Bizonyos életkorban az emberek már nosztalgikusán emlékeznek ifjúságukra. Az iskolában diákként eltöltött évek – hála irányítható memóriánknak – általában a jó hecceket, az első flörtöket, a tanárpukkasztó megnyilvánulások krónikáját juttatják az eszünkbe. Ott és akkor bármi megtörténhetett. Természetesen nem ez a teljes igazság, de olyan jó elhitetni magunkkal, hogy ilyen egyszerű volt minden.
Szinte szóról szóra erre a gondolatmenetre épül Claude Zidi új filmje is. Vígjátékában egy elit magángimnázium tanulói gyürkőznek neki, ki tudja hányadszor az érettséginek. Fergeteges iramban követik egymást a „poénok”, mígnem egyszerre megunja a néző a majdnem egyforma szituációkliséket. Pedig micsoda arzenállal hadakozik a rendező! Van itt szex és modern technikán alapuló diákcsíny, pofozó oktatógép és tanév közben megesett osztálytársnő. Csak éppen a kidolgozott jellem- és helyzetkomikumot keressük hiába. Öncélú ez a spontánnak álcázott, valójában izzadságos humor-kavalkád. A rendező – érdeklődésünk ébrentartására – még bűnügyi betétet is kreál a történethez. Minden jó, ha a vége jó: a tízéves érettségi találkozón már mint komoly úriemberekkel és úrinőkkel találkozhatunk az egykori maturandusokkal.
Habkönnyű nyári vígjátéknak szokták az ilyen filmet nevezni. A kissé állott és romlott hab azonban mindig megfekszi a gyomrunkat.
