spanyol népzenei kutatásainak, drámai és költői kifejezőerejének teljes együttes eszköztárát olvasztotta egységbe. Éppen csak nálunk, a Nemzeti Színházban fulladt csöndes érdektelenségbe a darab régen volt, tudtommal azóta sem megismételt előadása. Hazai sikerét csak a dráma zenemű változata hozta meg: Szokolay Sándor írt belőle nemzetközi elismerést is aratott operát.

A Vérnász eredeti spanyol bemutatója óta csaknem fél évszázad telt el. Carlos Saura rendezésében most Antonio Gades és a világ táncművészetének élvonalába tartozó együttes vitte filmre García Lorca drámáját.

 

 

Kezdődik a film

 

De vajon valóban azt viszi-e? A kérdést a kezdeti csalódás (hiányérzet?) készteti feltennem, ami az elsötétült vetítőteremben elfogott. A három fallal határolt, szűk színpad képei helyett a spanyol falu, a spanyol táj kitáguló látványát várom, esetleg egy-egy folklorisztikusan hiteles szobabelsőt, meghajszolt, csatakos lovat, a Lorca-dráma feszült, szorongó várakozással, titkos utalásokkal terhes balladái légkörét.

Ehelyett civil ruhában, sportszatyrokkal, farmerben érkeznek egymás után a próbahelyiség öltözőjébe Antonio Gades együttesének nálunk is arcról ismert táncosai, kirakják a sminkdobozokat, kabalababákat, szentképeket és családi fotókat, kenik a tükör előtt az alapozó krémet és a festéket az arcukra, öltözködnek, Gades intézkedik pár kurta szóval, majd – sminkelés közben, mintha interjút adna – saját művészi útjáról beszél néhány mondatban. Az együttes készül a próbára.

A kellékes három-négy szokatlanul nagy, sárgarézzel kivert, ujjnyomásra kipattanó albaceti bicskát hoz, próbálgatják őket, kiválasztják a legmegfelelőbbet, Gades egyetlen piruett-pörgéssel tekeredik a széles barnás-lila selyem övkendőbe, egy táncosnő a másiknak segít felhúzni ruhájára a villámzárat.

Mintha kulcslyukon vagy félig nyílt ajtórésen lesnék be a táncművészet műhelyébe, de ez még csak a varázslat létrejöttéhez szükséges munkafolyamat, a felkészülés – egy műszempilla felragasztása, ujjak pergő futama a gitárhúrokon, egy lábizom lazítása feszülő fekete harisnyában – a művészet mesterség oldala. Az együttes külön-külön civil magánszemélyei a szemünk előtt lényegülnek át táncosokká.

És amikor Gades a nagyablakon, egyik falán hatalmas tükörrel borított tágas és üres próbaterembe lép, és saját tükörképével szemben néhány mozdulatot próbál el, már szinte teljesen elfeledkeztem a körtéről, a színpadról, már csak a szilfát, a táncot várom a maga teljes, lombos pompájában. Bár titokban, belül, kicsit még reménykedem: a körte ízére is áhítozom: Lorca Vérnászára.

Megkapom, és mégsem kapom meg. Azt kapom és mégsem azt. Gades megfordul, és közli a közben mögé gyűlt, laza tartásban várakozó táncosokkal, hogy kosztümös összpróbát tartanak, elejétől végéig, leállás nélkül. Megpendülnek a gitárhúrok.

Gades és táncosai egy történetet táncolnak el az üres próbateremben. Nem a Lorca-drámát (annak csak főbb szerkezeti elemeit tartják meg), hanem azt a régi újságban megjelent napihírt a falusi menyegzőn bekövetkezett tragédiáról. A tragédiát kiváltó szenvedélyt. Az elfojtott szerelmet, az elfojthatatlan testi vágyat, a féltést, a féltékenységet, a haragot és a bosszút. A gyilkos indulatokat és a vérig sértett méltóságot. A falusi menyegző színes, kavargó forgatagát, az üldözést, és a késpárbajt. Zene és ének – a népi bölcsődal-ballada a lóról, amely nem akar inni a véres folyóvízből – éppúgy háttér-kíséret csupán a történéshez, mint a kellékek: egy bölcső, egy menyasszonyi csokor, a félelmetes bicskák.

Ebben a fehér izzásúra stilizált csupa szín táncjátékban látszólag nincs se történelem, se társadalmi motiváció. Minden legapróbb, észrevehetetlen műgonddal kidolgozott részeleme egyetlen lényeges vonást hangsúlyoz: azt, hogy spanyol. Olyan specifikusan, összetéveszthetetlenül és lélegzetelállítóan spanyol, olyan töményen, sűrűn és fajsúlyosan az, mint ahogy a platina platina.

 

 

Garbo

 

De – ötlik fel bennem –, ezeket a táncosokat (férfiakat és nőket) mégiscsak a földrajzi tényezők, az éghajlat, a munka, a történelem alakította kultúra és társadalom együttes szorítása kovácsolta ilyen keményen hajlékonnyá. Ettől ennyire spanyolok.

„Garbo” van bennük.

Ennek a más nyelvre lefordíthatatlan szónak nincs köze a világhírű svéd filmszínésznőhöz (ha csak annyi nem, hogy ő is a spanyoloktól kérte kölcsön, amikor művésznevet választott magának). A garbo a test belső mozgásritmusát jelöli, egyszerre tartás és magatartás, grácia, kecs, elegancia, nemes méltóság, a gerinc merevségében is rugalmas egyenessége, az önbecsülés büszkesége, a mozdulatlanban kifejezésre jutó gőg és fenség, a járás fegyelmezett, paripás kényessége, a test belső nedvei által táplált izomjáték ritmikája – ez határozza meg a spanyolságukat.

Ettől nem csupán görög dráma, és nem a halhatatlan veronai szerelmesek történetének elspanyolosított változata a napihírből népi tragédiává írt Lorca-dráma, és ettől nem az üres próbateremben kibontakozó, nagyszerű művészetté stilizált táncjáték sem. A spanyol garbo emeli ki a kétféle műfaji változat közös lényegét. Ettől válik egyszerivé és egyetemessé, időtlenné és örökké, egyben azonban történelmivé és társadalmivá is az újsághírben közölt köznapi történet.

Maga a görbe bicskákkal vívott végső, halálos párbaj koreográfiája is a filmtechnika egyik eszközét, a lassított felvételt használja fel táncelemként: nem a filmszalag sebessége lassul le a viadalt már-már elviselhetetlenül óriásivá felnagyítva: a két táncos mozdulatai úsznak a levegőben, mintha a légnemű közeg változott volna körülöttük cseppfolyóssá. A technikai tánctrükkből lesz a szemünk láttára művészi varázslat.

 

 

Carlos Saura

 

Nézem a filmet és eszembe sem jut közben, hogy ezt a filmet valaki rendezte. Carlos Saura olyan erős rendező egyéniség, hogy mer eltűnni a saját filmje mögött. Nem használ látványos fogásokat, eszköztelen és egyszerű, a lényegre összpontosít. A szereplők érkezésétől a táncjáték végéig egy próba keretébe sűríti azt, ami a Lorca-tragédiában és Antonio Gades táncművészetében azonos és műfajilag mégis különböző. Kiemeli a történést az időből, és megérezteti mindazt, ami a cselekmény történelmi és társadalmi mélységélességét megadja. Megmutatja a művészi alkotás létrejöttében a mesterséget és a munkát, a folyamatot, amelyben a művészi varázslat megszületik. A színpadi tragédia és a táncjáték kétműfajúságából észrevétlenül teremt mai, modern filmet, formai és tartalmi egységet, műalkotást egy harmadik műfajban. A maga spanyolságával éli át (és élteti át a nézővel) a költő-drámaíró és a táncosok művészetté lényegült spanyolságát.

García Lorca – Gades és táncosai:– Carlos Saura: spanyolok.

A vetítőteremben világos lesz. Saura filmjében a szilfát rengette a szenvedélyek vihara, de a körte tragikus, fanyar és keserédes ízét is érzem a számban.

Nagyon szép filmet láttam.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/02 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6666