KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Glória / Szenzáció!

Öregfiúk a moziarénában

Hegedűs Tibor

 

Az élsportolók – mondják – lassanként speciális, versenyre tenyésztett emberfajtává válnak, oly nagyok a követelmények, annyira kiéleződik a nemzetközi konkurrencia. Vetélkedésükre most is tódul a közönség; ám (mint kiderült) megtölti a lelátókat akkor is, amikor egykori, már pocakot eresztett kedvencek rúgják a labdát, forgatják a teniszütőt. Lassabban, komótosabban, mint gladiátorrá edzett utódaik, de – talán – szebben, játékosabban, eszesebben.

A film világa elvben nem ismer életkorhatárokat, ám – sokszor igazságtalanul – a gyakorlatban nagyon is könnyen rásütötte az „elöregedett” jelzőt, színészre, rendezőre egyaránt, s azután az illetőnek már nem, vagy alig volt módja megcáfolni ezt, s újból az élvonalba kerülni. Számos egyéniség tűnt így el a süllyesztőben, a könyörtelen szelekció áldozataként. Mígnem… mígnem a televízió „feltámasztotta” a régi filmeket – köztük, mint kiderült, igen jókat is –; a mozik sikerrel reprizeltek számos, a művészet hivatásos történészei által eladdig hiába dicsért darabokat. Növekedett az egykori sztárok mítosza és kereslete is. Ez az újrafelfedezési hullám előbb csak színészeket emelt vissza a pályára, de újabban rendezők is meglovagolhatják: legalábbis esélyt kapnak a bizonyításra. Régimódian játsszák tán, de örömmel. A nagy moziveteránok üdítő játékossága majd segít megtölteni a mozikat! Így került ismét a stúdióba nyolcévi munkátlanság után Claude Autant-Lara, aki az ötvenes években a legjelentősebb filmesek közé tartozott, majd – fokozatos hanyatlás után – 1968-ban forgathatott utoljára… Azt reméltük, hogy ebben az 1976-ban készült Glóriában az idős mester megmutatja, mire is képes még A test ördöge, A vörös kocsma és főleg a nálunk alaposan alulértékelt Átkelés Párizson éles szemű, keserűen ítélő alkotója.

A film indulása egyébként erősen atmoszférateremtő, mind a színekben, mind a beállításokban (az első világháború előtti Párizst idézve), úgyhogy szinte örvendezve reménykedünk. Sajnos nem sokáig. Mert utána egy özönvíz előtti stílusú érzelgős melodrámát kapunk, melyhez képest a sokat szidott Kaméliás hölgyet kemény társadalmi drámának, a Love Storyt a korszerű tragédia dicsérendő példájának tekinthetjük. A gyermekkorukban egymástól elszakított „szerelmesek” sztorija – epekedéssel, szándékosan visszatartott levelekkel, lassú hervadással (a lány hervad, aki dúsgazdag gróf és könnyűvérű színésznő alkalmi kapcsolatának gyümölcse), természetesen azonnal eszünkbe juttatja – házunk tájáról – Beniczkyné Bajza Lenkét, Kosáryné Réz Lolát – és nemzetközi téren – Courts-Mahlert… De ki is írta vajon ezt a Glóriát? Az eddig említettekkel azonos kategóriába tartozó Solange Bellegarde, akinek csöpögő bestsellereit annyiszor láttam gyermekkoromban, Lyonban, a felnőttek könyvespolcain! Hiszen Bellegarde-adaptációban debütált – 1931-ben – amorózó-főszereplőként, az ifjú Jean Gabin! És, miközben figyelem, hogy a történetbéli gróf elhunyta után, özvegye miként ápolja odaadóan a sebesült francia katonákat kastélyában; s később mint karolja fel önzetlenül, taníttatja ki táncosnőnek a csapodár arisztokrata törvénytelen leányát – azon tűnődöm, mi köze ehhez Autant-Larának (nem beszélve rólunk…). Elfogadta, kényszerű egzisztenciális okokból? És utána „megfúrta” a filmet, egyebek közt azzal, hogy tehetségtelen amatőröket szerződtetett a főszerepekre, akiket még csak nem is próbál irányítani?

Olvasom a Figarónak adott nyilatkozatát: „Ha a Glória… megríkatja az embereket, örülni fogok. Minél szélsőségesebben szentimentális és retro ez a film, annál jobb!” A vetítőben, körülöttem kuncognak, gúnyosan közbekacarásznak, a legmeghatóbbnak szánt pillanatokban harsányan hahotáznak. Pedig nincs idézőjel, sem rejtett paródia: egy „komolyra vett” anakronizmus bukásánál asszisztálunk. Melyben egy, egyetlenegy jelenet válik külön, harapós iróniájával: az első világháborús győzelem patetikus és soviniszta hangulatú tömegünneplése. Itt mutatja be az avantgarde emlőin nevelkedett, sokoldalúan képzett, vitriolos kritikájú művész, hogyan is tudott valaha „focizni”.

 

*

 

Egy másik öregfiú is feltűnik a márciusi mezőnyben, aki januárban látott Fedorájával majdnem ugyanazt „követte el”, mint Autant-Lara (de csak majdnem!). Ezúttal viszont, a Szenzációban, jól ismert, sokszor méltatott erényeit csillogtatja, amire a neki való műfajban változatlanul képes: a bohózati elemekkel tűzdelt vígjátékba virtuózan csempészi bele mind a társadalombírálatot, mind politikai állásfoglalását; stílustörés nélkül tud szatírát, karikatúrát és valódi drámát eggyé ötvözni a puszta szórakoztatás látszatát tartva. Billy Wilder eme rokonszenves „kétarcúságát” könnyű volt kimutatni a Legénylakásban, a Sógorom a zugügyvédben (melyben először játszatta együtt a Szenzáció!!! két főszereplőjét, Jack Lemmont és Walter Matthau-t); nehezebb a fergeteges Van aki forrón szeretiben. Vagyis az utóbbiban, a remek paródiával együttsodródva, kevesen vették észre, hogy csupán egyik témája a gengszterizmus eluralkodása. Bizonyára most is akadnak majd, akik a Szenzáció!!!-ban az újságírás iránt érzett szerelmet és gyűlöletet is kiérzik ugyan (Wilder sokáig jónevű újságíró volt), de elsősorban a helyzetekre, a csattanókra figyelnek. S talán véletlennek tartják (nem az!), hogy a cselekmény 1929-ben, a Saccho–Vanzetti-per után játszódik. Véletlennek, hogy míg a rámenős lapszerkesztő (Matthau) és nősülni készülő főriportere (Lemmon) közti jópofa, fordulataiban többnyire kiszámítható párharc folyik, akasztófát ácsolnak a börtönudvaron. Pedig a filmben említett „A szabadság amerikai barátai” elnevezésű szélsőbaloldali szervezet valóban létezett; annak egyik ifjú tagját mentik meg a főszereplők a bitótól; s e mentés burleszk-mozzanatai közepette egy nő mégiscsak kiveti magát az ablakon, hogy a figyelmet magára vonja és ezzel az üldözött elmenekülhessen. És – nem utolsósorban –, hogy másodfőszereplőként jelen van egy ostoba hörcsögnek ábrázolt kommunistafaló seriff, akinek gyűlölködő tirádáiban a mai héják és héjabarátok hisztériájáról nyilvánít félreérthetetlen véleményt mind Wilder, mind forgatókönyvírója, I.A.L. Diamond, mind az eredetileg színdarabként megírt mű szerzője, Ben Hecht. Csupa olyan „öregfiú”, akik annak idején legalábbis kommunista-szimpatizánsok voltak, a McCarthy-bizottság feketelistájára, illetve börtönbe kerültek, és akik radikalizmusukat régen feladták bár, de emlékét nem mocskolják be és annyit megőriztek belőle, amennyi a filmből kitetszik, öniróniájukra – és Wilder kedvelt atelie-humorára – jellemző, hogy Szenzáció!!!-ban a főszerkesztő elődjeként említi meg Ben Hecht-et (megnevezve!) és lakonikusan hozzáteszi: azóta elment Kaliforniába reklámszöveget írni… Ezt a könnyedséget, az egész blikkfangos, hagyományos dramaturgiáiú, ám rafinált játékot érdemes megnézni, élvezni és értékként tudatosítani e hetvennégy éves spílernél, aki – az örökifjú polgárpukkasztó Buñuel-el ellentétben – sohasem számított művésznek. Autant-Lara igen. Mellette Wilder mégis frissnek, fiatalnak és erősnek tűnik fel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7936