KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/június
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• Kézdi-Kovács Zsolt: Madaras József (1937–2007)

• Schubert Gusztáv: Ha Philip K. Dick
• N. N.: Dick-adaptációk
• Kömlődi Ferenc: Android-fantáziák Philip K. Dick és az új robotika
MAGYAR MŰHELY
• Frivaldszky Bernadett: Tárgyiasult gondolatok Beszélgetés Banovich Tamással
• Kolozsi László: A hallható film Beszélgetés a hangról
• Balázs Gábor: Ópium – hangkritika A véső hangja
• Kolozsi László: Római harsonák Rózsa Miklós
• Csala Károly: A sodrástól távol Gaál István fotográfiái
TITANIC
• Baski Sándor: Vészjelzések a fedélzetről Titanic disztópiák
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Titanic
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány

• Ardai Zoltán: Nyári oktatás Kultmozi: Baleset
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: Zidane, az antihős Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Történelem: tarka és trendi Magyar plazma
KÖNYV
• Palotai János: A rajzoló rendező Eizenstein Erósza
KRITIKA
• Vincze Teréz: Irodalom a dobozban János és Viola; A veinhageni rózsabokrok
• Vízer Balázs: Forradalmi groteszk Liberté 56
• Gelencsér Gábor: Szerkesztői üzenet Tavasz, nyár, ősz
• Győrffy Iván: Asztali beszélgetések A hét főbűn (Bűnök ezek?)
• Takács Ferenc: Az istenek szomjaznak Felkavar a szél
• Wostry Ferenc: Mozik a 42. utcában Grindhouse
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fekete könyv
• Nevelős Zoltán: Melquiades Estrada három temetése
• Kolozsi László: Kubrick menet
• Pápai Zsolt: Zodiákus
• Vajda Judit: Transylvania
• Vízer Balázs: 23-as szám
• Herpai Gergely: Pókember 3.
• Klacsán Csaba: Megérzés
DVD
• Pápai Zsolt: A fantomlakó
• Pápai Zsolt: Jóasszony
• Tosoki Gyula: Néma gyilkos
• Alföldi Nóra: Hét vérfoltos orchidea

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Philip K. Dick és az új robotika

Android-fantáziák

Kömlődi Ferenc

A science-fiction irodalomban Dick gondolta végig legmélyebben, melyek a humánum ismérvei technológiaközpontú, ember–gép-határokat felszámoló társadalmunkban.

 

A Szárnyas fejvadászban a Nexus 6 replikánsok atyja, Sebastian, a genetikai teremtő-tervezőmérnök életével fizetett azért, mert fittyet hányt a gépi jogokra. Az androidok nyilvánvalóan nem ismerték Isaac Asimov robottörvényeit. Valószínűleg az Emlékmás Arnold Schwarzeneggernek visszafeleselő masinái sem.

Azt a három törvényt, melyeket minden sci-fi szakértő kötelező tananyagként mond fel, miközben megfeledkeznek arról a prózai tényről, hogy mennyire kivitelezhetetlenek, és mennyire eljárt felettük az idő.

Milyen etikai problémákkal szembesülnek a robotfejlesztők, milyen jogok illetik meg egyre életszerűbb viselkedést tanúsító szellemgyermekeiket? – tehetnénk fel az életmű központi témájához, ember mivoltunk és az általunk érzékelt párhuzamos valóságok meghatározásához ezer és egy szállal kapcsolódó (aktualizált) dicki kérdést.

Érző lelkületű gépemberek, megelevenedett bohókás tárgyak, nagytudású gólemek és játékmacik vagy a kíméletlen robotként viselkedő Homo sapiens az igazi ember? Melyek a humánum ismérvei technológiaközpontú, az ember–gép-határokat mindkét irányból fokozatosan felszámoló társadalmunkban? (Ugyan nem Dick szellemében, de Spielberg Mesterséges intelligenciája is ugyanezekre a kérdésekre igyekezett feleletet találni.)

Garson Poole, az Elektromos hangya üzletembere adja meg a legkézenfekvőbb választ. Rádöbben, hogy android, ám nem csügged, és elkeseredés helyett újraprogramozza magát.

David Hanson, amerikai robotikus és munkatársai – Dick közeli barátjának, Paul Williams-nek a közreműködésével – szintén ezeket a kérdéseket feszegetik: a 2005-ös PKDbot a sci-fi géniusz fizikumát és intellektusát élethűen megidéző (visszaadó?) android akár a Szárnyas fejvadászban (vagy inkább egy majdani remake-ben) is felbukkanhatna, s nyugodtan elmélkedhetne arról, hogy mi a valódi és mi a hamisítvány.

A performance során a majdnem tökéletes szimulakrum robot teljesen tökéletes (Ubik-szerű) szimulakrumban, a hetvenes évek stílusában berendezett szobán belüli, átlátszó üvegfallal elválasztott még kisebb szobában, ágyon üldögélt, és kedélyesen beszélgetett látogatóival. A külső helyiség falán korabeli interjúrészletek, az életművet elemző beszélgetések, a technológiai fejlődést bemutató dokumentumfilmek és magát a projektet ismertető videók peregtek.

Az egyik vendég a következőt kérdezte: „Mr. Dick, a világ egyre bizarrabb, amióta nincs köztünk: klónok, identitás-tolvajok, Aibo robotkutyák között élünk, virtuális játékokba feledkezünk, géneket szabadalmaztatunk, és hamarosan egész létünket rögzítő chipet rakunk a szemgolyónk mögé. Nem ismerős mindez?”

„Az évek múlásával a valóság egyre jobban hasonlít a Dick-regényekhez” – hangzott a válasz. „Mi több, egy csomó őrült azzal vádol, hogy én idéztem elő a mai modern világot.”

És így tovább, mígnem a Google-nál 2006 nyarán tartott bemutatót követően, a Las Vegasba induló repülőn az (egyes pletykalapok szerint a Kamera által homályosan Richard Linklater rendezte filmváltozatát promótáló) android feje szőrén-szálán eltűnt. Talán csak látványos médiahack volt, talán nem – mert később állítólag előkerült… 

 

 

Emberarcú robotok

 

A gyerekkora óta Dick- és Asimov-rajongó David Hanson emberarcú gépei folyamatosan sokkolják a tudományos-technológiai közvéleményt. „Az univerzális ember reneszánsz hagyománya inspirál, annak szellemében igyekszem megtalálni művészet, tudomány és technológia kereszteződési pontjait” – vallja önmagáról. (Ugyanezt akár Dick is elmondhatta volna bő negyedszázaddal ezelőtt.)

Gyorsan letette névjegyét a szórakoztatóiparban: tervezőként, szobrászként és robotfejlesztőként a Universal-nál, az MTV-nél és a Disney-nél tevékenykedett. Utóbbinál témaparkba illő karakterek és egy autonóm lépegető robot fejlesztése mellett mesterséges izommal működő aktuátorok kutatásában mélyedt el: Yoseph Bar-Cohen (NASA) egyik 2000-es előadása után rukkolt ki portfoliójával, mire a tudós szintetikus izomhálózat által animált robotról szóló tanulmány írására kérte. Megírta, majd két év múlva elkészítette androidfej-prototípusát, a szériaindító test nélküli Andy-roidot.

A kezdetleges kalózfő után a menyasszonyáról mintázott 2003-as K-Bot már igazi szenzációnak számított: tervezője bőrszínű polimerréteggel vonta be a fejet, huszonnégy szervómotor mozgatta az izmokat, a digitális kamera-szem bizonyos távolságon belül nemcsak érzékelte a jelenlévőket, hanem reagált is rájuk.

A következő – szintén az ara arcát viselő – modell, Hertz (2004) már beszélni is tudott. Korlátozott szókinccsel, partnerét gyakran félreértve, de meg-megszólalt. A látogatókat (feltéve, ha nem mozogtak túl gyorsan) tekintetével követte.

Hogy még inkább homo sapiensnek tűnjenek, Hanson a későbbiekben kezet, lábat, testet épített a robotokhoz, melyekre (múzsája helyett) Albert Einstein és Philip K. Dick fejét varázsolta.

Hosszú távon tömegesen gyártható, olcsó hardverű szerkezetekben gondolkodik. Ugyanaz a fej tízezer példányban – mintha a Mesterséges intelligencia vagy az Én, a robot filmkockái peregnének. Csakhogy ezúttal a pár év múlva elkerülhetetlenül bekövetkező valóságban.

Hanson a mozgást sikeresen kivitelező géptestekről, alacsony költségen előállított arckifejezésekről és a felhasználói igényeknek megfelelően módosítható szoftverekről beszél. A humán formájú, mozgású és viselkedésű masinákra nagy jövő vár a szimulációban, a kognitív tudományokban, az oktatásban, a szórakoztatóiparban és a művészetekben – prognosztizál.

Az Einsteinről mintázott Albert Hubo vagy a Dick-robot döbbenetes élethűsége a Hanson Robotics találmányának, a természetes emberi bőrhöz a korábban felhasznált anyagoknál sokkal hasonlóbb polimernek (Frubber, F-gumi) az érdeme. Mivel a Frubber huszadannyi erőt fejt ki és energiát használ fel, mint más anyagok, az elemek sokáig működésben tartják a szerkezetet.

A jelenkor szellemének megfelelve biometrikus azonosító-szoftvert is használó PKDbot-tal különböző témákról lehet beszélgetni. Követi az arcmozgásokat és kifejezéseket, hírességeket, rokonokat, barátokat ismer fel a tömegben. Személyiségét matematikai módszerrel alakították ki Dick élete és alkotásai (több tízezer oldal regény-, novella- és levélrészlet), valamint egy fiktív Erik Davis-interjú alapján. Nagyjából úgy, mint ahogy a művész az 1964-es We Can Build You-ban leírta… Egyszerre játék, számítógépes animáció és intelligens gép.

 

 

Integrált rendszerek 

 

Hanson a „mesterséges intelligencia”-kutatás egyik legizgalmasabb trendjét, az (avatárok, csevegő animált fők és beszélgető robotok fejlesztésénél mind gyakrabban alkalmazott) érzelmi számításokat szintén figyelembe veszi: „minél affektívebbek a számítógépek, annál inkább kötődünk hozzájuk, és annál jobban teljesítenek a világban”. Efelé mutat a robotika is, ezért kellenek az emberre kísértetiesen hasonlító gépfejek, ezért tartja forradalminak Cynthia Breazeal (MIT) munkásságát. A kutatónő szerkezetei (Kismet, Leonardo) szeretettel néznek vissza ránk, amikor a szemükbe tekintünk. És ez még csak a kezdet, utódaik velünk is, egymással is izgalmas interaktív viszonyokat alakítanak majd ki.

PKDbot jól példázza, hogy a Hanson Robotics (biológia és számítástudomány egymásba integrálódásának jegyében) kvázi-élőlényekként működő gépek létrehozására specializálódott. Csakhogy a főként rovarokat, madarakat, halakat és nagy ritkán főemlősöket imitáló kísérletekkel szemben a texasi polihisztor és munkatársai elsősorban a legfőbb emlős, az ember mozgását, viselkedését igyekeznek modellezni. El szeretnék érni, hogy (mint a Metropolisztól kezdve, a Csillagok háborúján és a Terminátorokon keresztül a jelen B-, C- és Z-szériás darabjaiig bezárólag oly sok filmben) robotjaik megnyilvánulásait elvileg ne tudjuk megkülönböztetni a Homo sapiensétől. Mindehhez érzelmeink és arckifejezéseink (majdnem) tökéletes utánzása mellett a számítástudomány több területét igyekeznek közös nevezőre hozni. A 2019 körüli végterméket akár Roy Batty-nek, Prisnek vagy éppen Rachelnek is hívhatják majd.

„Mivel a különböző funkciók csak együtt hatékonyak, a robotokat nem egyszerűsíthetjük egyetlen képességre” – magyarázza Hanson. „Integrált rendszerekként érteniük kell a beszédfelismeréshez, a nyelvfeldolgozáshoz és a beszédszintézishez. A gépi látás szintén nélkülözhetetlen, máskülönben nem érzékelnék az emberi arcokat. Ha nem elég kifinomult a mozgásvezérlés, a szem nem irányítható arra a koordinált helyre, ahol felfedeztünk egy arcot. Emlékezni kell, merre látta az utolsó arcot, mert csak úgy tud visszatekinteni arra a pontra. Végül ki kell dolgozni egy, a tárgyak, emberek és helyek valamilyen szintű reprezentációival benépesített háromdimenziós világmodellt.”

Általánosítva: ha a sok okos, de jelenleg általában egymástól függetlenül működő, sőt, gyakran inkompatibilis (rész)rendszert egyszer összekapcsoljuk, az információt rendkívül magas szinten feldolgozó masinát kapunk. Idővel akár az emberrel is felveheti a versenyt. A jövő androidjának arcát meg sem tudjuk különböztetni a Homo sapiensétől.

Mint ahogy a témakör szakértőjének, a szárnyas fejvadász Rick Deckardnak is komoly gondot okozott az „emberiség többségét egyfajta durva, pragmatikus szempontból leköröző” Nexus 6-ok azonosítása (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?).

 

 

A Rejtélyes Völgyön innen és túl

 

A meghökkentő poszthumán prognózisairól ismert feltaláló, a gépi beszédfelismerésben elévülhetetlen érdemeket szerzett Ray Kurzweil üdvözli, jelentősnek, de egyben korainak is tartja Hanson androidfejeit. Cynthia Breazel kifejezetten elutasítja őket. A Sims kitalálója, Will Wright az evolúcióból merítve úgy véli, neurológiailag és viselkedésükben háziállataink sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint bármely majdani robot, s kissé ironikusan vázolja fel a jövőt: „valószínűleg a mesterséges intelligencia lesz az első igazi földönkívüli intelligencia, amivel találkozunk.”

„A valósághű autonóm humanoid a számítástudomány Szent Grálja” – elmélkedik Olaf Sporns, a Bloomington Egyetem robotikusa.

Hanson ugyanúgy tiltott zónában jár, mint tette Sebastian a Szárnyas fejvadászban. Vagy Frankenstein doktor.

Az anatómiai és orvosi szakirodalomban jártas, az érzelmi számításokat megalapozó Paul Ekman arckifejezés-kombinációit jól ismerő kutató azonban fittyet hány a tabukra. A hollywoodi filmek által is gerjesztett félelmekről, rossz beidegződésekről, a valós lehetőségek figyelmen kívül hagyásáról beszél. Felesleges „teológiai viták” helyett csak realisztikus fejek eredményezhetik a különböző képességek integrált humanoid robotikában történő szintézisét.

A hetvenes évek végén a japán Masahiro Mori dolgozta ki a robottervezést és az emberi pszichológiát közös nevezőre hozó, a kettő közötti kölcsönhatásokat elemző úgynevezett Rejtélyes Völgy elméletet. A Homo sapiens gépi entitásokra reagáló érzelmeit vizsgáló tudós már 1974-ben publikálta a robotika metafizikai vonatkozásait elemző könyvét, Buddha a robotban: egy robottervező gondolatai tudományról és vallásról címmel. „Hiszek a robotok Buddha-természetében, abban, hogy bennük lakozik a buddhaság elérésének a lehetősége” – írta.

1978-ban, kísérletei közben, az antropomorfizmus különböző stádiumait tanulmányozva jutott arra a következtetésre, hogy addig szeretjük gépeinket, addig viszonyulunk hozzájuk egyre pozitívabban, amíg (akár humanoid jellegük ellenére is) hamisítatlan mechanikus külsővel rendelkeznek. Ám ha megjelenésükben, mozgásukban „majdnem emberek” – replikánsok, androidok – lesznek, egy pontot elérve, rövid közöny után, érzéseink gyorsan és drasztikusan ellentétes előjelbe váltanak. Elutasítjuk őket, belépünk a Rejtélyes Völgybe.

A „majdnem ember” kifejezés a titokzatosat, az idegent és a nyugtalanítót egyaránt implikálja. Érezzük, hogy még tényleg majdnem ember, de többet, mást, nehezen magyarázhatót is, ugyanakkor tisztában vagyunk vele: egyelőre nem „teljesen emberi”. Tudatalattink filmekben gyakran látott szörnyekkel, zombikkal népesíti be a kettő között völgyként, (vagy inkább szakadékként?) tátongó – Dick által jól ismert – senkiföldjét.

Mihelyst száz százalékosan emberi formát öltenek, feloldódik az érzelmi zár, megint elfogadjuk őket, újfent egyre pozitívabb érzelmekkel viszonyulunk hozzájuk. Kapcsolatunk idővel a Rejtélyes Völgy előttinél is bensőségesebb lesz, olyasmi, mint például Data és az űrhajó személyzetének viszonya a Star Trekben.

Az eredetileg csak robotokra vonatkoztatott elvet később más területekre, például a számítógép által animált karakterekre is alkalmazták. Ugyan nem kodifikálták, viszont kimondva-kimondatlanul majdnem minden kutató már-már dogmaként magáévá tette.

 „Ha egy robot feje nem emberi, inkább elfogadjuk emberi szint alatti viselkedését” – véli Kurzweil. Viszont ha úgy néz ki, mint mi, ám értelme meg sem közelíti a Homo sapiensét – egyelőre leginkább egyes férgekével vetekszik –, olyan érzésünk támad, hogy „hibás”, „megrongálódott”, ráadásul azonosíthatatlan intelligenciával kommunikálunk, ami mindig félelmet kelt.

Kurzweil érvelése azért meglepő, mert máskülönben bonyolult számítások, exponenciális növekedési ábrák alapján 2029-re (tíz évvel a Szárnyas fejvadász utánra) prognosztizálja az emberi szintű mesterséges intelligenciát. Akkor jön el az androidok kora, addig viszont csínján kell bánni velük – állítja.

A közelmúlt legismertebb robotikai kísérletezői szintén Masahiro Mori szellemében, „völgyön innen” cselekedtek. Sőt, nemcsak hogy úgy cselekedtek, de kissé háttérbe szorul az embermásolás, és még a humanoidok bölcsőjében, Japánban is inkább praktikus, az adott feladatokat hibátlanul elvégző, küllemükben inkább használati tárgyakra emlékeztető gépek fejlesztése vált elsőszámú szemponttá.

Kevésbé látványosak, kevesebb mozi szól róluk.

De Philip K. Dick volt az első, aki gondolt rájuk is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9002