KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/május
MOZI
• Parádi Orsolya: Nathalie második élete
• Vajda Judit: Tegnap éjjel
• Huber Zoltán: 21 Jump Street – A kopasz osztag
• Barkóczi Janka: Asszonyok kútja
• Ádám Péter: Együtt élhetnénk
• Kolozsi László: Oslo, augusztus
• Kovács Bálint: Hasta la Vista!
• Varró Attila: Kalózok – Kétballábas banda
TARR APOKALIPSZISE
• Schubert Gusztáv: Ítéletidő Tarr apokalipszise
TARR
• Sipos Balázs: Világvégi zene A torinói ló nyitójelenete
• Tornai Szabolcs: A ló kérdez Tarr és az Apokalipszis
HILLBILLY-HORROR
• Kovács Marcell: Zöld pokol Hillbilly-horror
• Géczi Zoltán: A lét elviselhető könnyűsége Hilbilly-Amerika
• Varró Attila: Isten háta mögött A pogány Anglia
• Hubai Gergely: Borzasztó bendzsók bajnokai A hillbilly horrorzene
MESETERÁPIA
• Sepsi László: Mesekönyv és bestiárium Tömegfilmes tündérmesék
• Varga Zoltán: A kiskakas és a pegazus Macskássy Gyula filmjei
FILMMÚLT
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 1. rész
• Lénárt András: Spanyol Hollywood Samuel Bronston tündöklése és bukása
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 3. rész
• Varga Zoltán: A test ördöge Polanski és Zulawski
SITCOM
• Nánay Bence: Narratív trükkök Amerikai sitcom
• Baski Sándor: Székely szerint a világ Lucky Louie / Louie
• Kolozsi László: Jelentés a légkondicionált pokolból Office – Hivatali tévéfilmregények
• Huber Zoltán: Sóhivatal Munkaügyek
KÖNYV
• Zalán Vince: Kész a leltár? Sárközy Réka: Elbeszélt múltjaink
FILM / REGÉNY
• Pálos Máté: Tékozló apák Nick Flynn: Mocsokváros utcáin
• Nagy V. Gergő: Korhadt sorsok Paul Weitz: Mocsokváros utcáin
• Orosz Anna Ida: Térhatású kerület-felújítás Nyócker! 3D
KRITIKA
• Varró Attila: Holt mesékből új bazár A holló
DVD
• Bocsor Péter: Nyugaton a helyzet változatlan
• Pápai Zsolt: Magánbeszélgetés
• Sepsi László: Diploma előtt/Testi kapcsolatok
• Huber Zoltán: Anonymus
• Varga Zoltán: Scooby Doo! Vámpírmusical
• Tosoki Gyula: A cinkos
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hillbilly-horror

Hillbilly-horror

Zöld pokol

Kovács Marcell

A hajdan vendégszeretetükről ismert falusi népek gyakran a népmesék szörnyeinél is iszonytatóbb rémségként jelennek meg a moziban.

Piroska, Hófehérke, Jancsi vagy Juliska bizony tudna mesélni arról, hogy milyen veszélyek leselkednek az erdőbe merészkedő meggondolatlanokra. Az erdő rettenetes hely, sötét, hűvös, és szörnyetegek lakják. Rémek, vérszomjas farkasok, kannibál boszorkányok. Hófehérkének szerencséje volt, törpenövésű bányászok egy csoportja befogadta, és ezzel megmentette az életét. Hét szőrös gnóm, akik tisztázatlan rokonsági kapcsolatban élnek együtt az erdő közepén. És ők a jófiúk! A vadon bizarr, végzetes hely ezekben a történetekben. A Grimm-fivérek a természettel szembeni olyan viszolygással tolmácsolták az ősi népmeséket, ahogy arra csak a megrögzött városlakók képesek.

 

Az erdő sötét titkot rejt, amivel a horrorfilm a kezdetektől fogva sikerrel riogatta közönségét. A mozi is városi népek találmánya, természetes, hogy a vadontól való félelem élményét előszeretettel dolgozták fel a kezdetektől fogva. Amikor aztán az élhetetlenné vált városok lakói a zsúfoltság, a szmog és a bűnözés elől egyre nagyobb tömegben kerestek a vidék csendjében nyugalmat, a kirándulás témája a moziban is minden korábbinál nagyobb népszerűségre tett szert. A fiatalok a hippi-ideológiától bódultan a legelhagyatottabb helyeket vették célba, miközben szüleik összkomfortos lakókocsijaikkal zsúfolt kempingekben próbálták kipihenni a nagyváros őrületét. Mindez hamarosan a filmvásznon is megjelent, a kellemes családi vígjátékok mellett éppen a horrorfilm műfajában. A korszak olyan meghatározó filmjei, mint A texasi láncfűrészes mészárlás, a Sziklák szeme vagy később a Péntek 13, illetve a mintáikat követő számtalan folytatás és utánzat mind végzetes kimenetelű vidéki kirándulásokról mesélt, és mesél azóta is.

Ezekben a filmekben a kirándulókat nem várja tárt karokkal az anyatermészet. És nem az óriás hangyák vagy a gyilkos cickányok viselkednek ellenségesen, hanem a vidéki emberek. Akiket addig legendás vendégszeretetükről ismert a világ, a hetvenes évek mozijában a népmesék szörnyeinél is iszonytatóbb rémségként jelentek meg.

Démonizálásuk nem volt előzmények nélküli. Már az Universal klasszikus horrorfilmjeiben is idegen, zord figura a kastély környékén lakó fogadós vagy parasztember, de egyelőre csak a díszlet része, vészjósló látványelem, akár a romos falak vagy a pókhálók. A városlakót terrorizáló, szörnyszülött mucsai első meggyőző felbukkanására Herschell Gordon Lewis 2000 tébolyult (2000 Maniacs!, 1964) című alapvetésében került sor, amikor egy világvégi kisváros bájosan együgyű lakóiból egyszerre előtör vadállati énjük, és vérszomjas elmebetegekként vetik rá magukat az odalátogató turistákra. Nem válogatnak az eszközökben. A vasalt ruhába öltözött, mosolygós társaság túláradó szeretettel fogadja a vendégeket, hogy aztán egy Lewishoz méltó kacagtató vértivornya során a legváltozatosabb módszerekkel oltsa ki életüket. Egyiküket feldarabolják és megsütik, egy másikat lovakkal tépetnek szét. Indítékuk a bosszú: a déli városka polgárháborús évfordulót ünnepel. Az északi csapatok ellen vívott harcban odaveszett lakosok szelleme százévente visszatér, hogy megemlékezzen a tragédiáról – a városba érkező jenkik lemészárlásával.

 

A vidéki ember nem kedveli az idegeneket, és nem biztos, hogy kizárólag polgárháborús sérelmek miatt. Mint a sáskák, úgy lepik el az erdőt a betondzsungelből a zöldbe menekülő városlakók James Bryan Ne menj az erdőbe (Don’t Go in the Woods 1980) című kábult slasher-szatírájában. Hatalmas fémvázas hátizsákok alatt görnyedő fiatalok, egy ügyefogyott madarász, a felékszerezett felesége elől menekülő hobbifényképész, egy görkorival csetlő-botló kamaszlány, selyemköntösben hetyegő párocska egy szerelmi fészekké alakított mikrobuszban, tájképfestő anyuka a kisbabájával – megannyi zajos városlakó, és mind ugyanazon az ösvényen keresik a természet nyugalmát, hogy a környéken lakó szőrös, rongyos erdei remetesámán lándzsája által leljék halálukat sűrű egymásutánban.

„Soha, de soha ne menj egyedül az erdőbe!” – okítja unott társait a filmben a nagyokos túravezető, kevéssel véres halála előtt. A néző pedig kéjes vigyorral hallgatja a jótanácsot, hiszen tudja: édes mindegy, hogy egyedül mész vagy kísérettel, kiterítenek úgy is. Ha egy hadsereget viszed magaddal, az is kevés a túléléshez.

A lápvidék harcosaiban egy hadgyakorlatozó alakulat kerül bajba a louisianai mocsárvidéken. A vietnami háború metaforájának szánt történetben a felkészületlen, ideggyenge katonák és a technikailag gyengén felszerelt, de a terepviszonyokat jól ismerő helybeliek összecsapásában szükségszerűen a katonák maradnak alul. A konfliktus kiváltó oka a szokásos: a betolakodók felverik a vidék csendjét. Megzavarják a világtól elzártan élő közösséget, kölcsönveszik a kenuikat, viccből vaktölténnyel lövöldöznek rájuk. A katonák számára a fakunyhókban lakó, érthetetlen (francia) nyelvet beszélő cajunok csökött bugrisok. Azt, hogy az inzultusra válaszul a helyiek hajtóvadászatot indítanak ellenük, és módszeresen legyilkolják őket, ki sem nézték volna belőlük. Walter Hill filmje többrétegű mondanivalójával túlmutat a vidéki pokolfajzatokkal riogató filmeken, de a cajunok ábrázolásában ugyanazokat az olcsó, de hatásos paneleket használja. Egyszerű, sőt primitív emberek, szegényes ruházatban, ócska házakban. Hogy a katonák által foglyul ejtett cajun vadász félkarú, tökéletesen illeszkedik a sztereotípiába. A vidéki poklot bemutató filmekben nemcsak a hiányos fogazat kötelező külső jegye a helybeli lakosoknak, de a szellemi, esetleg testi fogyatékosság, továbbá az állatias szexuális viselkedés is. Csupa defektes véglény, a kandüh vezérelte létezés férges gyümölcsei. Az ügyesebb Péntek 13 utánzatok közül való Pirkadat előtt (Just Before Dawn, 1981) konyhaszekrény méretű debil ikerpárja látványos példája a hatványozottan genetikai hibás beltenyészeti selejtnek. A zajos zenehallgatásukkal, színes ruháikkal és figyelmetlen szemetelésükkel feltűnést keltő fiatalok tálcán kínálják fel magukat a bozótvágóval kaszaboló ikreknek. Bőrpofa, a Sziklák szemének sivatagi kannibáljai, Jason a Péntek 13-sorozatból mind pszichopaták, de nincs olyan film e vonulatban, ami ne tudna felmutatni színes karakterei között legalább egy degenerált falusit. Talán csak az Vadászidény (Open Season, 1974) nélkülözi a pszichopata remete figuráját, de az is csak azért, mert az erdei vademberek rémtetteit a sűrű, sötét erdő takarásában itt jómódú városi családapák követik el.

 

A Gyilkos túra virtuóz bendzsósa is meglehetően riasztó jelenség albínó külsejével és zavart viselkedésével, de messze nem ő a legijesztőbb figura John Boorman filmjében. A film hősei vadvízi evezésre indulnak az új duzzasztógát üzembe helyezésével hamarosan víz alá kerülő vidékre. A négy városi betolakodó bűne itt nem csak az erdő nyugalmának megzavarása. Annak az urbánus civilizációnak a képviselői ők, amelynek mértéktelen fogyasztása a vidék kiszipolyozásával jár, energiaszükséglete új és új erőművek építését követeli. A metropolisz erőszakos terjeszkedése a korábban háborítatlan területeket sem kíméli, habozás nélkül feláldozza azokat a város jólétéért cserébe. A vízitúrázók igazi bűne nem az, hogy lekezelően viselkednek a helyiekkel, és aprópénzzel akarják zenélésre bírni a bendzsós fiút. A városból jöttek, tehát a gátépítés haszonélvezői, cinkosok a vidék elpusztításában. Tudják is ezt magukról. „Megerőszakoljuk a vidéket.” – mondja egyikük keserűen a duzzasztógátra utalva. Vétkükért a büntetés az erdőben rájuk támadó marcona hegyi emberek képében érkezik. Erőszakért erőszak jár, a vadvízi evezést férfiassági próbának tekintő városi ficsúrok egyikét a foghíjas bugrisok megerőszakolják, és közben nőként kezelik, ami, ha lehet, még a szodómiánál is nagyobb szégyen.

A Vadászvér (Hunter’s blood, 1986) a Gyilkos túra sémáját követi, és nem riad vissza a legelvetemültebb túlzásoktól sem. A vadászatra érkező városiak még lekezelőbbek, a helybeliek még embertelenebbek. Az egyik vadász a benzinkútnál olyan szemérmetlen kíváncsisággal fényképezi a helyieket, mint az egzotikus állatokat az állatkertben. „Tisztára National Geographic!” – mondja izgatottan. Amikor aztán konfliktusba kerülnek a vademberek bandájával, először nekik áll a zászló. Az egykori katona elegáns közelharc-technikájával megalázó vereséget mér támadójára. Az erdőben azonban már a dzsungel törvényei uralkodnak, a kifinomult harcmodorral nem sokra mennek, amikor ellenfeleik az orvtámadást és a levágott fejekkel operáló lelki terrort részesítik előnyben. Végül ketten túlélik, és a nemi erőszaktól is sikerül megmenekülniük, pedig annak veszélye mindvégig fenyegeti a puhány városi betolakodót, férfit és nőt egyaránt.

Meir Zarchi brutális bosszúfilmjében – A nő nagy napja (Day of the Woman / I spit on Your Grave, 1978) – a hősnőn elkövetett csoportos nemi erőszak nem a nőt bünteti, hanem a csinos ruhában, menő kocsival érkező városi nőt. A Szalmakutyákban is nemi erőszak áldozata lesz a hősnő, vétke az, hogy elhagyta a falut, és városi feleség lett belőle. Peckinpah filmje azonban rendhagyó, az erőszakot nem egyértelmű kényszerként ábrázolja, hiszen a nőt együttműködőnek mutatja, aki ezzel elismeri árulását, és a helyiekhez húz. A rendező határozottan a falusiak mellett foglal állást, miközben a város–vidék konfliktusára építő filmek többnyire a városlakó szemszögéből készülnek.

 

A városi ember számára a vidék igazi pokol, lakói emberszabású vadállatok, akikkel szemben a túlélés csak a civilizációs eredményekről lemondva, primitív vadállattá visszaváltozva lehetséges. Mert az erdő közepén, a városi intézményrendszer védelme nélkül csak magadra számíthatsz, és a barlangi mészárosok ellen bizony nincs sok esélyed.

De honnan ered ez a szörnyű ellenszenv? Mit vétett a hegylakó nagyvárosi embertársának, ami miatt az ennyire retteg tőle? Carol J. Clover urbanoiának nevezi az e filmek által közvetített szorongást. A városi ember nem a falusitól fél, hanem saját magától. Rettegését a vidék kizsákmányolása miatt érzett bűntudat váltja ki. A városlakó zsigereiben érzi, hogy jólétének az árát a vidékiekkel fizetteti meg, akik legtöbbször munkanélküliek, vagy ha dolgoznak, akkor is illegális munkát végeznek, esetleg épp egy városi vállalatnak, mint a Vadászvér orvvadászai. Gazdag városi üzletemberek tartják őket a markukban, akik ha bezáratják a húsfeldolgozót (A texasi láncfűrészes mészárlás) vagy kivágatják az erdőt (Vadászvér), a helyiek betevő nélkül maradnak. Ha pedig víztározót létesítenek, az otthonukat is elveszítik.

A városi ember mindig látványosan tehetős ezekben a filmekben, míg a helyiek törvényszerűen csórók. Leharcolt járgányaik roncstelepre valók, ruháik koszosak, elnyűttek. Az erdő (The Forest, 1982) harmadosztályú slasherje szemléletes példáját adja a szegényes ruházat megfélemlítő erejének. A film barlanglakó kannibálja véres ámokfutása előtt rendezett, mondhatni városias külsejű férj, amikor azonban eluralkodik rajta a gyilkos düh, ruhatára is átalakul: koszos farmernadrágban, szakadt flanellingben, fején olajfoltos kamionos sapkával gyilkol, a vidéki martalócok kötelező egyenruhájában. A városlakók és a bugrisok ellentéte nem magatartásbeli vagy szexuális szokásokban megnyilvánuló különbségekből fakad, hanem egyszerű vagyoni kérdés.

 

Az ezredforduló óta újra hódítanak a mucsai rémek, majd mindegyik említett mozinak készült már remake-je, és számtalan új klón is napvilágot látott. A városi népekben nem látszik csillapodni az urbanoia szorongása, az új változatok szörnyű vademberei sokszor túltesznek a nagy elődökön is. Irónia is van jócskán ezekben a már-már paródiába hajló új változatokban, de a vidéki ember valódi rehabilitálásáig egészen mostanáig várnunk kellett. Eli Craig sziporkázó horrorkomédiája, a rövid mozis pályafutás után most DVD-n is megjelent Trancsírák végre leszámol az előítéletekkel, és igazságot szolgáltat a horrorfilmek által annyiszor meghurcolt vidéki embernek. Két kedves, szeretetre méltó hősétől végre nincs miért tartanunk – még akkor sem, ha farmert és kamionos sapkát viselnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10873