TelevízóEnyedi Ildikó – Gigor Attila: Terápia-sorozatForró székPintér Judit Nóra
Az analízist még mindig babonás hiedelmek övezik. A Terápia-sorozat reális képet fest arról, mi is zajlik pszichológus és páciense között. Ha már kacérkodunk egy ideje a gondolattal, hogy elmenjünk terápiába, akkor a HBO új sorozata eldöntheti a kérdést: „igen, erre van szükségem!”, vagy pedig „Jézus, na ezt ne!” – pszichológusként azonban bízom benne, hogy az előbbi történik. A Terápia terápia-képe ugyanis meglehetősen reális képet fest arról, hogy mi is zajlik egy-egy szessönön, legalábbis a terapeuta-kliens kapcsolat dinamikájáról általában.
A sorozat 40 részen keresztül heti 5 alkalommal vesz sorra 5 terápiát, amiből az egyik magának a terapeutának a terápiája. A magyar remake eredetije egy izraeli sorozat, amiből egyébként már számos ország elkészítette saját, nemzetre szabott változatát, leghíresebb a sorból az amerikai In treatment, amire a magyar verzió meglehetősen hasonlít, persze néhány árnyalatban el is tér attól. Hogy a legfontosabbat említsük, például a terapeuta karakterének finomhangolásában, akit ott Gabriel Byrne alakít és Paul Westonnak hívnak (hazai pszichológuskörök csak Paulként emlegetik), itthon pedig Mácsai Pál (avagy az In treatment-rajongóknak a könnyebbség kedvéért a magyar Paul, két legyet ütve egy csapással ezentúl: MP). Azonban ahogy Byrne, úgy MP is telitalálat, akárcsak a többi karaktert alakító színész is remekül játszik, amiben nagy szerepe van a két rendezőnek (Enyedi Ildikó és Gigor Attila) és a pszichoanalitikus irányultságú pszichoterapeuta coach-nak, Erdélyi Ildikónak. No meg a forgatókönyvnek, amit magyarítani is elég jól sikerült: a párbeszédek hitelesek, dinamikájuk gördülékeny, nem töredezik szét, nyelvük magyar, nem pedig fordítás.
Lássuk, hogy mi is zajlik MP rendelőjében, avagy mit lehet kihozni egy olyan filmből (avagy terapeuta-páciens kapcsolatból), ami 90 százalékban egy szobában, sőt, egy rendelőben játszódik. Nos, aki ettől tart, megnyugtathatom: elég izgalmat ahhoz, hogy meg akarjuk nézni a következő ülést. Az András névre hallgató magyar Paulnak 4 esete van: a fiatal nő, Laura (Marozsán Erika), az arrogáns menedzser, Máté (Nagy Ervin), az összezavarodott, tornász kamaszlány, Zsófi (Sztarenki Dóra) és az egymást gyilkoló, abortuszvitában vergődő házaspár – a meggyötört férj szerepében Nagy Zsolt, a bizniszfeleségében Szamosi Zsófia. Az ötödik szcéna pedig MP saját terápia-szupervíziója, terápiájának nagyasszonya pedig nem más, mint Csákányi Eszter, és a két nagyágyú – mind a figura, mind a színész – sziporkáznak fotelükben.
Hogyan lehet külső szemlélő számára izgalmassá tenni a pszichoterápia műfaját, amely kizárólag a két ember közt elhangzó és el nem hangzó szavakkal operál: gesztusokkal, csendekkel, hangsúllyal, elhallgatással – sokszor éppen azzal, ami nincs jelen? Hogyan lehet láthatóvá tenni a láthatatlant? Hogyan lehet a fél órás epizódokba egy Die Hardnyi feszültséget becsatornázni? (Talán túlzás, de néhol az ember tényleg az öklét harapja – hogy a túlzott empátia kínjában vagy feszült izgalmában, talán mindegy is.)
A sorozat világsikere mindenesetre éppen ebben áll. Minden egyes esetnek olyan sodró dinamikája van, ami elég hamar képes beszippantani a nézőt. Olyan sodró, amely a való életben természetesen nincs: MP rendelőjében az intenzitás és a tempó, amellyel felszínre törnek a konfliktusok, mondjuk ötszörös sebességre vannak felnyomva. A dinamika motorja azonban nem a páciens múltja vagy éppen aktuális problémája, ahogyan a való életbeli terápiában sem, hanem terapeuta és páciens kapcsolata, ami szaknyelven mindig az „itt és most”-ban zajlik. A feszültséget tehát elsősorban nem az hozza létre, hogy mit tudunk meg Zsófiról vagy Mátéról, hanem, hogy két ember mit kezd egymással egy ilyen menthetetlenül őszinteségre ítélt helyzetben. Ez az őszinteség ugyanakkor, ahogy Weöres Sándor írja A némához című versében, kényszerű. A páciens ugyanis nem képes vagy nem akar őszinte lenni, úgy a terapeutához, ahogy magához sem, azonban nem tudja nem elárulni magát: elhallgat, félrenéz, témát vált, ideges lesz, hezitál, ködösít, intellektualizál, támad vagy szerelmet vall... bármit is tesz, elárulja magát, még ha neki magának ez nem is tűnik fel.
Az „igazság” ebben a rabló-pandúr játékban születik meg, ami – ahogy Freud írja – csupán szubjektív igazság lehet: ha szenvedésemnek sikerül olyan értelmet kiküzdeni, amely megmagyarázza számomra, hogy miért van, mi helyett van, és hogyan roncsolja az életem, akkor megszabadulhatok tőle. Azonban a páciensek menekülnek ez elől az értelem elől, és úgy kapálóznak ellene, mint a művész a művét elemző kritikusok ellen: „nem, dehogy, én egyáltalán nem ezt értettem rajta, ne akarja rám bizonyítani!”. Aztán a páciens csak beadja a derekát, szépen apránként rájön, hogy MP-nak igaza van, mert jobban érti őt, mint ő saját magát.
Ez azonban szegény Andrásra (MP) is igaz. Saját terápiájában MP ugyanis semmivel sem különb pácienseinél. Ugyanazokat a köröket futja: hárít, intellektualizál, projektál – vagdalkozik az őt bekeríteni látszó igazság ellen. Ennek ellenére azonban bízom benne, hogy a sorozat olyan lökést ad a magyar nézőnek, amelynek segítségével előbb lép át egy pszichológus küszöbén, mint, hogy felütné a heti horoszkópot, vagy elmenne kineziológushoz, hogy előregyártott válaszokat kapjon. A pszichológushoz járás ugyanis munka, kemény emberi, lelki munka, mindkét részről. A Terápia éppen a pszichológus-létnek ezt a kettősségét mutatja meg: egy szakmáról van szó, amelyben bármilyen praktikát vessen is be a pszichológus, a lelkével dolgozik, azt viszi vásárra.
Mivel biztosan sokan ismerik az amerikai verziót, érdemes összehasonlítani Paul Westont és a magyar Andrást. Paul megjelenése első pillanatától kezdve végtelenül törődő és emberi sőt, apai. Minden kis gesztusa a részvételről árulkodik: a pácienssel, szavaival, történetével való együtt pulzálásról. Összes idegszálával benne van a kapcsolatban, eközben – az esetek többségében – tévedhetetlen szakmai profizmussal vezeti az ülést és világít át, mint egy röntgen, mindent, ami megjelenik a terápiás térben. Paul emberi pszichoanalitikus, aki részvétele ellenére csupán tükröz, nem avatkozik be. Ezzel szemben MP – az első 5 rész alapján – egy hidegebb, távolságtartóbb terapeutai attitűdöt képvisel, néha olyan mint egy áthatolhatatlan fal. Lehet, hogy ez változni fog majd, ahogy peregnek a hetek, mindenesetre a rendezői-szakértői-színészi interpretáció ebbe a sávba hangolta be a magyar terapeutát. Ezt a távolságot, falszerűséget az is erősíti, hogy az amerikai verzióhoz képest itt kevesebbet látjuk Andrást, a kamera hosszabban időzik a pácienseken, így kevesebb hümmögést, bólintást, mosolyt kapunk visszajelzés gyanánt. Ennyi erővel egy klasszikus pszichoanalitikus felállásban is elhelyezhették volna a szereplőket, ahol a terapeuta a fekvő páciens mellett-mögött ül, és semmilyen arcjátékkal nem kell tükröt, mankót vagy bármit tartania monologizáló vagy dacosan hallgató kliense elé.
Egy pszichoterápiáról szóló sorozat mindenesetre kizárólag akkor tud működni, ha nagyon profik a színészek – ezt a sorozat készítői is pontosan tudták. Az alaphelyzet kamaraszerűsége egyébként teátralitással fenyeget, ami az én félelmem is volt: hogy a színészek egyszerűen túljátsszák a szerepüket. De ilyesmiről szó sincs: kifinomult, felkészült, árnyalt játékot látunk, amelynek eredményeképpen a színészek eltűnnek az általuk megformált karakterek mögött, és többé nem Mácsait vagy Nagy Zsoltot látjuk bennük.
A két rendező a terápiás rendelőre szabott, eleve korlátozott eszköztárat visszafogottan használja: semmi fölösleges kamerarángatás, az objektív elmélyül alanyában. Nincsenek flashbackek, nem ugrálunk az időben: egyenes vonalvezetéssel megfontoltan haladunk az itt és mostban, de ennek ellenére egyik epizód sem nélkülözi a drámai csúcspontot. A páciensek és a pszichológus közt minden esetnél más-más feszültség, érzelem munkál: megjelenik a szerelem képében jelentkező klasszikus indulatáttétel, a férfi rivalizálás, a harag, a féltékenység, a sértődöttség. Külön pikantériája van András terápiájának, ami a pszichológus-nézők számára igazi csemege, hiszen MP és terapeutája, a két pszichológus összekacsint a színen. Metaterápia folyik, ahol a terapeuta terapeutájának látószöge közelít a nézőjéhez, hiszen rálát a hősre és elemzi őt (főleg, ha a néző pszichológus), azonban a néző itt is „objektív kívülálló” marad, még a szupervízornál is kívülállóbb. Ezen a metaszessönön hétről-hétre az addig látottak górcső alá vétele, ízekre szedése, átértelmezése folyik. Ebben a moziban az interpretációnak egyébként is kitüntetett és sokrétű szerep jut. A páciensek magukat, András a pácienseket, Ágnes Andrást, mi, a nézők az egészet interpretáljuk, ha pszichológusok vagyunk, akkor még alaposabban. És nem is beszélve arról, hogy az egész mű maga természetesen a pszichoterápiás helyzet szórakoztatásra feltunningolt, ideálisra kidesztillált esztétikai interpretációja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 954 átlag: 5.68 |
 |
|
