KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/április
• Csala Károly: Van-e arca Bencsiknek? Békeidő
• Székely Gabriella: Gyógyítsuk meg egymást! Orvos vagyok
• Matos Lajos: Sámán vagy Showman? Medikusok az Orvos vagyok című filmről
• Hámori Ottó: Álomfejtés Utolsó előtti ítélet
• Kósa Ferenc: Olmi árvái A facipő fája
• Kristó Nagy István: Voks a béka mellett Habfürdő
PRO ÉS KONTRA
• Takács Ferenc: Átok földjén Apokalipszis most
• Gábor Pál: Őrület Walkür-zenére Apokalipszis most
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vagy helyett és Nyugat-Berlin

• Galsai Pongrác: Úgynevezett valóságok Korkedvezmény
• Michałek Bolesław: Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete
• Gambetti Giacomo: Fellini és A nők városa
• Marx József: Mit tehet egy stúdió egy szál magában? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés I.
• Bádonfai Gábor: Önnekrológ Meghitt családi kör
• Czeizel Endre: Kábítószer és fantázia A hallucináció ábrázolása filmen
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Utazás a világ végére
• Harmat György: Futárszolgálat
• Hegedűs Tibor: Robert és Robert
• Grawátsch Péter: A rejtélyes bankbetét
• Tótisz András: Ezüstnyereg
• Gervai András: A szökevény
• Koltai Ágnes: Nagyivók
• Loránd Gábor: A repülő madár árnyéka
• Tótisz András: Válaszút előtt

• Kelecsényi László: Nosztalgiánk természete A Karády-szindróma
TELEVÍZÓ
• Mezei András: Miközben a csupasz égő egyet hunyorgott Hat év történelem
• Ökrös László: Szelíd groteszk ellenpontozással Prolifilm
TÉVÉMOZI
• Bikácsy Gergely: Vincent, François, Paul és a többiek
• Bikácsy Gergely: Mussolini végnapjai
• Molnár Gál Péter: Lady Hamilton
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: Szegény kis amorozó Ez a Józsi, ez a Józsi
• Mágori Erzsébet: Centiméterekkel a valóság fölött Nemlétezik történetek
• Bársony Éva: Győzelem, ami felér egy vereséggel Visszajelzés
• Berkes Erzsébet: Ebszex, avagy az elkutyult kutyálkodás Kasparek
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: Montázs-könyv
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Mit lopott Saint-Just?
• Lukácsy Sándor: Csakugyan lopott-e Saint-Just?
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Ulrich Gregor

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Utolsó előtti ítélet

Álomfejtés

Hámori Ottó

 

Én nem vagyok ilyen – mondja hősünk, és leveti magát a sokemeletes ház tetejéről. De hát ez már a film vége, s az ember akkor már elfáradva és letörten, inkább csak gépiesen, mondjuk, egy szokáslogikának engedve jegyzi meg: ha pedig nem vagy ilyen, pajtás, miért kell ezzel az öngyilkossággal büntetned magad?

Az ám, csakhogy még távoztomban is gyötörnek a kételyek: vajon nem álmodta-e hősünk ezt az önbüntetést is el nem követett bűneiért. Nem létező bűnök, álmodott büntetések. Vagyis rossz közérzet, feltáratlan okokkal, amolyan igazi, mélylélektani – vagyis értelmezésre, magyarázatra, mérlegelésre és ítéletre nem kötelező – megközelítésben.

Jeles művészünk mondta egy ihletett pillanatban, amikor úgy érezte, hogy becsapták, de okát e cselekedetnek sehogyan sem volt képes megérteni: nincs bennem harag, csak tűnődöm...

Miként tűnődik, most, e film nézője. Miféle okból? Látott egy ifjú művészt, valószínűleg rendezőt, talán filmrendezőt, lehet, hogy tévé-rendezőt, de lehet, hogy tévériportert vagy lehet... E tekintetben hiába is igazítana el a filmet útján elkísérő tájékoztató, nekem a filmből közvetlenül kellene megtudnom, kinek a lakásába, életébe, agyába csalnak be... S persze, hogy miért... Minek leszek, lehetek majd tanúja... Ezek ugyan földhözragadt szempontok, és ha a sok húsevő, aki egyre-másra betér a moziba, nem akar megbarátkozni az illatos bizonytalansággal, magára vessen... Így szalasztja el a nagysággal való találkozás pillanatait.

Hanem vissza a kezdetekhez. Mondjuk, rendező... Éppen most sikerült valami jó filmet (talán?) csinálnia, s ezért meg fogják jutalmazni. Majd. Rövidesen. De előbb még hazamegy milliomosi lakásába, képmagnóján megnézi a feleségéről készült esettanulmányt, s összevesz az ezenközben hazaérkező, természetesen hisztériás és természetesen gazdag asszonnyal, aki nem tudván vele élni, elutazik, de leszáll a vonatról, szakadékba zuhan, ahová talán a férje lökte, két gyereke (vagy egy gyereke, vagy tükörképszerűen kettő, ikrek nem lehetnek, bár ki tudja, tán nem egypetéjűek, ezért nem hasonlítanak egymáshoz, de mégis inkább egy gyereke, aki talán nincs is) jelenlétében. Mindezt földeríti a sejtelmes, fenyegető légkörű nyomozás. S már az ítéletnek kellene következnie, amikor hősünk verejtékes álmából ébredve, végre megborotválkozik, és túlkonszolidált lényét az izgatott és csinos feleségre bízva, elmegy az ünnepségre, átvenni a díjat, s mellesleg egy szép, riadt kis kolléganőt kíván megerőszakolni a két emelet között megállított liftben. Innen már a modern palota tetejére s onnan a semmibe vezet az út.

Én nem ilyen vagyok, mondja, s leugrik. Ha nem tudnám, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, azt hihetnem, a híres heideggeri tétel szó szerinti (kép szerinti) fordítását látom, az ugrást a semmibe.

Tűnődöm. De talán mégis, egy kicsit, haragszom is. Mert fáj a mód, ahogy e sokféleképpen mégis megmutatkozó tehetség inflálódik. Már tudniillik a rendezőé (Grunwalsky Ferencé), aki a részletekben olyan bravúrosan és szuggesztíven szólal meg, s aki nem találván (vagy téves utakon keresve) a rendező elvét, oly kevéssé tudja megteremteni e tehetség kemény foglalatát.

Nem az álom és valóság racionális képi és verbális elkülönülése adná ezt a követhető gondolatrendszert, hanem annak tudatos eldöntése, hogy ábrázoló eszköz-e a „tudatalatti” megidézése, avagy cél. Mert bármelyik variáns lehetséges és elfogadandó, csak a döntésre való képtelenség nem. Sőt még ez az „elegyes” forma is szolgálhatna valami általánosabb érvényű gondolatot (vagy mondjuk inkább: közvetíthetne valami közösségi-érzelmi élményt), de önmagában ennek a „vegyesrendűségnek” a felmutatása valóban csak arra alkalmas, hogy visszaszorítsa az embert a valóságból a végső lehetetlenülésbe. És akkor már ennek a lehetetlenülésnek felismerése okán hősünk a mélybe vetheti magát. Mert ilyen! S nem azért, mert „nem ilyen”.

Ez ugyan logikai megközelítés, ami a művészetben nem mindig – sőt többnyire nem – érvényes. De egészítsük csak ki például Füst Milán egy különös, szertelenségében is ideillő észrevételével: „…az író a fénylő, ragyogó, színes felületek munkása... s nemhogy leszállna a mélybe, éppen ellenkezőleg: külső jelekből kell ellesnie, s ugyanazokkal kell is ábrázolnia az emberi léleknek mindama titkait, amelyeket benne megsejt, vagy megérez..., ami annyit jelent, hogy ne a dolgok mélyével fejezze ki azok mélyeit, hanem e mélységek külső jeleinek ábrázolásával legyen mélyreható... nékünk e jelekből esetleg az infernó is látnunk adatik majd...”

A történeteket elbeszélő íróról mondja ezt. Vitatható. De mégis: a film is történeteket elbeszélő műfaj. Akarjuk, vagy sem.

A néző, persze, akarja. A rendező nem mindig. Kár. Mert a világosság nem föltétlenül művészi redukció, miként a homály nem föltétlenül magasabb szellemi-érzelmi szféra.

Ez a vita egyébként meghaladja a színésztől elkívánt munkát: aki szerepre vállalkozik – tűri az egyoldalú fölfogást. Andorai Péter ezen a kényszeren belül például hibátlanul játssza el a hibásan gondolkodó embert. Vagy inkább az emberről formázott képletet. A filmnek olykor önmaga ellen is forduló képi világa (Ragályi Elemér teremtése) technikailag bravúros.

Az egész filmre programszerűen mégis a „Nyugat” első nemzedékének mára csak megtévesztő és kevésnek bizonyuló jelszava a jellemző: „vagyok, mert különbözöm...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7896