KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A vadság napjai

Szavatossági idő

Varró Attila

Wong Kar-wai korai munkája az amerikai vadmotoros filmek hongkongi változata, persze melankolikus WKW-átiratban.

 

Hiánypótlásra szakosodni kockázatos filmforgalmazói vállalkozás, főként, ha nem maga a mű, inkább alkotója jutott el a sikert garantáló kultikus/klasszikus rangig. Míg annak idején a Rózsaszín flamingók vagy a Salò, legfrissebben pedig az Akira iránti közönségfigyelem jobbára borítékolható volt, sokkal kockázatosabb annak eldöntése, vajon Wong Kar-wai jobbára ismeretlen korai munkája, az A vadság napjai generál-e érdeklődést és ami még fontosabb – kielégíti-e elkészülte után 15 esztendővel is a rendezőjével szemben azóta támasztott elvárásokat (vagy beállhat Pepi, Luci, Bom és a többiek mellé a sorba).

Ráadásul az 1991-es hongkongi játékfilm eleve vesztes pozícióból indul, mivel időközben nem csak szerzői oldalról ragyogják túl érettebb Wong-darabok, de a manapság az ázsiai filmmel kapcsolatos tömegfilmes elvárások is jócskán megváltoztak mifelénk. Miközben Wong intenzív debütfilmje, az Ahogy felszáradnak a könnyek némi megszorítással szépen beilleszthető lenne a karcos, noirba hajló triádfilmek utóbbi években felkapott trendjébe (Full Alert, Mission), az 1994-es Az idő hamvai pedig legalább külsőségeiben hozza a látványos wuhszia-ismérveket, a korai Wong-féle zsánertrilógia középső darabját jelentő A vadság napjai választott műfaj szempontjából nem sokat mond sem a mai, sem a honi moziközönségnek. Az úgynevezett fei-filmek, amelyek szűk fél százada az amerikai vadmotoros mozik (Vad, Haragban a világgal) kantoni megfelelői voltak rebellis ifjú hőseikkel, már A vadság napjai forgatása idején is rég feledésbe merültek, manapság pedig legalább egy Akira vizuális intenzitása kéne ahhoz, hogy belopják magukat a filmszínházakba: Wong ezzel szemben következetesen megfosztja művét minden csábító zsánerjegyétől (sehol egy chicken run az esős aszfalton), az akciójeleneteket minimálisra redukálja, mind számban, mind hosszban, mind pedig jelentőségben, a nosztalgiaértékkel bíró, fetisiszta tárgyi világot pedig maradéktalanul felszámolja – motoros ámokfutás és zenegép helyett hosszú séták és még hosszabb csendek uralják a film 1960-as retróvilágát.

A vadság napjai nyílegyenesen az ismerős Wong-univerzum szívébe viszi közönségét, akár tematikáját, akár formavilágát nézzük: egyoldalú, félbemaradt érzelmekből felépülő, melankolikus szerelmi négyszöge, gyökértelen, mindig épp félúton lévő hősei, szinte már az erőltetettség határát súroló idő-szimbolikája épp olyan ismerős lehet a Chungking Expressz vagy a Szerelemre hangolva szerelmeseinek, mint többszálú, finoman érintkező cselekményvezetése (amelynek linearitása ezúttal még szinte érintetlen), elliptikus szerkesztésmódja vagy éppen izolálódott hőseit kicsiny mélységélességgel, hosszan kitartott statikus beállításokkal képcellákba záró, kifakult felvételei. Enciklopédikus igényű összefoglalása lehetne a teljes későbbi életműnek, ha idén készült volna – az A vadság napjai azonban megelőzi a későbbi remekműveket: noha maga korában a hongkongi filmgyártás szokatlan, formabontó remekét jelentette, mára csak csírákat, rügyeket kínál, ígéreteket, amelyeket Wong Kar-wai azóta beváltott nekünk. Míg a beteljesületlen szerelem wongi alaptémája a Szerelemre hangolva történetében már szinte példátlan tökélyű repetitív szerkezet pompájában virágzik, itt még kamaszos, rég merészségét vesztett céltalansággal kószálunk benne; a belső narrátor csupán színfoltként bukkan fel, míg pár évvel később már egész történeteket hangol át jelenléte; miközben a friss opuszok elvarratlan befejezései tökéletes egységbe zárják a cselekményt, 1991-ben még zavarba ejtő, szinte csak gesztusértékű finálét kapunk egy korábban ismeretlen figura hosszas epizódjával (amely egy soha el nem készült folytatás átkötéseként szolgált volna).

A vadság napjai értékéből persze valójában szemernyit sem vesz el, hogy rendezője azóta izmosabb lett, miközben sok ifjú titán erejét vesztette: szokatlan szépségű, megindító és finomművű darab, ily módon ritka ajándék az aktuális felhozatalban. Ugyanakkor jobban feltűnnek modoros pillanatai, túlfeszített megoldásai, amelyek a csikóévek báját jelentik, de idős korból visszanézve másként hatnak. Szerencsére a szavatossági idő csak ananászkonzervekre és tucatfilmekre vonatkozik, a A kötélre, a A barátnőkre vagy az Alien harmadik részére épp oly kevéssé érvényes, mint a hajdani vadság napjaira, amelyek talán attól a legszebbek, hogy romlandóak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8607