KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Stand-up komédia

Magyar stand-up

Hofi után szabadon

Baski Sándor

A Dumaszínház és a Showder Klub mára intézménnyé vált. Igazán egyéni hangú komikusból azonban kevés van, a televízió a középszerűségnek kedvez.

Az ország legnépszerűbb emberét jelenleg Kiss Ádámnak hívják – legalábbis a Facebook közösségi portál világában. A humoristának 350 ezer rajongója van, de kollégái, Bödőcs Tibor, Kovács András Péter vagy Felméri Péter is tagjai az élmezőnynek. A magyar stand-up sztárjai nem csak az interneten, minden egyéb lehetséges platformon jelen vannak, az országos fellépések mellett rádiókabarét konferálnak, reklámokban szerepelnek, színházat „csinálnak” – ők vették át a Mikroszkóp Színpad irányítását – szabadidejükben pedig bestsellereket írnak. A 2008-ban indult Showder Klub szlogene még így szólt: „Ha eleged van a celebekből”. Mára ők lettek a legnagyobb celebek.

Sikerüket még figyelemre méltóbbá teszi, hogy a magyar stand-up intézményei alig néhány év alatt épültek ki. A budapesti Godot Kávéház 2003 végén nyílt meg, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a műfaj hazai pionírjai számára, mostanra pedig Dumaszínház néven országos klubhálózat alakult ki, több tucatnyi állandó fellépővel, akik az RTL Klub 9. évadánál tartó Showder Klubjában, illetve a Comedy Central hasonló műsorában is visszatérő szereplők.

Az angolszász gyökerű műfajt tehát, a jelek szerint, sikerült rekordgyorsasággal meghonosítani. Kérdés ugyanakkor, hogy le lehet-e valóban dolgozni több évtizedes lemaradást alig pár év alatt. A helyzetet bonyolítja, hogy a hazai stand-up komikusok nem légüres térbe érkeztek meg, a magyar kabaré hagyományait akkor sem tehetnék zárójelbe, ha akarnák. A századelő legendás konferansziéjának, Nagy Endrének az emléke talán már kikopott a köztudatból, Hofi Géza személyében azonban akad egy megkerülhetetlen viszonyítási pontja a kortárs magyar stand-up színtérnek. Hofi valóban ugyanabban a műfajban alkotott, mint az amerikai nagyságok közül George Carlin vagy Richard Pryor, még ha a közönsége nem is tudott róla, hogy ezt az egyszemélyes show-t a tengerentúlon stand-up komédiaként ismerik. A fiatal magyar humoristák mégsem tekinthetnek rá igazi előképként, Hofi öröksége ugyanis folytathatatlan. Utánozni, imitálni felesleges, plurális demokráciában, „többcsatornás” rendszerben nem lehet ugyanazt a szelep-szerepet betölteni, vagy nem ugyanolyan elementáris hatással, mint ahogy ő tette.

Talán ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy az új generáció tagjai – néhány kivételtől eltekintve – következetesen távol tartják magukat a közéleti témáktól. A piaci logika is azt diktálja, hogy ne tévedjenek ingoványos területre, hiszen a merészebb politikai poénokkal elveszíthetik közönségük egy részét. A többség így, a legnagyobb közös többszörös elvét szem előtt tartva, marad a biztos sikert garantáló témáknál: a mihaszna celebekkel, az abszurd reklámokkal, és mindennapi bosszúságainkkal foglalkoznak. Hofi öröksége annyiban mégis tovább él, hogy az apolitikus utódok is ugyanarra a pozícióra, a „nép hangja” szerepkörre tartanak igényt, vagyis a közönséggel összekacsintva élcelődnek a mindenki által ismert jelenségeken, a lehető legközérthetőbb, szókimondó stílusban, jelezve, hogy „egyek vagyunk közületek”.

A Showder Klub visszatérő fellépői e tekintetben alig különböznek egymástól, legyenek bár joviális vőfély-típusok (Hadházi László, Aranyosi Péter, Dombóvári István), vagány yuppie-formák (Kiss Ádám, Kovács András Péter, Csenki Attila) vagy a „szerethető különc”-kategória indulói (Tóth Edu, Felméri Péter, Lorán Barnabás). Az önálló, markáns karakterek kialakítását – legalábbis a műsor keretei közt – nem segíti az sem, hogy egy fellépőre legfeljebb tíz perc jut, amit a humoristák a leginkább bejáratott poénjaikkal próbálnak kitölteni. Nyoma sincs így a műsorban az élő szereplések varázsát adó spontaneitásnak, ahogy a merészebb, a közönséget a komfortzónájából kibillenteni képes poénok is hiányoznak – a szerkesztők bátorsága legfeljebb odáig terjed, hogy ma már nem sípolják ki a trágárságokat.

Az angolszász stand-up világában ez az óvatosság jórészt ismeretlen, akadnak ugyan ott is, akik a „nép egyszerű gyerekének” szerepét alakítják, a többség azonban nem fél meghökkenteni és sokkolni a publikumot. Teszik mindezt úgy, hogy vagy szándékosan felvesznek egy szerepet (mint Sarah Silverman, az enyhén rasszista, elitista zsidóét, vagy Zach Galifianakis a mogorva szociopatáét) vagy megpróbálják áthágni a társadalmi tabukat (mint a legendás George Carlin és méltó örököse, Louis C. K.). Utóbbira idehaza csupán néhány bátortalan kísérletet láthattunk – a saját családjáról és az anyai szerepről imponáló nyíltsággal beszélő Kormos Anett ezt a vonulatot képviseli –, a szerepjátszó komikus definíciójának pedig egyedül Mogács Dániel felel meg, de politikus alteregóját, a gátlástalan, pszichopata Dr. Mogácsot ő is inkább a YouTube-os megjelenéseire tartogatja.

 

A jelenségre, vagyis a hazai stand-up egysíkúságára, többféle magyarázat is kínálkozik. Meglehet, hogy a Dumaszínház gyors felfutásának köszönhetően még nem volt idő rá, hogy a rövid anekdotákkal operáló „lakossági stand-up”-on kívül egyéb irányzatok is kialakuljanak, de az is elképzelhető, hogy a hazai stand-up műfajban is mindössze a „kis ország”-szindróma érvényesül – a kisebb merítésnek köszönhetően azok a mérsékelten tehetséges, középszerű komikusok is eljutnak a tévészereplésig, akik Amerikában már az első klubfellépésen elvéreznének. Nem kizárt ugyanakkor az sem – és ez a sajnálatosabb eshetőség –, hogy a közönség receptorait jobban megdolgozó, formabontóbb produkciókra egyelőre nincs is igény. Ott, ahol a tradíció része, hogy az ország első emberét az évente megrendezett Fehér Házi Tudósítók Szövetségének vacsoráján személyesen figurázza ki egy stand-up komikus, egészen máshol húzódnak a tabutémák határai, mint nálunk, ahol a szakma művelői, a saját becsületük védelmében, kénytelenek újra és újra megindokolni, hogy miért ellenzéki műfaj a humor.

 

A Dumaszínház és a Showder Klub töretlen népszerűsége mindenestre azt jelzi, hogy jelentős igény mutatkozik a humornak erre a válfajára. Kérdés, hogy a közönség az újdonság varázsának elmúltával is tolerálni fogja-e a gyengébb produkciókat, vagy a kínálat bővülése – és a műfaj sajátosságainak megismerése – nyomán egyre inkább a kiforrottabb, professzionálisabb előadásokat díjazza majd. Pozitív példa akad már most is – a Dumaszínháznak sikerült kitermelnie egy olyan komikust, aki bizonyos tekintetben képes, ha nem is Hofi nyomdokába lépni, de legalább megidézni a szellemét. Bödőcs Tibor látszólag ugyanazokkal a fogásokkal operál, mint kevésbé tehetséges kollégái – saját gyökereiről mesél, a média és a politika világán élcelődik –, ráadásul szintúgy a populista, „népi komikus” szerepét alakítja, ám mindezt jóval meggyőzőbben teszi. Sikerét jó részt annak köszönheti, hogy a stand-up műfaj három fontos altípusát is magas szinten műveli. Otthon van az úgy nevezett observational – a mindennapi élet megfigyelésén alapuló – humorban, a szülőfalujáról szóló rövid anekdotái felérnek egy etnográfiai jelentéssel; parodizálni is tudja történetei főszereplőit, de nem a hangszíneket próbálja minél precízebben visszaadni, hanem a jellemző hangsúlyokat, beszédmódokat. És végül, de nem utolsósorban, szinte Bödőcs az egyetlen a fiatal komikusnemzedék tagjai közül, aki tökéletesen érzi a közéleti humor lényegét. Mestere a sűrítésnek, egyetlen mondattal képes precízen jellemezni, és egyben nevetségessé tenni az adott politikust, anélkül, hogy egy pillanatra is elfogultnak vagy indulatosnak tűnne – az idősebb kollégáknak ez utóbbi mutatvány szokott megoldhatatlan problémát jelenteni. Ha a közéleti történések átütik a közönség ingerküszöbét, az apolitikusabb stand-uposok is beszúrnak egy-egy politikusnak címzett poént a fellépéseikbe, Bödőcs produkciójának ellenben szerves része a közéleti blokk, amelyben legalább annyi a szellem és az intelligencia, mint a gyilkos humor.

A szintúgy említésre méltó Kőhalmi Zoltán mellett Bödőcs Tibor munkássága rá a bizonyíték, hogy a jó stand-up fellépés több mint egyes szám első személyben elmesélt viccek ad-hoc füzére.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11125