KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Római beszélgetés Michelangelo Antonionival

„Meghalt a mozi, éljjen a video!”

Zsugán István

 

Több mint öt éve, hogy a kortárs európai filmművészet egyik legnagyobb alakja, a modern filmnyelv egyik megteremtője, a 68 éves Michelangelo Antonioni (a Foglalkozása: riporter bemutatója óta) gyakorlatilag nem hallatott magáról: 1974 óta nem készített új filmet. Irracionálisnak ható politikai botránykrónikákban szerepelt a neve: Kínáról forgatott 1973-as tévé-dokumentumfilmje miatt évekkel később érthetetlenül heves sajtótámadások érték az úgynevezett „Négyek Bandája” részéről; közben a rendező újabb – és meg nem valósult – forgatókönyveken dolgozott, a belvárostól távol eső római otthonában, a Via Vincenzo Tiberio egyik társasvillájának ötödik emeletén,

Antonioni, az egykori újságíró, filmkritikus és műfordító – bár viszonylag ritkán nyilatkozik –, ha újságírót fogad otthonában, ideális interjúalany: pontosan formált, nyomdakész mondatokban válaszol a kérdésekre. Készülő filmjéről a hírlapi tudósításokból előzetesen annyit lehetett megtudni, hogy RAI, az Olasz Televízió 2-es csatornájának produkciójában készül, Jean Cocteau A kétfejű sas (L’Aigle à deux tête) című, 1946-ban írott drámája nyomán (a darab magyarul nem jelent meg); Monica Vittivel a főszerepben.

– A film címe: Az oberwaldi titok – mondja Antonioni. – Ezzel a címváltoztatással is jelezni kívánom, hogy a film nem a dráma betűhív adaptációja, hanem a mű szabad feldolgozása.

Az ön eddigi pályájára a legkevésbé sem volt jellemző klasszikus szerzők színpadi műveinek filmi adaptálása…

– Cocteau-t ifjú korom óta tisztelem és kedvelem; személyesen is megismerhettem, amikor Marcel Carné mellett asszisztenskedtem; amíg a háború félbe nem szakította párizsi inaséveimet. De ez a darab valóban minden szempontból messze esik szokott témavilágomtól, érdeklődési körömtől; mindattól, amit eddig csináltam. Miért vállalkoztam most mégis erre a munkára? Elsősorban a videotechnika miatt. A RAI ajánlata lehetővé tette számomra, hogy kedvemre kísérletezhessek ezzel a rendkívül lelkesítő, új technikai eszközzel, amelynek kifejezési lehetőségei már régóta izgatnak. Pontosabban 7–8 év óta, amikor Londonban először került a kezembe videofelvevő – amiről az a véleményem, hogy a jövő eszköze, amely a film holnapját és holnaputánját teljes egészében meghatározza. Jelenleg ennek az eszköznek a határait és lehetőségeit próbálom kitapogatni, ezért mondtam igent az olasz tévé javaslatára, hogy a Cocteau-színművet tévékamerákkal leforgassam.

– Ön talán úgy vélekedik, hogy a hagyományos filmszalagot előbb-utóbb kiszorítja a videotechnika?

– A hagyományos filmszalagra rögzített, hagyományos módon vetített film – amit ma úgy hívunk, hogy mozi – szerintem máris halott. Többek között azért, mert a videotechnikának – elvben – egész sor előnye van a filmszalaggal szemben. Például: mert lehetővé teszi a tökéletes színvisszaadást; vagyis mindaz, ami a kamera előtt látható, valóban hitelesen rögzítődik a mágneses szalagra, míg a filmszalagon csak a laboratóriumban végrehajtott kényszerű kompromisszumok árán közelíthető meg bizonyos mértékű színhelyesség. Itt nincs szükség semmiféle kompromisszumra; a mágneses szalag abszolút hűségesen, autentikusan rögzíti a valóság színeit.

Jól értettem? A videotechnika színei valósághívebbek? De hiszen a jelenleg látható színes tévéközvetítések többsége…

A még gyakran látható hibák nem mérvadóak; nem az esetleges technikai gyermekbetegségek, hanem a perspektívák döntenek valamely eszköz jövőjéről. S tökéletes technika alkalmazása esetén a video már ma is bebizonyította fölényét. Másfelől pedig itt mód nyílik olyan színdramaturgia alkalmazására, amely valódi kifejező eszközzé válik a különböző személyiségek érzelmeit, pszichológiáját illetően. Tehát sokkal funkcionálisabb eszköz a színalkalmazásban; amire a film nem képes. Egészen különleges effektusokat lehet elérni a videoszalagon – például az árnyalatoknak elektronikus úton történő szabályozása, korrekciója révén.

Az elmondottakból arra következtethetek, hogy ön azért is nem készített filmet olyan régóta, mert válságban levőnek véli az egész, hagyományos filmművészetet; avagy bizonyos személyes művészi krízis is közrejátszott a hosszú hallgatásban?

– Erre az összetett kérdésre nem tudok egyszerűen igennel vagy nemmel válaszolni. Tény, hogy néhány évvel ezelőtt elkezdtem előkészíteni egy filmet, aztán egy bizonyos ponton lemondtam a megvalósításáról. Magam döntöttem így, mert elment tőle a kedvem. Annyira bonyolultnak éreztem a létrehozását, hogy belefáradtam; mondhatni belefulladtam az anyagba. Ami utólag azt is bizonyítja számomra, hogy nyilván nem érdekelhetett elég mélyen akkor sem, amikor belekezdtem. Tulajdonképpen maga a történet veszítette el számomra az érdekességét. Vannak témák, gondolatok, amelyek egész életemben foglalkoztatnak, mások viszont csak egy bizonyos időszakban; – az okokat magam se tudom pontosan megmagyarázni, miért és meddig; egyszerre érdektelennek tűnnek föl számomra. Szóval, röviden ennyi a „története” a Riportert követő első filmtervemnek. Egy másik forgatókönyvem, amely sokáig foglalkoztatott, a Szenvedni vagy meghalni címet viselte, s olyan téma volt, amely a vallás kérdéseit is érintette. Nem mintha én magam vallásos volnék; éppen egy laikus szemszögéből vizsgáltam a kérdést. Több mint egy évet töltöttem az előkészítéssel, kolostorokban, egyházi központokban jártam. A forgatókönyv elkészült, alá voltak írva a szerződések, kiválasztva a színészek, minden. Elmentem Amerikába, a költségvetés véglegesítése, egyéb gyakorlati ügyek elintézése miatt. Két hónapig voltam ott, és amikor hazajöttem, a forgatásra készen, megtudtam, hogy az egyik társproducer meggondolta magát; kedd estéről szerda reggelre kiderült, hogy hiányos a költségvetés, fölborult minden, nem forgathatok. Volt egy harmadik témám is, amelyet előkészítettem, egy angol producerrel folytatott tárgyalások alapján, aki aztán nagyon sokáig várakoztatott, míg végül megmondta, hogy fél a vállalkozástól… Aztán írtam még egy forgatókönyvet, amit – remélem – ezután Az oberwaldi titok után megcsinálhatok majd; arról egyelőre babonából sem beszélek. És időközben annyiszor és annyira kérték a televíziósok, hogy csináljam meg ezt a Cocteau-darabot, hogy végül belementem. Ezek a hosszú szünet külső, gyakorlati okai. De vannak egyéb, a saját természetemből fakadó okok is; – illetve, hogy is mondjam, ezek is gyakorlati okok. A rendező is ember. Élni is szeretne néha, mint bárki más; ilyenkor egyszerűen él néhány hónapig, és igyekszik nem filmeken töprengeni. Eddig mindig olyan filmeket csináltam, amelyek számomra igazak, érvényesek; ilyen vagy olyan módon személyes történeteim és ügyeim; – akkor hát a magánéletem is lehet olyan fontos számomra, mint egy film.

– Az Ön eddigi életműve már a filmtörténet része; s éppen az Ön néhány alkotása volt előkészítője és kiteljesítője annak a folyamatnak, amit – sematikus címszavakba fogalmazva – „a filmművészet önállósodása és nagykorúsodása” periódusának nevezünk. Számomra meglepő, hogy – bocsánat a talán bombasztikus, zsurnalisztikus fogalmazásért – a modern filmművészet egyik eleven klasszikus mestere is gazdasági akadályokba ütközik, amikor forgatni akar… Avagy az átlagosnál sokkal többe kerültek volna az említett filmjei?

– Erről szó sincs. A filmgyártás egésze került teljesen megváltozott helyzetbe a tíz-tizenöt évvel ezelőttihez képest. Hozzá kell tennem, hogy én most Olaszországról beszélek, mert máshol talán kissé más a helyzet, és talán valamivel kevésbé súlyos, mint nálunk. De Olaszországban ma, a terrorizmussal, a maffiával, s az összes többi ismert díszes ügyeinkkel, amelyekről minden újságolvasó tud, az egész társadalmi-politikai helyzet – vagy esetünkben a társadalmi szokásmechanizmus modellje – alapvetően megváltozott. Gondoljon például arra, hogy a hét bizonyos napjai a mozi számára egyszerűen nem léteznek többé; hétfőn, kedden, szerdán az emberek egyáltalán nem mennek moziba. Legfeljebb pénteken, szombaton, vasárnap; már aki nem kirándul vagy keres egyéb szórakozást. Gondolja meg, csupán ez a szokásváltozás milyen tragikus mértékű bevételcsökkenést okozott az olasz mozikban. Ebben egyébként az is közrejátszik, hogy – különösen a nagyvárosokban, az ismert közbiztonsági okok miatt –, az emberek közül sokan este egyszerűen félnek kimenni az utcára. A kisebb városokban is másféle szórakozásokat találtak; s Rómában is a mozin kívül rengeteg más időtöltési lehetősége van annak, aki mégis kimozdul otthonról. Végtelen számú színház – vagy inkább színházacska, kabaré, night club – működik; aki szórakozni vágyik, odamegy. Mióta az emberek rájöttek, hogy mindennapjaik egy részét jogukban áll a kikapcsolódásnak szentelni, s nemcsak a munka kötelesség, hanem a szabad idő változatos eltöltésére is módjuk nyílik, megszűnt a mozi kitüntetett szórakoztató szerepe. Ma már a közönség nem megy el csupán azért moziba, hogy moziba menjen. Régebben általános volt a jelszó: „este elmegyünk moziba”; szinte mindegy volt, milyen filmet vetítettek. A mozi: program volt, az élet része. Ma bizonyos filmeket mennek megnézni; a mozi, mint olyan, elveszítette privilegizált tömegszórakoztató funkcióját. Az úgynevezett nagyközönség érdeklődését felkelteni napról napra nehezebb. Mit tehetnek a mozisok? Vetítik a Hairt, a Csillagok háborúját, meg hasonló monstre-filmecskéket, amelyek egyébként, meglehet, eléggé impresszionálóak – hol a zene, hol a technikai kivitelezés szempontjából. Vagy horrort, vagy valami mást, különlegesen érdekfeszítő – én nem tudom, milyen – filmeket kell adni, különben a közönség egyáltalán nem megy be a moziba.

– Ön tehát úgy véli, hogy a valóban értékes, művészi igényű alkotások ma már eleve nem számíthatnak széles körű közönségsikerre?

– Talán, néha, rendkívül ritka szerencsés esetben. De ez nemcsak a filmre érvényes, hanem minden művészetre; minden komplex, tartalmas műalkotásra. Az értékes művészet mindig is rendkívül ritkán volt népszerű tömegméretekben. Vagyis ha egy mű valóban magas gondolati színvonalú, eredeti, bonyolult, nehéz, a befogadótól is erőfeszítést igénylő – szóval minőségi –, az csak azokat képes megérinteni, akik képesek hasonló színvonalú gondolkodásra. A többiek eleve ki vannak zárva a műalkotással létrejöhető kapcsolatból. Egy műalkotással mindig személyes az ember kapcsolata; ha egy filmet – vagy szobrot vagy képet – nézek, személyesen is átélem azt. Valamiképpen önmagámra kell ismernem benne; ha nem, ha a személyes érzékenységem, érdeklődésem merőben eltérő a szerzőjétől, a film érdektelen számomra. S a mai olaszországi nézők többsége híján van ennek az érzékenységnek; vagy mondjuk egyszerűbben: alapkultúrának.

– De világszerte több erőfeszítés történik a közönség művelésére; egyebek között a vizuális kultúra minél szélesebb körű elterjesztésére, Önnek mi a véleménye ezeknek a törekvéseknek az eddigi és a várható eredményeiről?

– Pillanatnyilag nem vagyok túlságosan optimista, különösen ami az olasz helyzetet illeti. Itt nálunk az egyetemeken és a középiskolákban is akkora zűrzavar uralkodik, hogy fogalmam sincs, a fiatalok miképpen válhatnak művelt felnőttekké. Egyre problematikusabbnak látom számukra egy olyan általános humán alapműveltség megszerzésének lehetőségét, ami feltétele az intellektuális szenzibilitásnak.

– És a filmklubmozgalmak, az úgynevezett „alternatív forgalmazási hálózat” lehetőségei? Többek között az Ön – eleinte élesen vitatott – alkotásai is itt aratták első nemzetközi sikereiket…

– Ilyen szempontból én eléggé szerencsés voltam, mert filmjeim Franciaországban kezdtek sikert aratni, ahol a közönség sokkal felnőttebb, felkészültebb volt, mint az olasz; és később a francia sikerek híre visszahatott Olaszországra és itt is megismétlődött. De ott kezdődött, ahol a közönség viszonylag szélesebb körei voltak fölkészültebbek bizonyos témák és kifejezésmódok befogadására. Itt nálunk – az akkori közízléshez képest – túlságosan „előreszaladt” filmeknek számítottak. Gondoljon arra, hogy például Buñuel vagy Bergman bizonyos filmjei – amelyek sokkal bonyolultabbak, mint az enyémek –, ma megtalálják közönségüket, de ha akkoriban kerültek volna a mi mozijainkba, talán még kínosabb bukásokat eredményeztek volna, mint az enyéim. Legalábbis én így gondolom. Aztán, azt hiszem, sok függ az elbeszélés módjától, a „mesétől” is, nem csak a tartalomtól. De hogy végül is mikor mi arat kisebb vagy nagyobb sikert? – az Isten tudja. Azt hiszem egyébként, hogy a hagyományos mozihálózat hamarosan teljesen átalakul; sokkal elterjedtebbek és népszerűbbek lesznek a kis filmklubok. Ahogyan már évek óta uralkodó tendencia a nagy mozitermek átalakítása párhuzamosan más-más filmeket vetítő kistermekké, így a régi típusú mozik helyén mindinkább afféle kisebb műsorközpontok alakulnak ki. Többféle filmválasztékkal. És ne feledkezzünk meg a jövőről sem: már itt a lézer, a hologram. A hologrammal, a lézerrel olyan spektákulumot, olyan élményszerű látványt lehet előállítani, ahol a néző egy kisebb teremben ülve gyakorlatilag az események résztvevőjének érzi magát; maga körül látja a történetet. Első hallásra talán meglepőnek, tudományos fantasztikus képzelgésnek tűnhet föl mindez, de én bizonyos vagyok benne, hogy ennek a területnek a rohamos technikai fejlődése, az audiovizuális technikai forradalom alapjaiban meg fogja változtatni mindazt, amit jelenleg „a mozi” vagy „a filmművészet” elnevezéssel jelölünk. Közismert, hogy az újabb és újabb technikai fölfedezések kínálta lehetőségek korszakonként mennyire döntően megváltoztatták a filmi kifejezésmódot. Úgy vélem, a máris soron következő lépés: áttérés a filmszalagról a mágneses szalagra; aztán valószínűleg a lézerre; és ki tudná megjósolni, mi következik azután. Az a tömegkommunikációs rendszer, amit ma mozinak, filmforgalmazásnak hívunk, szükségképpen átalakul.

– Úgy véli, hogy a televíziós technika hatása általában is megváltoztatja a filmnyelvet?

– Úgy gondolom, föltétlenül. Amikor például a színek narratív vagy poétikai funkciójáról beszélünk, a filmszalag, mint említettem, óhatatlanul meghamisítja a valóság színeit, amelyeken erőszakot tesz az egyéniségünk; megváltoztatjuk őket – ilyen vagy olyan irányban – a saját elképzelésünk szerint, hogy minél nagyobb hatást gyakoroljunk a nézőre. Valószínű, hogy az elektronikus szalag, és a tévékamerák használatával, a valóságosabb, autentikus látványok révén a szerző és a néző között létrejövő kommunikáció sokkal direktebbé, sokkal közvetlenebbé válik. Másfajta, intimebb kapcsolat jöhet létre az alkotó és a néző között.

– És mi lesz a sorsa – az ön véleménye szerint – a hagyományos filmnek?

– A filmművészet régebbi, klasszikus alkotásaira gondol?

– Arra is.

– Nos, a film klasszikusai muzeális objektumokká válnak; filmklubokban, filmmúzeumokban fogják majd megnézni őket azok, akiket érdekelnek, – ahogyan ma is megnézzük az arra érdemes klasszikus műtárgyakat. S ezzel párhuzamosan: átkerülnek videokazettákra, videolemezekre. Dehát ez a folyamat már meg is kezdődött. Már ma is kapható videolemez, amelynek két oldaláról lejátszható egy teljes játékfilm. Nemsokára bárkinek lehet otthon bármilyen videolemez- vagy -kazetta-gyűjteménye, rajta az egyetemes filmtörténet összes remekével. Vagy – és ez valószínűleg már a legközelebbi jövő lehetősége – elmehet a könyvtárba, a videotékába és kikölcsönözheti, amire kíváncsi.

Ebből az következik, hogy ön már kizárólag ezzel az új eszközzel kíván dolgozni, és Az oberwaldi titokból nem is szándékozik moziban is vetíthető kópiát is készíteni?

– Dehogynem. Két változatban forgatom le a filmet. Tévékamerákkal, elektronikával vesszük fel; komputer segítségével vágjuk, aztán visszaírjuk filmszalagra is. Pillanatnyilag ez még rengeteg technikai gondot is okoz, mert a mágneses szalag még kevésbé gazdag a részletek finomságának visszaadásában, mint a filmnyersanyag. Elméletileg létezik már a lehetőség, hogy annál is gazdagabb legyen, de jelenleg még szegényesebb. Ezért ha ma egy filmszalagot átírunk elektronikára, szebbé válik; ahogyan a nagyméretű fotográfia, kisebb formátumra lekicsinyítve, élesebb és kifejezőbb lesz. És megfordítva; amikor most a mágneses szalagot átírjuk, fölnagyítjuk filmre, kicsit szemcsés lesz a kép, veszít az erejéből, részleteinek finomságaiból. De hamarosan nyilván megoldódik ez a technikai probléma – amivel pillanatnyilag én is rengeteget küszködöm; a laboratóriumi munkákat egy kaliforniai laboratórium végzi, mert jelenleg ott a legjobbak az erre alkalmas felszerelések. De, ismétlem, a szakemberek szerintem hamarosan megoldják ezeket a problémákat, s akkor villámgyorsan elterjednek a berendezések; így automatikusan átalakul az egész filmtechnika; a celluloid szalag helyét átveszi az elektronikus szalag és technika, mert sokkal olcsóbb, sokkal egyszerűbben lehet vele bánni, és sokkal szélesebb körű kifejezési lehetőségeket kínál, mint a filmszalag.

– Szavaiból úgy tetszik, hogy önt most tökéletesen elragadták az új technika örömei, s ettől elfogulttá vált…

– Nem, dehogy. Egyszerűen arról van szó, hogy a technika annyiban érdekel, amennyiben optimális lehetőséget kínál annak kifejezésére, amit elmondani akarok. Amíg a filmszalag volt a leghasználhatóbb, filmen fogalmaztam; amikor eljött a mágneses szalag korszaka, elektronikával dolgozom. Ha kifejlődik a mozgó hologram, akkor mozgó hologrammal fogok dolgozni; – már amennyiben megélem. De biztos vagyok benne, hogy az se a nagyon távoli jövőben várható.

Visszatérve Az oberwaldi titokhoz: Ön azt mondotta: hogy két változatban készül. Ez azt jelenti, hogy egyszer fölveszik elektronikával és másodszor filmkamerával, esetleg más-más operatőrökkel?

– Nem. Csak elektronikával, tévékamerákkal, ugyanazzal a vezető operatőrrel – de gyakorlatilag kétszer forgatunk le minden jelenetet. Egyszer a televíziónak (videónak) szánt változatot, annak az igényeihez szabott képkompozíciókkal, másodszor pedig a mozivászon méreteire komponálva. Más a film specifikuma, és más a tévé sajátossága, ez kétségtelen. Közismert, hogy mennyit veszíthet a hatásából egy-egy jó – képileg gondosan megkomponált – mozifilm, amikor a tévé kis képernyőjén látjuk viszont; és megfordítva: milyen hatástalanná válik a legtöbb, kis képernyőre komponált kép, ha kivetítik a hatalmas mozivászonra. A kétféle méret teljesen eltérő képkomponálást igényel. Mennyire más hatást kelt például egy nagy közeli premier plan vagy egy nagytotál a képernyőn – illetve a mozivásznon. Ami gazdagnak, teljesnek hat a képernyőn – az a vászonra vetítve „lukas”, üres lesz; és megfordítva: egy nagytotál, ami a vásznon tökéletes volt, a képernyőre zsugorítva zavarosan túlzsúfoltnak hat. Ezért a film valamennyi képsorát alaposan végig kell gondolnunk, és mindkét különböző formátum igényeihez meg kell komponálnunk. Gyakorlatilag tehát kétszer forgatjuk le ugyanazt a filmet: egyszer a televízió méreteire komponálva, másodszor a mozivászonra. Gondoljon például a képmező eltérő vertikális, illetve mélységi lehetőségeire. A dimenziók minden tekintetben merőben mások a filmvásznon, mint a képernyőn. A feladatban éppen az a nehéz és érdekes, hogy két olyan változatot kell létrehozni, amelyek mindegyike – az eltérő lehetőségek és igények szerint, tehát eltérő módon – mégis azonos vagy legalább hasonló hatású, kifejező erejű.

– Ön előbb azt is említette, hogy a vágást komputerrel végzik. Ez hogyan történik?

– Előre elkészítettem magamnak mindkét változat tervét, azt betápláljuk egy ügyes kis elektronikus agyba. Aztán a számítógép segítségével, két egészen külön vágási munka során, létrejön a két teljesen eltérő változat; mindez még elektronikus szalagon. Az egyik a képernyő-méret, a másik a mozivászon méretének verziója. Meg kell mondanom, hogy ez a technika még sok gondot okoz, csak mostanában kezd viszonylag perfektté válni; de nekem – a rengeteg pillanatnyi bosszúság mellett – rendkívül sok örömöm telik a napról napra megismert új lehetőségeinek kipróbálásában.

Mikor láthatjuk majd új filmjét?

– Remélem, március elejére befejezzük a vágást. Aztán még hátra van a filmszalagra történő „visszaírás”, a mozi-változat elkészítése, amiről még nem tudom pontosan, mennyi időt fog igénybe venni. De nyár elejére valószínűleg mindkét változattal elkészülünk.

– Ha megenged egy általánosabb jellegű kérdést: hogyan vélekedik az olasz filmgyártás jelenlegi helyzetéről?

– Egészében véve, úgy vélem, a mai olasz film eléggé hanyatló periódusát éli, bár akad néhány, szerintem nagyon érdekes törekvés, van jónéhány rendkívül tehetséges, érdekes rendezőnk.

– Ön kiket tart az olasz film legérdekesebb alkotóinak?

– Minek soroljam, hiszen nyilván önök is jól ismerik őket: Fellini, Olmi, Rosi, Ferreri, a Taviani-fívérek, Maselli, Petri…

– Mégis, megkérdezhetem, hogy önhöz kinek vagy kiknek a művészete áll legközelebb?

– Nem mondhatnám, hogy ezt vagy azt a rendezőt többre tartom a másiknál, hiszen egymástól rendkívül különböző alkatok vagyunk. Olmi alkotásai más dolgok miatt érdekelnek, mint Fellini filmjei; a Tavianiak problematikája személy szerint talán kicsit távolabb áll tőlem, noha ők is jó filmeket csinálnak. Rosit inkább a politikai és társadalmi ügyek érdeklik; a maga műfajában ő is kitűnő rendező.

– Noha, számomra úgy tűnik föl, hogy az a műfaj, aminek éppen Rosi volt az egyik megteremtője, és amit a kritikusok a sajátos „olasz politikai kriminek” neveztek el, mostanában mintha kifáradóban volna…

– Hanyatlik, mert sok rendezőnek nincs elég lényegét-elemző kitartása és műgondja; nem hatolnak eléggé mélyre a választott problematikában. De a politikai film műfajában is lehet kiváló alkotásokat készíteni. Most láttam például Jancsó Magyar rapszódiáját, amely nekem nagyon tetszett, szerintem remek film. Egyébként is nagyon kedvelem Jancsó filmjeit, úgy vélem, jelenleg ő a világ egyik legérdekesebb rendezője.

– Ha már egy magyar filmről is szó esett, megkérdezhetem, mi a véleménye általában a magyar filmművészetről?

– Sajnos, alig ismerem. Az olasz forgalmazás nagyon mostohán bánik a kisebb országok filmjeivel; azok alig jutnak el a mi mozijainkba. Ismerem még Kovács nevét; de többet hirtelen nem is tudnék mondani. Azért is hasznosak az ilyen bemutatók, mint most ez a magyar filmhét Rómában, mert legalább ilyenkor némi módunk nyílik egymás filmjeinek megismerésére.

– Ha most készülő filmjét bemutatják Budapesten, nem volna kedve eljönni a premierre?

– De, nagyon szívesen; még sosem voltam Magyarországon, szeretnék elmenni, ha meghívnak és az időm is engedi. A magyar filmekről egyébként sokat olvasok a szaklapokban, de nem igen volt módom megnézni őket.

– Bizonyos, hogy filmkedvelőinknek örömet szerezne látogatásával. De mielőtt elbúcsúznék, megkérem, mondjon néhány szót említett, következő filmtervéről, amit Az oberwaldi titok befejezése után szándékszik megvalósítani.

– Arról a filmről nem szívesen beszélek, mert még nem biztos. Nincs véglegesítve a szerződés, és az interjú elején már említettem, hány film-tervem ment füstbe az utóbbi években. Annyit elmondhatok, hogy olasz film lesz, itt játszódik Rómában. Szükségét érzem, hogy végre újra olyan filmet készítsek, ami ismét magamról, magunkról szól, saját olasz kulturális hagyományainkra épül. Ez lesz az első, amit több mint tizenöt év és négy külföldön forgatott film után itthon, Olaszországban készítek, önmagunkról. (Ez Az oberwaldi titok ilyen szempontból gyakorlatilag nem számít, mert témájának semmi köze a mi mai hétköznapjainkhoz: nem a saját személyes témám.) Belső szükségét érzem, hogy végre ismét olyan figurákat mozgassak a vásznon, akik az anyanyelvemet beszélik, és akik többé-kevésbé úgy éreznek és gondolkoznak, mint én, akiknek az enyémmel azonosak a pszichológiai és érzelmi reakcióik. Szóval egy szerény, egyszerű történet lesz, ami itt játszódik Olaszországban, napjainkban.

– Gondolom, önt talán mégiscsak kevésbé akadályozhatják meg gazdasági problémák tervének megvalósításában?

– Anyagi problémák mindig akadnak, különösen az olasz filmipar jelenlegi válságos helyzetében, amiről már beszéltem. Aztán itt a következő gond: hogy rendkívül kevés a jó filmszínész Olaszországban; valóban nagyon kevés. Tehát mit lehet tenni? Vagy külföldi színészeket szerződtetünk, amerikaiakat, mint Nicholson, De Niro stb. – de akkor a költségvetés azonnal megnövekszik, mert magasak a sztárgázsik. És akkor föltétlenül szükség van amerikai tőkére is, tehát angol nyelvű verzióban kellene forgatni; – szóval újabb problémák lépnek föl; mert akkor már nem lesz autentikusan olasz a film, ahogyan szeretném. Szóval kialakult ez a bűvös kör: a forgalmazók ragaszkodnak a közönségvonzó, nagy nevekhez; és nálunk Olaszországban ma nagyon kevés a jó színész, aki egyben a forgalmazók számára is vonzó nevű sztár.

– Pedig nálunk, Magyarországon nagyon sok olasz színész a közönség kedvence…

– Az a néhány, valóban jó színészünk, akik világszerte népszerűek, abban az életkorban vannak, hogy csak bizonyos szerepkörökre alkalmasak. Vegyük például Gassmant: jócskán elmúlt ötvenéves, tehát korlátozott már a szerepköre. Vagy a negyvenesek közül, a kevés igazán jók egyike: Gian Maria Volonté. A következő filmemhez olyan főszereplő kellene, akinek van némi humora is. Volonté kemény, komor, szigorú, zord alkat, fikarcnyi humora sincs. Vagy Mastroianni? Ő is bőven túl van az ötvenen; nekem pedig egy negyven év körüli férfira volna szükségem. A fiatalok között sok a komikus tehetség, de legtöbbjük túlságosan is könnyed komédiás, nem elég mély, nem elég érett egyéniségek. Olyan színészt keresek, amilyen Gassman vagy Mastroianni volt tizenöt évvel ezelőtt. S lehetőleg a még kevéssé sztároltak közül, mert alacsony költségvetésből szeretném megcsinálni a filmet; ha ugyanis a sztárgázsi miatt fölemelkedik a költségvetés, amerikai pénzre van szükség és újra visszakerülök a már említett ördögi körbe… De elég a praktikus gondok taglalásából; előbb úgyis ezt a Cocteau-filmet kell befejeznem.

– Köszönöm a beszélgetést, és azzal búcsúzom: a mielőbbi viszontlátásra Budapesten, Az oberwaldi titok bemutatóján.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 12-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7932