KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Illúzió

Simándi Júlia

 

„Amikor az igazság elviselhetetlen, az ember az illúziók világába menekül, hogy meg ne őrüljön” – mondja a film főhőse, a festő. Ő is igyekszik nem tudomásul venni, hogy hol és mikor él: 1923 Bulgáriájában, ahol húszezer embert pusztítottak el a szeptemberi antifasiszta felkelés leverését követően. De rá kell ébrednie, hogy elkötelezetlennek, apolitikusnak hitt művészetével akaratlanul a hivatalos ideológia szolgálatába állt; hogy barátját, a testi és szellemi terror ellen tiltakozó költőt miatta gyilkolják meg; hogy ezért hagyja el szerelme is. Az önmagával meghasonlott művész számára az utolsó, döntő érvet az jelenti, hogy találkozik egy kiirtott falu egyetlen túlélőjével, aki a lezajlott vérengzést úgy próbálja felejteni, hogy szürrealisztikus, bizarr mesét költ arról, hogy hová tűntek az emberek ebből a faluból. A tragikus igazság felismerése ébreszti rá végképp a festőt, hogy nem lehet elszigetelődni a „mocskos valóság eseményeitől”: tenni kell ellenük, ha az ember nem akar maga is bemocskolódni.

Ez akár egy jó film tartalma is lehetne, s hogy mégsem az, annak oka a film alkotóinak önbizalomhiánya. Nem hittek saját képeik erejében, ezért szükségét érezték, hogy a filmi eszközökkel egyszer már közvetített tartalmakat a következő jelenetben verbálisan is megfogalmazzák. Abban sem bíztak, hogy képesek a nemzeti tragédiát egy réteg, vagy akár egyetlen egyén sorsán keresztül érzékeltetni, ezért bemutatták egy másik társadalmi csoport – a parasztság – szemszögéből is. Ezt a célt szolgálta volna a faluja kiirtását túlélő paraszt elbeszélése, amely azonban szervetlen betét lett a filmben. Ez a meseszerű betét a maga patriarchálisnak szánt, de idiótákká stilizált figuráival, mélyen és megfejthetetlenül szimbolikus eseményeivel hangvételében is, képi világában is gyökeresen eltér a film egészétől. Tulajdonképpen egy másik film, amely akkor kezdődik el, amikor a néző – a cselekmény logikai és hangulati hullámvonalát követve – tiszta lelkiismerettel keresgélni kezdi a ruhatárjegyét.

Láthattunk volna két filmet: egy társadalmi drámát a művészet hivatásának felismeréséről, jó közepes tehetséggel, szakmailag gondosan elkészítve; és – ha nagyon muszáj – akár egy másikat is arról, hogyan szelídíti-költi legendává a nép emlékezete a legborzalmasabb dolgokat is. Azonban két, sehogyan sem illeszkedő fél-filmet láttunk, amelyek együtt hosszabbak a kibírhatónál, és amelyek láttán az ember elgondolkodhat a flash backnek nevezett eszköz használatáról. A megfogható tartalmat hordozó cselekményt ugyanis unos-untalan megszakítják az olyan, a múltban játszódó vagy elképzelt események, víziók „bevillantásával”, amelyeknek jelentéséről a nézőnek legalább másfél órán keresztül a leghalványabb fogalma sem lehet. Az alkotók szándéka szerint láthatóan ez a szerkezet lett volna hivatva arra, hogy ezt a két fél-filmet egyesítse, hogy együttes létezésüket indokolja, és hogy a főhős döntéseit motiválja. Ennyi mindent elvárni egy egyszerű filmi fogástól – illúzió.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7134