KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény

Tükörálarc

Át a labirintuson

Varró Attila

A MirrorMaskkal Neil Gaiman író és Dave McKean grafikus sikerpárosa is belépett a cgi-comics mozbirodalmába.

 

Távolról sem véletlen, hogy a tömegfilm világában lassan tíz esztendeje jelen lévő digitális képalkotás korlátlan grafikai lehetőségeit épp azon filmek szabadították fel a közelmúltban a valóságimitáció mázsás terhe alól, amelyeket képregény-alkotók rendeztek: a francia Enki Bilal a Halhatatlanok disztópikus történetével, Frank Miller a szuper-hollywoodi Sin Cityvel vagy akár a képregényekkel csupán szoros adaptátori kapcsolatban álló Oshii Mamoru anime-készítő az élőszereplős Avalon cyberpunk-játékfilmjében. Ezekben a művekben a CGI végre autentikus, saját világot épít az élő szereplők köré, egyedi és radikálisan átformált vizuális környezetet teremt, nem csupán az utolsó részletig híven rekonstruál korabeli New Yorkot, rég kihalt őslényt, Tom Hanks szájszegletében bujkáló mosolyt. A látványkontextusokban immár a forma uralkodik a tartalom felett, miként a régvolt expresszionista városképeknél: az egyéni torzítás a lényeg, ami nem csupán a képregény-hatás kedvéért redukál le feketére-fehérre egy mocskos bűnvárost, hanem mert ez illik jellemárnyalatokat nem ismerő (ezért inkább crime pulp, mint sem noir színezetű) fantáziavilágához, vagy nem költségtakarékossági szempontból helyez leegyszerűsített CGI-lényeket pár élő szereplője köré, hanem mert sötét jövőképének lényegét jelenti az emberi mivolt géppé történő primitivizálása. Míg a nézők alapvetően idegenkednek a digitális képalkotás mesterséges mivoltának elfogadásától, mintha csak egy bűvészprodukcióban folytonosan lelepleznék előttük a trükköket, Bilal, Miller (vagy épp Pitof a Macskanőben) tudatosan beépíti, felhasználja ezt az elidegenítő hatást a műalkotásban, miként a japán bunraku előadások a színpadon jelen lévő feketeruhás bábosokat.

Tavaly ősszel új tagokkal bővült ez az egyelőre kicsiny tábor, méghozzá két olyan prominens képregény-alkotó személyében, akik az ezredfordulós comics-kultúra legelső vonalába tartoznak – sőt sokak szerint egyfajta szentháromságot alkotnak Millerrel és Alan Moore-ral. Neil Gaiman író és Dave McKean grafikus sikerpárosa a Jim Henson Company felkérésére elkészítették első élőszereplős nagyjátékfilmjüket, amelyhez nem korábbi kultműveik valamelyikét vették alapul, inkább szokatlan módon a produkciós cég eddigi legnagyobb sikerét, az 1987-es Fantasztikus labirintust. Noha Gaiman és McKean önállóan is épp elég komoly névnek számít a kortárs képregény-kultúrában (előbbi főként kétezer oldalas Sandman-szériájának köszönhetően, ami nyugodt szívvel tekinthető az ezredforduló legösszetettebb világteremtő kísérletének; utóbbi pedig az önállóan írt-rajzolt Cages több szálon futó, allegorikus művészportréja jogán), kooperációjuk az 1987-es Erőszakos ügyektől egyfajta mérföldkőnek számít a felnőtt közönséget megcélzó comics történetében. A MirrorMask (Tükörálarc) címet viselő játékfilm simán és precízen illeszkedik be a lassan két évtizedes életmű-szimbiózisba, mind történetét, mind hihetetlen látványvilágát tekintve. A páros ismét csak a felnőtté válás döntő fordulópontját emeli középpontba, akár a családi erőszak szomorúan hétköznapi témáját chicagói maffiatörténettel összemosó Erőszakos ügyekben, a vásári bábjátékok szimbólumvilágába helyezett, szívszorító Mr. Punchban vagy épp a Farkasok a falban rémálomszerű képeskönyvében: a főhős azonban kivételesen nem kisgyermekkorban lép át ezen a traumatikus vízválasztón, hanem az Alice-történetek adaptációs ívébe illeszkedve kamaszlányként nyit tükörajtót a nagykorúságba. A MirrorMask egy angliai vándorcirkusz nem épp hétköznapi világából repíti a tizenéves Helenát saját álmai, rajzai fantáziabirodalmába, hogy ott felkutassa a katatón álomba merült Fehér Királynő felébredéséhez szükséges Tükörmaszkot és ezáltal visszajusson saját, kórházba került édesanyjához (aki mellett időközben átvette helyét gonosz doppelgangere): útközben csodás lényekkel és rettentő szörnyekkel találkozik, a fináléban pedig szembeszáll a Sötét Királynővel, aki nem csupán fehér ellenpontjára, de a beteg édesanyára is kísértetiesen hasonlít.

A MirrorMask művészi értéke távolról sem eredeti mivoltából fakad, mivel Gaiman munkái esetében épp úgy értelmetlen eredetiségről beszélni, mint a Grimm-meséknél. A brit regényíró pályája kezdetétől a kanonizált mesekincsből építkezik, legyen szó Shakespeare-tündérjátékokat, ógörög mítoszokat transzformáló Sandman epizódokról (Szentivánéji álom, Vihar, Orfeusz), a Hófehérke vámpírkontextusba áthelyezett újratálalásáról a mostoha szemszögéből előadva (lásd a Tükör és füst címen magyarul is megjelent novelláskötetet), vagy modern urbánus legendákról, mint a híres Al Capone-anekdoták esetében az Erőszakos ügyekben. A lényegi szerepet itt a rekontextualizálás játssza: a szerző közismert alaptörténeteket igazít kifinomult érzékkel az adott kor igényeihez, biztosítva továbbélésüket. Gaiman klasszikus mesemondó, szinte ösztönösen tudja, hol és mennyit kell csavarni a jól bevált történeten, hogy az még megőrizze eredeti jelentését, betöltse eredeti szerepét a kollektív tudatalattiban, de gazdagabbá, színesebbé is váljon a hatékony terjedés érdekében – csak épp nem fonóban, vásártereken végzi munkáját, hanem a modern (többnyire vizuális) médiumokban. A MirrorMask pontosan illeszkedik az Alice Csodaországban, Óz a csodák csodája, Fantasztikus labirintus mérföldkövei által jelzett mítosz-vonalba, miközben lényegi motívumokat olvaszt magába Dianne Wynne Jones Varázslatos életéből, a King-Straub-féle Talizmánból vagy a Végtelen történetből – plágium helyett azonban kollázst teremt belőlük. A film kulcsa egyfelől az adaptációs stratégia, miként ezt a fordulópontra helyezett átöltöztetési jelenet is tükrözi, ahol Helenát mechanikus manökenbabák sminkelik szex-fétistárggyá (miközben Burt Bacharach Close to You slágere szól John Zorn avantgarde jazz-szaxofonista egyéni interpretációjában) – másfelől pedig a szelekció: Gaiman felszínre hoz, felerősít egy-egy mélyebbre szorult réteget, más elemeket pedig háttérbe szorít, akár Dalí, Magritte és más szürrealisták tették az egyetemes képzőművészeti kincs alkotásaival.

A filmet társíróként és rendezőként jegyző Dave McKean szerepe ezek után nem csupán abból áll, hogy korábbi alkotásai jellegzetes képi világát hibátlanul menti át mozgókép-környezetbe, amely leginkább a Quay fivérek bábanimációi és az Avalon digitális képsorainak elegyeként jellemezhető – sokkal fontosabb, hogy ez a szépiaszín látványvilág hajszálpontosan illeszkedik Gaiman irodalmi ars poeticájához. McKean egymástól szignifikánsan eltérő grafikai ábrázolásmódokat ötvöz munkáiban, kalligrafikus tusrajzoktól az aprólékos, finom vonalakból álló fine line-stíluson át a fotorealisztikus airbrush-technikáig, teszi ezt azonban nem csupán képoldalakon, de rendhagyó módon akár egyetlen képpanelen belül. Gyakorta egész oldalas comics-kockái különböző látványrétegek egymásra exponált síkjaiból tevődnek össze, hol kitakarva, hol kiemelve egyes elemeket a bonyolult kompozíciókból. McKean képkollázsaiban szövegek íródnak emberi arcokra, emlékképek vetülnek hajnali párára, festményrészletek sejlenek fel vaskos műemléképületek mintázatai mögül – újabb és újabb rejtett kapcsolatokra derítve fényt alkotás és valóság, alkotás és alkotás között. A MirrorMask alig négy millió dollárból kihozott filmje nagyobbrészt teljesen CGI-animált világban játszódik, ahol a változatos és lenyűgöző intenzitású látványbőség új és új érzéki/szellemi kalandokra csábítja a nézőt, akiket a kamaszhősnőhöz hasonlóan, ellenállhatatlan gravitáció húz egyre beljebb a mesevilágba. Az unalomig ismert Alice-történet tükrökkel, királynőkkel, lebegő óriásokkal és tanácstalan szfinxekkel egyfajta bábeli könyvtárrá válik, ahol szívesebben kószálna szabadon az ember, minthogy egy célirányos narratíva csapását kövesse. Szerencsére a dolgok jelenlegi állása szerint erre akár hamarosan sor kerülhet: a MirrorMask ugródeszkája után jelenleg öt különböző Gaiman-mű formálódik az álomgyár különböző zugaiban a szuperköltségvetésből, teljesen CGI-technikával készülő Beowulf-átirattól, a Terry Gilliamhez került Good Omen-filmen át egészen a Signal to Noise képregény-feldolgozásig, amit állítólag az eredetit rajzoló McKean rendez majd: talán ezek közül valamelyik végre az Alan Moore-ra, Gaimanra jellemző komplex elbeszélési struktúrákkal is hajlandó lesz kísérletet tenni és akkor megszülethet végre a CGI-éra Aranypolgára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8597