Román új hullám4 hónap, 3 hét és 2 napEldobott nemzedékBori Erzsébet
Az arany pálmás román film egy illegális abortusz körül forog. Hétköznapi rémmese a Ceauşescu-korszakból.
Amióta itthon is láthattuk Cristian Mungiu filmjét, többé nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy politikai okokból vitte el Cannes-ban a pálmát. Fogalmam sincs, mennyire hatékony a román filmdiplomácia, vagy mennyi pénzt feccöltek a marketingbe, mert a jó hír az, hogy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap remek film, mostani sikerének pedig rendesen megágyazott az utóbbi évek román filmgyártása. Amely – háttérben a világ élvonalába tartozó színházzal és színészekkel, nagyszerű operatőrökkel (mint a Nyugatot, Mungiu előző filmjét fotografáló Vivi Dragan Vasile vagy a 4 hónap… kiemelkedőt teljesítő fényképésze, Oleg Mutu) – mintha ugrásra készen várta volna, hogy a szabadság és a tehetség mellé végre belépjen a tőke is.
A fiatal író-rendező inkább azért okozhatott meglepetést, mert előző munkája, a maga nemében szintén jól csúszó Nyugat senkit nem készített fel a folytatásra. Az Occident a Lucian Pintilie nevével fémjelezhető – és Ion Caragiale drámaíró köpenyegéből kibújt – filmiskola tanítványának mutatta Cristian Mungiut. A kelet-balkáni abszurd legszebb hagyományait ültette át a XXI. század világába a kortárs hollywoodi epizódfilm sikerpatronjainak a helyi viszonyokra alkalmazásával. Előképe a ma már kortárs klasszikusnak számító A tölgy, amit nem lehet elégszer újranézni. Hogy a Nyugat mégsem nevezhető utánzatnak, az a fiatal hősökön múlik, akik Ceauşescu ámokfutásának idején születtek, de nevelődésükért már a „Kárpátok géniuszának” bukása utáni új világrend felelős. Ez a kétféle tájékozódás és nézőpont teszi, hogy míg a szülők és kortársaik szinte egytől egyig groteszk vígjátéki figurák, addig a fiatalok még a legkomikusabb, legbumfordibb helyzetekben is – például két lábon járó mobiltelefonként vagy sörösüvegként, mert a diplomájuk csak arra jó, hogy szendvicsemberek legyenek a plázában – megmaradnak hús-vér alakoknak. Az ügyes szerkezet három történetet sző össze, amelynek hősei többször keresztezik egymás útját, hogy minden epizód új nézőpontba és megvilágításba helyezze az előzőben (töredékesen) látott eseményeket, megoldja a rejtélyeket.
Már a Nyugat is elárulta, hogy a rendezőt a fiatalok érdeklik igazán, hogy aztán a 4 hónap…-ban teljesen átadja nekik a terepet. A diktatúra végnapjaiban járunk – erről persze a benne élőknek még fogalmuk sem lehet. Románia, 1987: adja tudtul a felirat, amelyet utóbb azzal toldhat meg a figyelmes néző, hogy valamilyen nagyobb vidéki város a helyszín. Mungiu végig sokat bíz a nézőre, késleltetve és szűkszavúan adagolja az információkat, nem magyarázkodik, fel sem merülhet a szokásos gyanú, hogy nyugati fogyasztásra vagy fesztiválüdvöskének szánta a filmjét. A nyugati közönséggel szemben nekünk megvan az az előnyünk, hogy első- vagy maximum másodkézből szerzett tapasztalatok alapján, szemtanúként tudjuk megítélni a látottakat. A képek hideglelős hitelességgel idézik meg a korabeli helyszíneket és annyira erős atmoszférát teremtenek, ami a jelek szerint a nemzetközi nézőseregnél sem téveszt hatást. A román betonblokk kolesz a jó másfél évtizeddel előbbi budaörsi kollégiumra emlékeztet: a folyosó és a porta (az összes diákra jutó egy szál telefonnal) egy az egyben, a szobák csak részben: a Budaörsi út szintén háromfős szobáiban nem volt vaságy, se viaszosvászonnal letakart asztal, mert ekkora tárgyak nem fértek volna be az ottani lyukakba. Gabita és Otilia, a két szobatárs, készül valamire. Eleinte csak annyit tudunk, hogy ez a valami két napos távollétet meg egy szállodai szobát igényel, és Gabita fél tőle. Első tippem a szüzesség elvesztése, amihez tényleg elengedhetetlen a szappan és a cigaretta, de vajon minek hozzá az a bizonyos viaszosvászon asztalterítő?
Gabita apró szívességekkel kezdi a barátnője megdolgoztatását, így elkísérhetjük Otiliát beszerző körútra a koleszben, amelynek különböző szobáiban különböző hiánycikkeket kapni a Fa dezodortól a magyar fogamzásgátlóig. Utóbbin nem csodálkozunk: minden Erdélybe menő magyarnak ez volt az első tétel a szállítási listáján. Gabita következő megbízása az előre lefoglalt szállodai szoba kifizetése, és ennél már csak az a furcsább, hogy a férfival megbeszélt előzetes randevúra is neki kell elmennie. Innen már nem várat magára sokáig a felismerés: Gabita olyannyira túl van az első együttléten, hogy történetünk egy illegális abortusz körül forog, amelynek azonban – merész dramaturgiai húzással – nem a megesett lány a hősnője, hanem Otilia, a szobatárs.
Nagyszerű filmek születtek már e tárgyban, a Női ügyek vagy a Vera Drake, hogy csak két újabbat említsek. Az illegális abortusz viharos érzelmektől és zaklatott emberi kapcsolatoktól környezett személyes drámája mögött mindig ott van az elnyomó, képmutató társadalom, a kirekesztő, megbélyegző közösség, nem véletlen, hogy Claude Chabrol és Mike Leigh – ahogyan Mungiu is – történelmi-társadalmi kontextusba ágyazza a maga történetét. Az abortusztilalom önmagában keveset mond a régió legborzalmasabb – a szovjetnél talán nem keményebb, de eszelősebb – diktatúrájáról. Az önrendelkezés felszámolását az tette teljessé, hogy nem volt választási lehetőség: a nem kívánt terhesség elleni védekezést, a fogamzásgátlást is elérhetetlenné tették hivatalosan.
Az abszurd viszonyok között már azon sem lepődünk meg, hogy a román lányok jótevője nagyon nem hasonlít az apró termetű Imelda Stauntonra vagy a törékeny Isabelle Huppertre. Bebe úr brutális férfiú, a szabad világban bizonyára verőemberként működne, de egy diktatúrában jóval korlátozottabbak a pályaválasztás lehetőségei; talán egy ápolónő rokon vagy egy műtős haver hívta fel a figyelmét az angyalcsinálás keresett és jövedelmező szakmájára s látta el a szükséges munkaeszközökkel. Bebe úr eleinte korrekt üzletembernek mutatja magát, nem győzve hangsúlyozni, mekkora veszélyt vállal, de amikor kiderül, hogy a szállodai szobafoglalás kissé megkurtította a honoráriumát, egyből hangnemet vált. A fenyegetőzéseit követő alázatos rimánkodásra aztán megenyhül és hitmanből visszaváltozik rugalmas businessmanné, aki természetben is hajlandó elszámolni a hiányzó tételt. És persze hogy nem az állapotos Gabita, hanem a barátnője rója le a tartozást. Bebe úr mindkét beavatkozása gyors és faksznimentes. A régi vágású hentesmunka, a kötőtű helyett ő csak egy kis gumicsövet – „szondát” – vezet be, amibe desztillált vizet fecskendez. Ad egy lázcsillapítót meg néhány nyomatékos utasítást, s már ott sincs. Mindkét lány percek alatt túl van az egészen.
Otilia eddig a napig szerencsésnek mondhatta magát. Jó diplomát fog kapni, amivel nem helyezheti a világ végére a szabad költözés ősrégi jogát is korlátozó állami önkény. A szerelme rendes fiú, aki nem hagyná magára, ha olyan bajba esne, mint Gabita. A rendőrállam, a bürokrácia, a hiánygazdaság viszonyai rettenetesen megnehezítik az életet, de Otilia talpraesett lány, megtanult eligazodni az útvesztőben, tudja, mit hol lehet beszerezni, és hogyan kell tárgyalni a zsebcézárként viselkedő portásokkal. És most egyszerre örvényként rántja magába egy olyan ügy, ami nem is az övé. Az apró baráti szívességekből néhány óra leforgása alatt jut el a megerőszakolásig és az emberölésben való bűnrészességig.
Rendezői telitalálat, hogy a hősnő a nem egészen huszonnégy órát átfogó film fordulópontjain rendre tükörbe néz. És csak mi látjuk ugyanazt az arcot visszatekinteni. Vagy mi sem.
Otiliát az igaz barátság, a női szolidaritás vezeti, és amikor a szobatárs mindkettőt a végletekig kimeríti, még mindig áltathatja magát azzal, hogy hasonló helyzetben Gabita – és csakis ő – megtenné érte ugyanezt. Ám ahogy egyre többet kívánnak tőle a barátság nevében, úgy derül ki fokonként, hogy kihasználják és becsapják. Gabita semmit nem (vagy rosszul) intézett el abból, amit mondott, és még a terhességéről is hazudott neki: nem a második és nem is a harmadik hónapban van, hanem félidőben. A címbeli 4 hónap, 3 hét, 2 napos magzat már nem sejtcsomó, hanem picike ember, szopja az ujját, tud úszni, bukfencezni és visszarúgni. Elhajtása nem tiltott abortusz, hanem emberölés. A film hatása annyira erős, annyira szuggesztív, hogy csak napok múlva ocsúdunk: Gabitával nagyon nincs rendben valami. Az még elfogadható, hogy teljesen lebénítja a félelem, a nála határozottabb, karakánabb barátnőjére hagyatkozik, s végül már egészen elhagyja magát. Az is belefér – és vannak erre utaló jelek –, hogy számító kis dög, aki tehetetlenséget színlelve manipulálja jó szívű barátnőjét. De az abortusz, még ha kórházban, steril, ellenőrzött körülmények között szakemberek végzik is, mégsem foghúzás. Egy félidős, húszcentis magzat elvetélése placentástul, fél liter magzatvízzel és rengeteg vérrel semmi esetre sem olyan sima ügy, ahogy azt a filmben látjuk, ahol egy kis bevásárlózacskó – mert a viaszosvászon asztalterítő végül ott felejtődik a koleszban – és egy-két közepes méretű törölköző feláldozásával nyoma sem marad az egésznek a szállodai szobában. Ahogy Gabitán sem. Nincsenek görcsei, se fájdalmai, nem gyengül le a vérveszteségtől, nem nyugtalanítják a rövid és hosszú távú következmények. A vetélés után olyan édesdeden alszik, hogy egyszer sem ébred fel a füle mellett csöngő telefonra, alvás után pedig megéhezik és lesétál az étterembe egy bőségtálra.
Mungiu nem riad vissza a naturalista eszközöktől, ám a naturalizmus mindig veszélyes, kétélű fegyver. Nem lehet napra megadni a terhesség idejét, és nem lehet büntetlenül félközeliben megmutatni egy elvetélt foetust. A tényekből következtetések adódnak; ha azt sugalljuk, hogy itt minden valódi, akkor tudni kell kiállni a valóság próbáját. Miután Gabita abortuszának minden részletét Otilia intézi és oldja meg, nem csoda, hogy rosszul van a félelemtől és a megpróbáltatásoktól. De hogy Gabita helyett is ő (és csak ő) betegedjen bele, az erős túlzás. Mindezzel együtt emlékezetesen ütős marad az a jelenet, amelyben Otilia útnak indul az áramhiány miatt koromsötét városban, hogy eltüntesse a megölt magzatot. Mintha nem is a kamera, hanem mi rohannánk együtt a lánnyal, mintha egyenesen a mi fülünkbe lihegne és az a gyanús alak is ránk vethetné magát bármelyik pillanatban. Ez az együtt rohanás végképp felszámolja nézői kívülállásunkat. Sikerült ugyan megszabadulnunk a bűnjeltől, de már újra rettegünk, mert nem maradt helye józan megfontolásnak, és Gabita nem nyit ajtót. És hátravan még a feketeleves. A barátnénak kutya baja, csak megéhezett, és már teszik is elé a szomszéd teremben zajló esküvőről kilopott bőségtálat. Pótlandó az elszenvedett veszteséget, a tálon hús, máj és velő. Létezik-e nyomósabb érv a vegetarianizmus mellett?
A vége főcímben azt olvassuk, hogy a Mesék az aranykorból sorozat első epizódját láttuk, ami arra utal, hogy a rendező még nem végzett a Ceauşescu-korszakkal. Ezzel magam is így vagyok, várom hát a folytatást, még ha olyan keserű lesz is a pohár, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 nap.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 909 átlag: 5.65 |
 |
|
