KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Bergman-leltár

• Kubiszyn Viktor: A Névtelen Ember Eastwood, a desperado
• Nevelős Zoltán: A Magnum erejével Piszkos Harry-verziók
• N. N.: Eastwood, a zsaru
• Géczi Zoltán: Időn túli karrier Eastwood estéje
• Jaksity György: A társasági lény A vállalat
• Mihancsik Zsófia: Világok harca Globál-dokumentumok
• Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy Az Álomgyár lázadói
• N. N.: Paul Schrader
• Teszár Dávid: Tokió sötétben Shinya Tsukamoto
MAGYAR MŰHELY
• Kemény György: A szememen át Kovásznai György filmfestményei
• Schreiber András: Egy boldog ember Káldy-körkép
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Smink nélkül Kultúra a képernyőn

• Bársony Éva: Pornó és mártírium Berlin
• Karátson Gábor: Örökbefogadott filmek Belső-Ázsiai mozgókép
MULTIMÉDIA
• Sebő Ferenc: Az akció vége Half-Life 2
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Egyszeregy 5x2
• Vaskó Péter: Tőrbe csalva A Repülő Tőrök Klánja
• Bayer Antal: Moebius a vadnyugaton Blueberry
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Mint egy angyal
• Győrffy Iván: Genezis
• Vízer Balázs: 36
• Vaskó Péter: Constantine, a démonvadász
• Vajda Judit: Kacsaszezon
• Köves Gábor: A titkos ajtó
• Strommer Nóra: Japán szerető
• Ardai Zoltán: Hiúság vására
• Bori Erzsébet: Egy mukkot se!

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Kovásznai György filmfestményei

A szememen át

Kemény György

Stílust teremtett egy stílustalan korban, festett animációi a világszínvonalat képviselték a végeken.

 

Amikor Kovásznai Gyuri még Képzőművészeti Főiskolás korunkban, úgy 1960 körül minket, barátait kért meg arra, hogy a Vígszínházban elutasított ál-scifi színdarabját botcsinálta színészekként próbáljuk (vándorolva saját lakásaink között), még egyikünk sem sejtette, talán ő maga sem, hogy nemsokára ő lesz a magyar, és talán az egész nemzetközi rajzfilmművészet egyik legfontosabb újítója, művésze. Rajzolt, festett, regényeket, novellákat, drámákat írt, és lebilincselő volt minden spontán előadott okfejtése is művészetről, bármiről. Kovásznai György, miközben felháborítóan rövid élete során (1934-1983) a legmagasabb csúcsokra ívelt, mint animációs filmalkotó, soha nem felejtkezett meg a többi általa művelt műfajról sem. „Filmalkotó”, írom, hiszen a filmjei elején olvasható bonyolult „írta, rajzolta, festette, rendezte” szöveg erről szól, bár szintén igen neves író, festő barátok sora is részt vett produkcióiban Korniss Dezső festőtől, Hankiss Elemértől a mára amerikai és neves Bányai István grafikusig, rajzfilmesig. És a zenei „kísérők”! Haydn, Beethoven, Wagner még hagyján, de a múlt századi kádárizmus ’60-as, ’70-es éveiben Eötvös Pétert, a jazzista Berki Gézát, vagy az országból kimenekült, Kex együttest vezető Baksa Soós Jánost megnyerni rajzfilmzenéhez nem kis tett volt, és ugyancsak nem kis megtörése az akkori konzervatív ízlésnek. Mindenre odafigyelt, mindegyik múzsa legjobb hazai avantgarde képviselői közül többet is barátjának, harcostársának és végül munkatársának mondhatott. Festői vénája és legjobb festőbarátainak tisztelete szinte minden filmjében magas lángon lobogott, és a nemzetközi modernizmus, kubizmus, szürrealizmus, Picasso, Matisse, Max Ernst, vagy a szobrász Henry Moore, az expresszionizmus nevekre le sem bontható hatása letagadhatatlan szinte az egész rajzfilmes életműben. Mindez pedig azért jut eszembe, mert a Kovásznai Alapítvány nemrégiben remek kétnapos fesztivált rendezett az Odeon-Lloyd Moziban a Mester életművéből. Örömmel mondhatom, telt házak előtt, még a lépcsőkön is ültek, sok fiatal is, tehát nem csupán Kovásznai művészetét régóta ismerő és tisztelő kortársai. Jó, érdekes és új összefüggéseket felmutató volt így egymás után látni mindent. Megkísérlem, hogy a filmek közt tallózzak, ami nem könnyű feladat, hiszen az egészestés Habfürdőt is, a kétperces Gloria Mundit is egyaránt besorolva 26 mű volt látható a moziban. A Monológ (1963) volt Kovásznai első animációs filmje, amely máris megütötte a mindvégig jellemző kortárs festészethez való szoros kapcsolódás alaphangját. Ezt igazolja, hogy tervezőként ekkor még Korniss Dezső, a kor kimagasló progresszív festője szerepelt a stáblistában és Kovásznai még csak rendezőként, íróként és animátorként. Ez még egy többé-kevésbé fotó- és metszet-montázsfilm, melynek csúcs egy-két perce, a „bajusz” gúnyos apoteózisa egyből remekmű, még akkor is, ha Kassák Lajos, Max Ernst, az absztrakt-expresszionista, képeire festéket csurgató, fröcskölő amerikai Pollock és francia Mathieu megidézése nyilvánvaló is a filmvásznon.  Egy évvel később az Átváltozásokban már teljesen tetten érhető a festészet a filmben, Kovásznai találmánya, hozadéka a mozgóképművészetben, hiszen az átváltozások itt nem mások, mint egy férfi és egy nő portrépárosának állandó átfestései szaftos, vaskos, időnként szurokfekete olajfestékkel, és meg is születik iziben a „festményanimáció” fogalma. Új jelenség tehát, hogy a vásznon történő mozgás nem oldalirányú, arrafelé statikus, hanem felénk, a néző felé fordul törtmásodpercenként a változás, a mozgás, ahogy a festékrétegre változó színű új meg új meg megint új festékréteg kerül hat és fél pergő percen át. Ez a mindaddig ismeretlen effektus még mai szemmel is döbbenetes hatású, Mannheimtől Miskolcig meg is nyerte a kategória fődíját vele alkotója a fesztiválokon. Újabb fordulat következett, amihez kis életrajzi kerülőt kell tennem. Ahogy az ismertetőfüzet írja, Kovásznai „1955-ben főiskolai tanulmányait – saját kérésére – félbeszakítja, és fizikai munkás lesz. Bányákban csillésként dolgozik”. Látnunk kell, ahogy ez a sápadt, majdnemhogy vézna fiatalember szó szerint világot vált, az általa mindaddig imádott közegből, a festészetből leszáll a tárnák súlyos mélyébe. Mindig is nyugtalan, szenvedélyes alkat volt, de ez a fordulat, a művészetből való hirtelen kiábrándulás, és a való élet, a fizikai megterhelések legnehezebbikébe való átigazolás mindenkit meglepett még szűkebb környezetében is. Majd már filmesként, pontosan tíz évvel később megszületett kezei között A fény öröme (1965). Itt nincs szó most festési bravúrokról, sőt igen sok a fotó, a dokumentum, a kietlen felszíni bányatáj, a bemenetel egyre feketébb boltíves folyosója, ahol a kinti világ egyre kisebb világító ponttá zsugorodik, azután koromtól fekete munkásarcok, fiatalok, öregek. Valamennyi robusztus és meggyötört egyszerre, a nehéz munka konkrét, dübörgő zaja, rekedtes munkáspárbeszédek, míg végül a kormos bányászarcok Haydn zenéjére szélesen, zöldellő táj előtt egyenként emelkedve a magasba, szinte megdicsőülnek. Ez a 13 perc megilletődött tisztelgés, himnusz a mindig nehézsorsú kétkezi munkásnak, a tíz évvel korábban megélt tapasztalatok hozadéka. Óhatatlanul József Attila  A város pereménjének ez a szakasza ugrik be A fény öröme szellemi rokonaként: „Föl a szívvel, az üzemek fölé! / Ily kormos, nagy szívet / az látott-hallott, ki napot látott / füstjében fulladni meg, / ki lüktetését hallotta a föld / sok tárnás mélyeinek!”  És újabb, egész más, virtuóz munka, hogy ne unatkozzunk: Hamlet (1967). Sajátos feldolgozása a műnek, amely szenvedélyes fekete tollrajzok 14 és fél percnyi robogása a hangzó szöveg kifejező sűrítése által kísérve, a színek ezúttal akvarellszerű hátterekként, úgymond díszletekként jelennek meg. Az itteni érdekesség, hogy a minden rendező számára kemény dió Hamlet Atyja szellemének megjelenítése Kovásznainál Picasso nagyszerű Minotaurus-ábrázolásainak távoli rokona, inkább félelmetes, expresszív, egyik torzalakból a másikba váltó figura, mintsem a másoknál oly sokszor látott álló anonim megoldás. Visszatérnék előbbi „sajátos” jelzőmhöz: talán gyökerénél fogalmazom meg a sokszor változó eszközű, stílusú Kovásznai-művészet lényegét evvel a szóval, ő mindig eltér a normáktól, az elvárttól, megrögzött „másképp gondolkodó”, tehát minden, amit csinál, sajátos. Valószínűleg remekmű a Fény és árnyék (1970).Hankiss Elemér írta, minden más Kovásznaié. Ismét fekete tollrajzsor, egyetlen női figura szédületesen sok stílusváltozása a vonalemberkétől a realizmusig (közte a későbbi filmekben is fel-felbukkanó, kávéját a csésze mellé öntő lány vándor-motívumával), hol klasszikus zene, hol jazzdobszóló kíséretében. És ami új hang, szó szerint, az a szereplő artikulálatlan és sikertelen beszédkísérleteitől a „fény és árnyék” szavak megtanulásásáig, kimondásáig vezető hang-út, mintha a mostani Ágens egy elődjének lennénk fültanúi. A „Te vagy a fény az éjszakában” régi slágertréfája után még megjelenik a rajzolt férfi is, vele a nemek közti harc, majd Handel, idilli tájkép előtt vonuló női arc, béke, vége. A Város a szememen át (1971) a Kex együttes zenéjével az egyetlen munka, amelyet nem tartok olyan kitűnőnek, mint a számos többit. Élő, tehát nem rajzfilmről van szó, dokumentumfotók sorát látjuk Budapestről: a Parlament, a Körút, egy kórházi folyosó, egy koponya röntgenképe, majd dunaparti tájfotók. Látjuk, amint a hidakra, Gellérthegyre nyíló ablakok függönyeit sorban félrehúzzák a nők (egyikükben felismertem Keserü Ilonát, a neves festőművészt, aki vissza is igazolt!), de mindez együtt sem tud olyan elementáris és hatásos lenni, mint a rajzolt, festett filmek. Valószínűleg Kovásznait megkísértette a teljesen képzőművészetmentes mozi készítésének vonzása, de maga is beláthatta, hogy ebben nincs úgy otthon, mint már sok sikerrel visszaigazolt addigi művészi eszközei között. A cím, pontosabban annak egy része, „a szememen át” viszont telitalálat, szinte Kovásznai György egész munkásságát összefoglalja három szóban, szinte a logója lehetne. Az ugyanabban az évben készített Hullámhosszok érdekessége, hogy ötlete, miszerint a rádió gombjának ötletszerű csavargatásával izgalmas hanganyag jön létre a különböző nyelvű hírek, komoly és komolytalan zenék, meccsközvetítések kiszámíthatatlan sorából, döbbenetesen azonos Cage körülbelül ugyanekkori amerikai táskarádiós koncert-performanszával. A film annyit ad ehhez még hozzá, hogy lazán illusztrálja, követi rajzban az éppen hallható műsortöredékeket. Kovásznai itt egy igen fontos 6 és fél perces animációs filmben érzett rá a világ aktuális művészeti pillanatára a magyar ugaron, és nem a kiállítóművészek, vagy épp a nagyfilmek.

Sosem láttam eddig, és elementáris erővel hatott rám a Kalendárium (1972).  A moziban Hitler (hatalomra jutásának évfordulóját írtuk) csupán egy vonalrajz, aki különböző hiteles fotóháttereken üvölt, táncol, töpreng Beethoven és Wagner zenéjére. Így szaladunk végig a II. világháborún is, majd látjuk – immár a bajuszos vonalemberke nélkül – a háború után a fasizmus, hitlerizmus újjáéledését, egy filmzáró Brecht-idézettel: „Még termékeny az öl, mely világra hozta”. Kiváló, szuggesztív munka. Az 1973-as Ca ira szintén több díjat nyert rangos fesztiválokon. A stáblistában nemes egyszerűséggel: „Festette: Kovásznai György”.  Ízes, színgazdag festmények sorolódnak egymás után valóban, akár egy színvonalas képzőművészeti filmben. Danton, Marat, Saint-Juste alkotónk által festett arcképei olyan merészen változtatják színeiket, mint ahogy ezen kívül csak Andy Warholnál láthattuk, Monet katedrálissorozatához meg az a filmbéli festménysor mérhető, melyben valamennyi nagy élvezettel és festőiséggel a Notre Dame-ot ábrázolja napsütésben, ködben, éjjel és nappal, stílusosan előbb Debussy zenéjére, majd Edit Piaf agyoncigarettázott hangjára.

Itt nagyot ugrok, ugyanis a könnyebben emészthető, mára már egyre több helyen vetített, népszerűbb Kovásznai-filmeket, a kedves Várakozni jót, az animációsfilm-klip 1974-es magyar feltalálását jelentő LGT, Hungária, Koncz Zsuzsa, Kovács Zsuzsa számokra rajzolt A 74-es nyár emlékét, sőt az egészestés, a fentebb mondott erények, aspektusok számos elemét felmutató, összefoglaló Habfürdőt itt most nem taglalom, inkább a kevésbé ismert, valamiért számomra érdekes, vagy felfedezésszámba menő Kovásznai opuszokról írtam. Egyetlen film még, a fájdalmasan utolsó és Lisziák Elekkel közösen jegyzett Riportré (1982). Az elhangzó száraz, hétköznapi szövegek nagyon konkrét ismert és ismeretlen emberek rendkívül karakteres, sőt karikaturisztikus portréinak szájából hangzanak el (például a szintén fiatalon elhunyt Huszárik Zoltánt például egyből felismertem). Itt a szinte Daumier-i színvonalú, telibe találó arc-torzképek sora a szövegek tartalmával és hanglejtésével párosulva olyan mély szociológiai ismeretről, azaz emberismeretről, és emberszeretetről tanúskodik, hogy ismét új utak, új mélységek ígéretét hordozta magában, immár reménytelenül. Kovásznai szerencséjére egy rossz történelmi korszakban, a ’60-as, ’70-es, ’80-as években egy olyan műfajban menekült előre (a szintén „nemfontos” művészeti ágnak tekintett plakáttervezéshez hasonlóan), amire nem figyelt, vigyázott úgy árgus szemekkel a kádári „kultúrpolitika”, mint a fontosnak tekintett festészetre, szobrászatra, vagy épp regényirodalomra, ezért e két mesterségben aránylag szabadon és nemzetközi színvonalon és hangon lehetett alkotni. Kovásznai György sokaknál jóval hamarabb érzett rá arra, hogy a művészeti ágak határai sorra dőltek és dőlnek le napjainkban, így film és képzőművészet hagyományos választóvonalainak eltűnése festményfilmjeiben előremutató, aktuális és fontos tett volt. A Kovásznai Fesztivál zsúfolt nézőterét látva joggal remélem, hogy még mindig az.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8260