KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/október
HATÁRSÁV
• Baski Sándor: „Hamarosan a könyvesboltokban” Irodalmi trailerek
FILMKÁNON
• Varga Balázs: Csak egy lista A 10 legjobb film
• Schubert Gusztáv: Mozimatek Mire jó a filmlista?
ANTONIONI
• Báron György: Michelangelo tekintete Antonioni töredékek
• Kelecsényi László: Magyar kapcsolat [JANUÁRTÓL] Antonioni Pesten
GENGSZTER-KÓD
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
• Varró Attila: Vad bandák [JANUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe – 1. rész
NABOKOV
• Kulcsár Géza: A Nabokov-négyszög H. és H. – bűn és kétségbeesés
• Ardai Zoltán: Utazás a nimfával Lolita-adaptációk
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: 738 perc Déry Tibor életéből Egy film-nagyregény lapjai
• Bán Zsófia: A jó banalitása Amerikai monográfia Forgács Péterről
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Pest nagytotálban Beszélgetés Nagy Bálinttal
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Forró szék Enyedi Ildikó – Gigor Attila: Terápia-sorozat
• Kovács Kata: Lelki Columbo Beszélgetés Gigor Attilával
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Betyár, becsület Don Winslow: Barbár állatok
• Sepsi László: Zöld MacGuffin Oliver Stone: Vadállatok
KRITIKA
• Kovács Kata: Sosem fogok a hajamon lógni Deák Krisztina: Aglaja
• Kovács Marcell: Szemtanú nélkül Peter Strickland: Berberian Sound Studio
MOZI
• Pápai Zsolt: Temetésem szervezem
• Baski Sándor: Szesztolvajok
• Roboz Gábor: Pardon
• Forgács Nóra Kinga: Toszkán szépség
• Kovács Kata: Hétszer lenn, nyolcszor fenn
• Csiger Ádám: Gázos
• Huber Zoltán: Kertvárosi kommandó
• Varga Zoltán: Lorax
• Barkóczi Janka: A második feleség
• Sepsi László: Démoni doboz
• Varró Attila: Üss vagy fuss
DVD
• Pápai Zsolt: Barátom, Harvey
• Sepsi László: Ház az erdő mélyén
• Varga Zoltán: Top Secret!
• Tosoki Gyula: Vad évad
• Géczi Zoltán: Lockout – A titok nyitja
• Bata Norbert: Maraton életre-halálra
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Marilyn

Marilyn Monroe – 1. rész

A védtelenség diszkrét bája

Ádám Péter

Ötven éve halt meg a filmtörténet legnagyobb hatású szex-idolja.

 I wanna be loved by you / just you and nobody else but you...énekli Marilyn Monroe az 1928-as év nagy slágerét a Van, aki forrón szereti (1959) híres lokál-jelenetében; a két sor akár mottója is lehetne a sztár életének: és csakugyan, Marilyn Monroe egész életében szere­tetre és elfogadásra vágyott, csakhogy ezt – a dallal ellentétben – nem egy bizonyos férfitól várta, hanem az egész világtól. Nem kis részben ez a kielégíthetetlen szeretetéhség is közrejátszhatott e nagy tehetség fo­kozatos széthullásában és korai halálában.

*

Az Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle, 1950) egyik jelenete: Marilyn fotelban ül, elő­nyösen domborítva ki elbűvölő idomait, kéjesen nyújtózkodik, majd feláll, és ezt mondja:

– Mi jár a fejedben, amikor ilyen furcsán nézel, Al bácsi?

Hogy mi, azt nem nehéz leolvasni a jóval idősebb férfi arcáról. Marilyn jó éjszakát kíván a férfinak, megcsókolja, majd az ajtót gondosan betéve maga után kilibeg a szalonból, azaz a képből – hogy belépjen a legendába.

Tíz korábbi próbálkozás, tíz jelentéktelen szerep után itt figyel fel rá először a közönség, és Hollywood is innentől fogva épít képességeire.

A filmet Franciaországban Alszik a város címen forgalmazzák. Pedig a filmben senki sem alszik: a bűnözők bűnöznek, a rendőrség egy helyben topog, a szép lányok pedig kelletik magukat. A rendező John Huston harmadfél évtized múltán így emlékszik a forgatásra: „Eleinte nem nagyon voltam vele elégedett; volt benne valami provokatív.” Marilyn mélyen kivágott testhezálló ruhában jelent meg a válogatáson, abban a hitben, hogy szexuá­lis varázsnál egyebet nem várnak tőle.

Huston nemet is mondott volna, ha egyik producer, akinek nagyobb összeggel tartozott, meg nem zsarolja: ha nem szerződteti a csinos színésznőt, a tetemes adósság fejében lefoglaltatja a telivérjeit. Mire a rendező kénytelen-kelletlen igent mondott. „Nem bántam meg” – mondta évtizedek múlva. „Marilyn egészen rendkívüli volt, valósággal ragyogott a mozivásznon.” Majd hozzátette: „Szerencsétlen egy lány volt. Nagyon szerencsétlen.”

Szó, ami szó, Norma Jeane Mortensonnak rettenetes volt a gyerekkora. Igazi apját, aki korán elhagyta a családot, nem is ismerte, a nagy- és dédszü­lők közt többen is tébolydában végezték vagy önkezükkel vetettek véget életüknek. Anyja, akit a lánya egyetlen egyszer sem látott mosolyogni, szintén erősen labilis személyiség, többször is bevitték a zárt osztályra ön­gyilkossági próbálkozásai miatt. A kislány hol árvaházban, hol nagynénik­nél, hol nevelőszülőknél hányódik, a mindenkori perverz pótapák szabad prédájaként. Mindez korántsem múlt el nyomtalanul. Ennek a hányatott gyermekkornak a következménye a dadogás, valamint az az iszony is, amit – a látszatot meghazudtolva – a szexuális aktus keltett benne.

A háború egy részét ejtőernyőgyárban tölti, aztán tizenhat évesen ripsz-ropsz férjhez megy, de dolgozik benne valami elégedetlenség, homályos vágy a színésznői karrier után. Aminek, meglehet, a modellkedés az első állomása. 1945 nyarán találkozik is a Blue Book modellügynökség vezetőnő­jével, aki rögtön észreveszi benne a tehetséget. (Ekkor hangzik el először a jó tanács: „Festesse, drágám, szalmaszőkére a haját, és mindenki ott fog heverni a lába előtt...”)

A Fox, igaz, már egy évvel később szerződést köt vele (Norma Jeane Mortenson ekkor változtatja nevét a stúdió kérésére Marilyn Monroe-ra), de Darryl Zanuck nem bízik benne, és csak kisebb statisztafeladatokat oszt rá. Mígnem Marilyn 1949 közepén meg nem ismerkedik Johnny Hyde-dal, és a neves impresszárió közbenjárására az eddigieknél valamivel fontosabb sze­repet nem kap előbb John Huston Aszfaltdzsungel, majd Mankiewicz Beszéljünk Éváról! (All About Eve, 1950) című filmjében.

Az Aszfaltdzsungel hagyományos bűnügyi film; bár Marilyn csak pár percre jelenik meg a mozivásznon, a nézők a vetítések alatt elismerő füttykoncerttel ünneplik azt a jó alakú platinaszőke lányt, akinek nincs is feltün­tetve a neve a stáblistán. Ha igaz, a film után az MGM százával kapta a leveleket, és mindegyik levélíró ugyanazt kérdezte: ki volt a filmben Louis Calhern partnere? De hiába a siker, a fontosabb szerep még várat magára.

Az All About Eve-ben is csak néhány percig látni, mint kezdő színésznő jelenik meg George Sanders karján egy fogadáson. Világos színű hosszú estélyi, meztelen vállán fehér nercbundával; bár irigykedve nézi a filmbeli sztárt, akinek már leáldozóban a karrierje, nyilvánvaló, hogy sugárzó nőiességével ő az utód – a történetben is, de a valóságban is. Ezúttal az addig kétkedő Zanucknak is be kell látnia: Marilyn minden női partnerét elhomályosítja, még Bette Davist és Anne Baxtert is. A siker láttán Zanuck ki is adja az utasítást: a lányt azonnal szerződtetni kell.

– De főnök, nemrég rúgtuk ki, mégpedig a maga utasítására.

– Azonnal visszavenni! – üvölti Zanuck. – És betenni az első filmbe, amibe szőke nő kell.

*

Sokan a kezdeti sikerek ellenére sem bíznak benne, merevnek, tehetségtelennek, mesterkéltnek tartják; hogy akkor mégis mivel hívja fel magára a figyelmet, mi a magyarázata a személyiségét övező varázsnak, bűvölet­nek? A kiszőkített haj, a kifogástalan alak, a kihívó smink még édeskevés a sikerhez, még akkor is, ha különleges adottsága volt ahhoz, hogy érvényre juttassa domború idomait.

A plusz, meglehet, az volt, hogy a nőiesség vegytiszta kvintesszenciája mögött mindig is érezni lehetett a törékenységet, az önbizalom és a magabiztosság szinte teljes hiányát. Ráadásul Marilyn mindig magányos a mozivásznon, nincs se családja, se múltja, és nincs otthona sem, egyszerűen előbukkan a semmiből naiv arcával és frufrujával, értetlenül pislogva, és várja, hogy valaki végre karjába zárja.

Marilyn Monroe kétarcú jelenség, és csak egyik arca a nőies ragyogásé és csábításé; a másik csupa kétségbeesés, kishitűség, szorongás, szuperérzékenység. Ezzel az állandó kettősséggel ébreszt annyi érzelmet, emóciót a nézőben, aki sohasem ellenséges vagy visszautasító vele szemben. Meglehet, azért sem, mert homályosan sejti: ez a szőke tünemény csak illúzió, afféle látomás, amely rögtön semmivé lesz, mihelyt kialszik a vetítőgép lámpája. Mindez már az első szerepekben nyilvánvaló. Marilyntól idegen a vamp gőgje, arroganciája, magabiztossága, megközelíthetetlensége. Ennek a kedves és egyszerű, naiv és jólelkű nőalaknak nincsen más vágya, csak az, hogy szeressék.

Az ekkortájt készülő tucatfilmekben egyedül ő ellensúlyozza a cselek­mény bugyutaságát, és nemcsak erotikus kisugárzásával, nemcsak azzal, hogy általában lengén öltözve bukkan fel a mozivásznon; azzal is, hogy személyiségét mindig áthatja valami finom humor és (ön)irónia. Marilyn csak adja az ostoba szőkeséget, a valóságban nagyon is megvan a magához való esze. Műveltnek nem különösebben művelt (bár előszeretettel sétafikál Proust- vagy Freud-kötetekkel a hóna alatt), de okos nő, sőt, néha szellemes is (még ma is sűrűn idézik a sajtófogadásokon adott talpraesett és provokatív válaszait). Meglehet, az is ezzel az intelligenciával kapcsolatos, hogy Marilyn Monroe-nak egészen különleges adottsága van a komikus szerepekhez. Ezt a tehetségét majd Howard Hawks és Billy Wilder kamerája előtt fogja kamatoztatni.

Marilyn valósággal tündöklik a kamera előtt, de mihelyt vége a jelenet­nek, megint elhatalmasodik rajta a kishitűség. A krónikus önbizalomhiány­nak az ő esetében is a perfekcionizmus a másik oldala. Marilyn nem tarto­zik az igénytelen színésznők sorába, épp ellenkezőleg, minden alakításában ki akarja vágni a rezet. Ezért kapaszkodik olyan görcsösen a művészi tanácsadókba, akiknek véleményét többre becsüli még a rendezők véleményénél is. Ilyen tanácsadója volt az első években a Columbia Pictures drámaművészeti tanára, Natasha Lytess, majd a pálya csúcsán, 1954-től Paula Strasberg (aki az Actors Stúdió híres tanárának, Lee Strasbergnek volt a felesége). Natasha Lytess és Paula Strasberg szerepe azonban korántsem korlátozódott a művészi tanácsadásra: Marilyn mellett a két nő egyszerre volt pót-anya és barátnő, dajka és guru.

A görcsös kishitűség miatt Marilyn Monroe számára valóságos gyötrelem a munka. Általában hajnalig próbál a művészi tanácsadójával, magolja a dialógust, mert – intelligencia ide vagy oda – minden kihullik az emlékezeté­ből. (Billy Wilder Van, aki forrón szeretijében például egy jelenetet vagy negyvenszer kellett felvenni, mert bár egy rövid mondatot kellett csak mon­dania – „Hol van a whisky?” –, de abba is állandóan belezavarodott.) A próba után, már hajnal felé, altatót vesz be, hogy pihenni tudjon, reggel pe­dig mindenféle porokat, hogy felébredjen. De így is beletelik egy időbe, míg sikerül talpra állítani. Nem csoda, hogy nem egyszer órákig várnak rá a stúdióban.

De ha végre megérkezik, abban sincs sok köszönet. Sok színész lazít a felvételek között, olvasgat, nevetgél vagy felszabadultan anekdotázik. Marilyn soha. Ő görcsöl, izgul, szorong, sőt, az sem ritka, hogy hány is ideges­ségében. Tíz körömmel kapaszkodik a művészeti tanácsadójába, emiatt sorozatosan konfliktusba keveredik a rendezőkkel. Annál is inkább, mivel a legenyhébb bírálat is úgy éri, mintha hasba szúrták volna. Otto Premingert kis híján őrületbe kergette szeszélyes viselkedésével, Billy Wilder pedig miatta került kórházba a Van, aki forrón szereti forgatása után (ez utóbbi el is határozta, soha többé nem állítja kamera elé).

Fritz Lang Éjszakai összecsapásában (Clash by Night, 1952) még az is előfordult, hogy Mari­lyn a nagyközelik idejére sem engedte el Natasha Lytess kezét. Ráadásul, ha elégedetlen a felvétellel, kiköveteli az ismétlést, tízszer, hússzor, harmincszor is, míg Natasha elégedetten rá nem bólint. Ha pedig a rendező, türelme fogytán, kiutasítja Natashát a stúdióból, a mankójától megfosztott színész­nőn annyira elhatalmasodik a pánik, hogy gyakorlatilag munkaképtelenné válik.

A filmjeiben mindebből semmit se látni. A Hogyan fogjunk milliomost? (How to Marry a Millionaire, 1953) forgatása közben (itt olyan befutott sztárokkal rivalizál, mint Betty Grable vagy Lauren Bacall) szintén rengeteg a problémája. Marilyn csak Natasha Lytessre hallgat, csak az ő véleményét fogadja el, miközben a rendező, Jean Negulesco tehetetlenül dühöng az egyik sarokban. Állandóan el­késik a forgatásról, hisztériázik, és ha Natasha elégedetlen, új felvételt kö­vetel. Mintha bizony az egész stáb csak az ő szolgálatára volna odarendel­ve. Tetejébe a másik két színésznővel sem éppen kollegiális a kapcsolata. És mégis, a muszter vetítésekor minden este megismétlődik a csoda: Marilynnek egészen különleges az alakítása.

A siker még Marilyn korábbi filmjének, a szintén 1953-as Niagarának a sikerét is elhomályosítja. A színésznő ekkor már a világ egyik legnagyobb filmsztárja, sőt, nem kis elismerés, még az is megadatik neki, hogy a Chinese Theatre előtti járdán hagyja két tenyerének lenyomatát. Marilyn azon­ban nem elégedett, rosszul érzi magát a butácska szőkeség szerepében. Komoly feladatokról álmodozik, Krisztina királynő szeretne lenni, vagy Anna Karenina. Shakespeare-t szeretne szavalni, égnek emelt kézzel. Végre Zanuck is felfogja, mekkora kincset tart az „istállójában”. Csakhogy időközben Marilynnek is megnőttek az igényei. Több gázsit szeretne, és jogot, hogy előzetesen belenézhessen a forgatókönyvbe. Mi több, azt is ő szeretné megmondani, hogy a tervezett filmnek ki legyen a rendezője. Nagy rendezőkkel szeretne forgatni, olyanokkal, mint George Cukor vagy Alfred Hitchcock. Zanuck tárgyalni akar, de amikor megbízottja azzal jön vissza, hogy a színésznő akkori férje Joe DiMaggio kevés híján fenéken billentette, dühbe gurul. Marilyn Monroe-t 1954 januárjában másodszor is kirúgják a 20th Century Foxtól. De Zanuck hamar rájön, hogy butaságot csinált: bocsá­natot kér, és újra szerződteti a sztárt, elfogadva Marilyn feltételeit.

*

Marilyn páratlan jelenség a mozi történetében: se előtte, se utána nem volt senkinek ilyen erotikus aurája, ilyen szexuális kisugárzása. A jelenség­ben nemcsak az az izgalmas, hogy ez a tünemény a valóságban nem is léte­zett. A valóságban Marilyn csinos nő, semmi több; de volt benne valami varázslatos, amit csakis a kamera „látott”, és amit csakis a kamera tudott visszaadni.

Hogy mi is volt ez a varázs, nem könnyű megmondani, de talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a jelenségnek a paradoxon a lényege. Marilyn ugyanis rendkívül ellentmondásos karakter: egyszerre lévén gyermek és érett asszony, érzéki és frigid, buta és értelmes, naivan őszinte és nagy manipulátor, provokatív és rejtőzködő, romlott és ártatlan, angyal és kurva, nagylelkű és gyermekien egocentrikus, személyiségének titokzatos­ságával mindig magára vonja a figyelmet, és mindig kíváncsiságot kelt a nézőben. Márpedig Freud óta tudjuk: a kíváncsiság nem egyéb, mint a sze­xualitás szublimációja.

Mivel ezek az egymással ellentmondásban levő karakterjegyek nemhogy nem erősítik, hanem épp ellenkezőleg kioltják egymást, Marilyn Monroe olyan üres felület a maga meghatározhatatlan, talányos és megfejt­hetetlen személyiségével, amely rendkívüli módon felajzza a férfiak képze­letét. Minden úgy történik, mintha a filmjeiben a valóságos mozivásznon belül volna egy másik, képzeletbeli üres mozivászon is, mégpedig maga a színésznő, és mintha ez a képzeletbeli üres mozivászon különösen alkalmas volna arra, hogy a nézők minden szexuális vágyfantáziájukat rávetítsék.

A Marilynre annyira jellemző folytonos provokáció (például az újságírók kérdéseire adott sok kétértelmű válasz) részben arra is szolgált, hogy elhitesse: ez az erotikus jelenség a valóságban is létezik, nemcsak celluloidsza­lagon. Végezetül nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, ami különle­gesen fűszeres ízt adott a jelenségnek. Arra gondolok, hogy Marilyn nem­egyszer viselkedett úgy, mintha nem is értené, mi ez a hajcihő körülötte, mintha nem is volna tudatában erotikus vonzerejének. Ezt a csodálkozó naivságot Billy Wilder is észrevette, amikor jó szemmel rá osztotta (sőt, a forgatókönyv átírásával rá is igazította) a Hétévi vágyakozás (The Seven Years Itch, 1955) főszerepét.

A The Seven Years Itch eredetileg színdarab volt, a színmű- és forgatókönyvíró Georg Axelrod tollából. Mivel a vígjátékot, amelynek házasságtö­rés a témája, nagy sikerrel játszotta a New York-i Fulton Theatre, Marilyn impresszáriója azonnal megvásárolta a darab jogait.

A darabot azonban nem lehetett egy az egyben filmre vinni, mivel az akkori cenzúra a mozivásznat még a színpadnál is szigorúbban ellenőrizte. A színdarabot teljesen át kellett dolgozni: a filmen, ellentétben a vígjátékkal, a házasságtörés soha egyetlen pillanatra sem konkretizálódik, a szexualitás mindvégig megmarad elvont lehetőségnek, vágyfantáziának (a filmen szó se lehet róla, hogy az egy emelettel feljebb lakó csinos fiatal lány lefeküd­jön a férfi főszereplővel).

Marilyn nagy öniróniával játszik, a Van, aki forrón szereti és a Kallódó emberek mellett ez egyik legjobb alakítása. A történet egyszerű: a férfi főhős (Tom Ewell), foglalkozására nézve kiadói szerkesztő, kikíséri a pálya­udvarra kisfiát és feleségét, akik kellemesebb éghajlatú tájakra menekülnek a New York-i párás kánikulából. Bár a nős férfi körül sokasodnak a kísérté­sek, keményen elhatározza, hogy hűséges marad, és még akkor is görcsö­sen ragaszkodik elhatározásához, amikor egy véletlen folytán összeismer­kedik a közvetlenül felette lakó és ellenállhatatlanul vonzó fiatal lánnyal, aki akaratlanul is állandóan provokálja, mivel nincs tudatában delejének (például ártatlan arccal közli vele, hogy a meleg miatt kénytelen frizsiderben tartani a bugyiját...).

Bármennyire is nehéz ilyen sistergően érzéki szerepben tiszteletben tar­tani a jó ízlés határait, Marilyn sohasem közönséges. És mégis, mintha megváltozott volna, mintha valamennyire megfakult volna az első évek önfeledt ragyogása. Valami szomorúság lengi be ezt a csodálatos női arcot, látszik rajta, hogy a kétség, a kishitűség meg a bánat már megkezdte romboló munkáját. Marilyn ugyanis egész élete csődjeként fogja fel a Joe Di­Maggióval alig egy éve kötött házasságának kudarcát. Bár teljesen elhatal­masodik rajta a pánik, tudja, azt várják tőle, hogy sugárzóan üde, könnyed és imádni való legyen a kamera előtt. De hiába minden igyekezete, a moso­lyában meg a szeme körül azért ott bujkál a keserűség, a kétségbeesés és a melankólia.

Történt ezen a forgatáson egy incidens, amelynek fényében még világosabban látni, hogy a Monroe-imádat akkortájt milyen közel állt a tömeg­hisztériához. Van a forgatókönyvben egy rövid beállítás, amikor a színész­nő fehér ruhában egy pillanatra megáll a New York-i metró rácsos szellőző­nyílása felett, és a kiáramló levegő hirtelen fellebbenti a szoknyáját. A fel­vételt éjfél utánra időzítették csődület elkerülése végett. Hiába, így is egyre nagyobb a tömeg. Leáll a forgalom, a lovasrendőrök csak üggyel-bajjal tud­ják fenntartani a rendet, kivonul a sajtó, villognak a fényképezőgépek vakulámpái, a Marilyn-rajongók még a háztetőket is elfoglalják.

Úgy hozta a véletlen, hogy a férj, Joe DiMaggio a környék egyik éttermében vacsorázott New York-i barátaival. A valaha híres baseball-játékos mindig is mélyen megvetette a Marilyn körüli hűhót, az egész show busi­ness-t. De a városban egyre nagyobb az izgatottság, az étterembe is behal­latszik a tömeg moraja, hallani a kiáltozásokat, a rendőrautók szirénáit. Az étteremben vacsorázók egymás után ugrálnak fel az asztalok mellől, és ro­hannak ők is, hanyatt-homlok, hogy le ne maradjanak a nagy látványosság­ról. Hajnali kettő tájban DeMaggio se bírja tovább, ő is felkerekedik, és el­indul az esemény színhelyére. Egy rendőr felismeri, és utat nyitva a tolon­gásban, odavezeti a kamerához.

Az éjszakai óra ellenére a házak ablakai is tele vannak kíváncsiskodók­kal. A csődület középpontjában és a reflektorok kereszttüzében pedig a metrórács felett, könnyű fehér ruhában (és melltartó nélkül) Marilyn, amint szétnyitott lábbal, felszabadultan nevetve próbálja újra meg újra lesimítani szoknyáját, amit minduntalan fellebbent a metrórács alatt működtetett repülőgép-propeller. Mintha a színésznő vetkőző jelenetet mutatna be, nemcsak a kamerának, nemcsak az odagyűlt tömegnek, hanem az egész földkerek­ségnek.

– Mi ez a kupleráj? – üvölt DiMaggio magából kikelve, miközben vér­ben forgó szemmel néz a rendezőre.

A házaspár szállodájának lakói hajnal felé nagy veszekedésre ébrednek, Joe DiMaggio és Marilyn szobájából csörömpölés, ütlegek zaja és női sírás hallatszik... Hozzátartozik a történethez, ahogy a beállítás, amely ma egyik legismertebb felvétele a színésznőnek, sőt, talán az egész amerikai mozi­nak, végül kimaradt a filmből a cenzúra miatt.

A Monroe-monográfiák általában csámcsogva részletezik a színésznő férfikapcsolatainak zaftos történetét; pedig a kiegyensúlyozatlan és védelemre szoruló színésznő elsősorban nem szexuális partnert, hanem bizton­ságot, támaszt, kapaszkodót, ha ugyan nem mankót keresett a férfiakban. Legelőször is első férjében, Jim Doughertyben, aki az akkor tizenhat esz­tendős és még barna Norma Jeane Mortensont 1942-ben feleségül vette. A házasság nem úgy sikerült, ahogy a férfi elképzelte. Az még hagyján, hogy felesége egy házaló ügynöktől első szóra megvesz egy több kötetes enciklopédiát, mert műveletlennek érzi magát. De hogy az eső elől bevigyen egy tehenet a szalonba, az már mégiscsak sok. Jimnek be kell látnia: feleségében, aki órák hosszat szépítkezik a tükör előtt, és egy rántottát se tud elkészíteni, van valami különös életidegenség.

Első házassága egy évig tartott, a második kilenc hónapig. Marilyn 1952-ben ismerkedik meg az akkor már negyvenéves DiMaggióval. Az ismeretségből előbb szerelmi kapcsolat, majd 1954 januárjában házasság lesz. De egykettőre kiderül: nem illenek össze. Marilyn unja magát a volt sportoló mellett, és képtelen teljesíteni annak elvárásait. Ráadásul a férfi ingerülten reagál Marilyn szeszélyességére, féltékenykedik (mellesleg nem is ok nélkül), és amikor elveszti a fejét, agyba-főbe veri a színésznőt. Már a The Seven Years Itch sminkesei is csak üggyel-bajjal tudták eltüntetni a Marilyn arcán és karján éktelenkedő lila foltokat.

A film óriási siker. De amikor Zanuck újabb filmszereppel szeretné megbízni, hiába teszik tűvé érte a várost, a színésznő nincs sehol. Marilyn – váratlan fordulat – 1954 végén eltűnik Hollywoodból.

(Folytatjuk)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 24-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11086