KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/március
TERRORMOZI
• Géczi Zoltán: Az amazon háborúi Kathryn Bigelow
• Baski Sándor: Az elnök sorozata Homeland – A belső ellenség
FRIEDKIN
• Csiger Ádám: Portyán Hollywoodban William Friedkin
• Orosdy Dániel: Az elveszett cirkálás Kultmozi: Portyán
GÖRÖG ÚJ HULLÁM
• Pálos Máté: Idomított kutyák A görög újfilm
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: Chytilová „százszorszép” filmjei – 2. rész A harmadik jelentés
G-MAN FILMEK
• Pápai Zsolt: Szolgáló és védő gengszterek Klasszikus G-Man-filmek
• Varró Attila: Kész mozi Paul Lieberman: Gengszterosztag
• Sepsi László: Felnőni a feladathoz Gengszterosztag
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Önismereti tréningek Tévéhősök identitásválságban – 2. rész
KÖNYV
• Kelecsényi László: Godard – mindörökké JLG – Jean-Luc Godard dicsérete…
MOZIPEST
• Kolozsi László: Nekünk legyen mondva Nekem Budapest
HATÁRSÁV
• Nagy V. Gergő: Jeremy Deller – Mike Figgis: Az orgreave-i csata Gyógyhatás
KRITIKA
• Margitházi Beja: Az Ördög háta mögött Dombokon túl
• Horváth Eszter: A lét kerekén Horváth Eszter
• Margitházi Beja: Közel, Európában Agnieszka Holland: Olthatatlan; A város alatt
• Varró Attila: De, leányálom Spring Breakers – Csajok szabadon
• Huber Zoltán: Szép remények Tollbamondás
MOZI
• Baski Sándor: Az ígéret földje
• Forgács Nóra Kinga: Megtalált emlékek
• Tüske Zsuzsanna: Megtört város
• Árva Márton: Felhők felett
• Kovács Kata: Lenyűgöző teremtmények
• Huber Zoltán: Boszorkányvadászok
• Csiger Ádám: Erőnek erejével
• Vincze Teréz: A házban
• Roboz Gábor: Parker
• Géczi Zoltán: Született gengszterek
• Sepsi László: Die Hard – Drágább, mint az életed
• Vajda Judit: Személyiségtolvaj
• Varró Attila: Croodék
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
DVD
• Sepsi László: Batman: A sötét lovag visszatér 1–2.
• Pápai Zsolt: A robot és Frank
• Benke Attila: Hétköznapi emberek
• Géczi Zoltán: Az utolsó csavar
TERRORMOZI
• Barotányi Zoltán: Sötét helyek Amerika háborúban a terror ellen

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Terrormozi

Amerika háborúban a terror ellen

Sötét helyek

Barotányi Zoltán

A történelem éppen csak lezárult része egyre nagyobb szerepet kap az utóbbi évek amerikai filmjeiben. Néha már az a látszat keletkezhet, hogy tényleg a farok csóválja.

Az utóbbi bő évtized világpolitikai történéseit alapvetően határozta meg mindaz, ami 2001. szeptember 11.-én történt, és ahogy erre Amerika és a világ többi – az ő szempontjából hol szövetséges, hol ellenséges – része reagált. Csupán az egyik, habár talán a legfontosabb következmény volt a háború, amely Afganisztánban kezdődött, majd az Irak elleni invázióval villámgyorsan kétfrontossá vált – s akkor nem említettük a megannyi kisebb, sokszor titkos hadszínteret! A fegyveres konfliktusok minden esetben jogi, filozófiai, morális dilemmák tömegét vetik fel – nem volt ez máshogy most sem. A számvetést segítette az is, hogy egy olyan, saját definíciója szerint is nyitott társadalom viselt hadat, amelynek alapvető princípiuma az intellektuális kihívásokkal való szembenézés, a nyílt és szabad vita, a jelen eseményeiről és a múlt tanulságairól folytatott, korlátozás nélküli diskurzus. Ha tetszik, eme folyamat sajátos lecsapódásaként kell kezelnünk a konfliktus keltette dilemmákat tárgyaló filmalkotásokat is. Azzal a megszorítással, hogy ezeknek nem pusztán lelkiismereti célokat kell követniük, de a készítőiknek általában valamiféle piaci elismerésre, s némi nyereségre is kell törekedniük. Ehhez pedig – a kötelező szakmai perfekción felül – nincs jobb módszer, mint ha sikeresen tematizálnak a közvéleményt már hevesen foglalkoztató vagy jövőbeli figyelemre számot tartó problémákat. Egy korábbi írásunkban (Kumulatív gránátok – Filmvilág 2008/1.) jeleztük is, hogy a filmes világ némi spéttel látott neki a tanulságok feldolgozásának. Ám ami késik, nem múlik: a frissebb filmekben (hogy csak a Zero Dark Thirty-t említsük) olyan akut politikai, katonai, sőt társadalmi kérdéseket boncolgatnak, amelyek felvetése korábban szinte elképzelhetetlen volt. Némelyik éppenséggel azért, mert végiggondolásuk eredménye, a szembenézés nyomán feltáruló felkavaró látvány alighanem szöges ellentétben állna az amerikai önképpel. S ebben a tekintetben látszólag még a legnagyobb erők bevetésével mediatizált, minden létező formában kitárgyalt és sokféle filmes eszközzel is feldolgozott vietnami konfliktus sem kínált sok fogódzót. Mondjuk De Palma szinte ugyanazon motívumot (gyilkosságba torkolló csoportos nemi erőszak) variáló 1989-es Vietnam-filmje (A háború áldozatai Casualties Of War) és 2007-es, ismét botrányt kavaró Irak-mozija (CenzúrázatlanulRedacted) együtt azt sugallja, hogy adott civilizáció némely katonái bizonyos helyzetekben hasonló (rém)tetteket követnek el. (A film meghökkentő utóéletéhez tartozik, hogy tavalyelőtt egy a frankfurti reptéren dolgozó albán származású alkalmazott agyonlőtt két amerikai katonát, kettőt pedig megsebesített. Vallomása szerint erre a Redacted egy YouTube-ra feltett, s amúgy általa valóságnak hitt részlete késztette).

A felületes szemlélő számára könnyen úgy tűnhet, hogy a Vietnam-emlékekben, memoárokban, regényekben és filmekben megjelenített atrocitások pusztán az átlagos ügymenettől elkülönülő (habár rendszeres) normasértések. A szembenézést forszírozó a szinte mában (vagy az éppen a közelmúltban) játszódó dokumentum- és játékfilmekben (szóljanak ezek bár Guantanamóról vagy éppen Oszama levadászásáról) viszont az atrocitások állnak össze rendszerré. Lassan a világ tűnik fel titkos fogolytáborok és kínzókamrák hálózataként – ebből a csaknem hamleti perspektívából Földünk tényleg merő börtön. Azt már csak félve tesszük hozzá, hogy a 2000 óta eltelt évek biztonságpolitikai és hadtörténeti fejleményei többek között a vietnami konfliktus alapos feldolgozásáról és tanulságainak hasznosításáról szólnak – mind a világ gerillái/terroristái, mind az egyetlen szuperhatalom óhatatlanul csendőrszerepet játszó fegyveres erői és biztonsági szervei részéről. A konfliktusok csupán átmenetileg produkálják a klasszikus háborús filmek szcenárióit és látványos tűzbe-vérbe öltöztetett képeit. A „terror elleni” világméretű háború egy klasszikus alacsony intenzitású katonai konfliktus kémjátszmákkal, ügynökökkel, brutális kihallgatásokkal, merényletekkel, gerillaellenes műveletekkel (lásd még: partizánvadászat), bombakereséssel, a kibertéren folytatott játszmákkal, megannyi kamuflázzsal, elterelő hadművelettel, kódolással és kódtöréssel. Csupa olyan művelet, apróbb nagyobb tevékenység, melyeknek a részleteit nem kötik a kívülállók orrára. Mégis elég izgalmasak ahhoz, a hogy a kiszivárgó kisebb-nagyobb momentumokból, mozaikdarabkákból érdemes legyen kerek történeteket – akár filmforgatókönyveket – összerakni.

A dolog persze fordítva is működik: immár filmek megszületéséből próbálnak biztonsági rések létére következtetni. Olyan se volt még, hogy mozikészítőt (Bigelow) vádoljanak azzal: kiszivárogtatott bizalmas adatokból dolgozott. No meg azzal is, hogy filmjének (Zero Dark Thirty — A Bin Láden hajsza) jól időzített bemutatásával a futó elnökválasztási kampányba akart volna beleszólni (ráadásul ezek szerint sikerrel!).

* 


Modell pedig bőven adódik, elvégre az efféle titkos háborúk nem most kezdődtek. Míg az Egyesült Államok nem volt közvetlenül érintett bennük (habár kissé áttételesebben korábban is könyékig-kötésig túrtak a konfliktusok legmélyére), még ők is tudomásul bírtak arról, hogy az ilyen szituációkból nem lehet tisztán kijönni. Legalábbis a titkosrendőrségi-kémszolgálati logika felülkerekedése nyomán a tisztelt háborús felek nem szoktak ezzel próbálkozni.

A közvélemény figyelmét alighanem az Abu Ghraib börtönben történt üzelmek lelepleződése hívta fel az utólag nyilvánvalónak tűnő tényre: az efféle kiélezett szituációkban, bármily elítélendő e gyakorlat, de szinte törvényszerű az elfogottak többé-kevésbé rendszeres kihallgatása, sőt kivallatása, melynek módszerei között kiemelt helyen szerepel a lelki és fizikai természeti kínzás. Jellemző, hogy az eseményeket a hivatalos szervek is először a rendszerszerű működéstől jól elkülöníthető kihágássorozatként értékelték, de idővel így sem bírt elsikkadni a lényeg. Az elkövetők – akik azután bíróság elé kerültek és el is nyerték büntetésüket – nem tettek mást, mint a saját szórakoztatásukra alkalmaztak (és persze kreatív módon, saját szadista fantáziáiknak engedve továbbfejlesztettek) egy, a terroristagyanúsnak tekintett lefogottak ellen amúgy rutinszerűen bevetetett kínzási szisztémát. Bűnük természetesen még ennél is nagyobb volt: lelepleztek, dekonspiráltak és kompromittáltak egy úgymond „jól működő” kihallgatási szisztémát. (A konkrét ügyet és hátterét is remekül világítja meg például Rory Kennedy Ghosts of Abu Ghraib című dokumentumfilmje). Az ügy következményeként a megrökönyödött amerikai publikum (és persze a világközvélemény) kénytelen volt szembesülni azzal, hogy amerikai igazságminisztériumból, felelős emberek tollából származó memók tárgyalják a vízbefojtásos (kád híján csak egy törölközőt és egy kancsó vizet igénylő), a stresszpozíciós és az alvásmegvonásos kihallgatási technikákat – az amerikai életforma nagyobb dicsőségére.

Csak emlékeztetnénk rá: egy másik, szintén fényes civilizációs múlttal rendelkező állam, közhelyesen a mindenféle értelemben vett kultúra honának tekintett Franciaország külső és belső megítélésében mekkora törést, s mekkora (máig sem csituló) botrányt okozott, mikor kiderült, hogy az algériai háborúban milyen gyorsan kerültek elő a régebbi s a modernebb kínzóeszközök, s milyen kiterjedten használták őket. Itt persze ismét csak a terrort válogatás nélkül, a polgári lakosság és fegyveres erők ellen is alkalmazó (de szintén erős helyi támogatást élvező) harcosokkal, városi gerillákkal került szembe a reguláris hadsereg, s a kihallgatandó gyanúsítottak körének megszabásában csak fantázia szabott határt. S ahol a kihallgatók már rutinból nyúlnak a krokodilcsipesz és a feszültségszabályozó forgókapcsoló felé, ott a kínzásspirált nem lehet egyhamar leállítani, s használata gyorsan öncélúvá válik. Aligha véletlen, hogy Gillo Pontecorvo Az algíri csata című alapfilmjét éveken át nem, majd csak megvágva lehetett látni francia mozikban. (Csak mellékesen jegyeznénk meg: rejtélyes módon ez a film volt a legfőbb inspirátora Stephen Gaghan 2005-ös, a maga idejében jeles visszhangot kiváltó Sziriánájának, amely több nézőpont egymást váltó alkalmazása mellett száguld végig a cikkünkben tárgyalt kulcsmotívok legtöbbjén.

Az argentin vagy éppen chilei (s mondhatnánk más latin-amerikai országokat) junták rémtetteit, tömeggyilkosságait így–úgy feldolgozó mozikban is a valós szerepének amúgy is tökéletesen megfelelő, központi jelentőségű a kínzás ábrázolása, úgy is, mint az intimitás egy különösen perverz és borzalmas fajtája. Csak megjegyeznénk: külön történeti stúdiumok tárgya, miként tanultak e téren a latin amerikai szakemberek menekült náciktól, a Vichy-rendszerben rutinra szert tevő, esetleg később az algériai háborúban, vagy már az OAS tagjaként készségeiket fejlesztő franciáktól – és bizony amerikaiaktól, akik mind hazai pályán (School Of Americas), mind kihelyezett „tanszékeiken” sokat tettek a gyötrelemokozás tökéletesítéséért. Azt meg már csak mellékesen jeleznénk, hogy ugyanez a téma, a szintén a CIA által instruált Sawak (a perzsa sah titkosszolgálata) kínzókamrái az Affleck-féle Argó-akcióban csupán a felvezető animációt gazdagítják.

Korunk politikai sajtójában vagy játékfilmjeiben ehhez képest már bagatell olyan szakkifejezéseket alkalmazni, mint a titkos katonai helyeket jelölő black site (sötét/fekete hely) vagy éppen terrorgyanús személyek minden jogi formaságot mellőző kényszerdoportációját és bebörtönzését jelentő „rendkívüli kiadatás” (extraordinary rendition). Ezek nem egyszerűen dokumentumregények, riportok vagy éppen fikciós munkák kulcsfogalmai, de egyben ezek adják korunk terrorháborús filmjeinek közegét és témáját. A Zero Dark Thirty (mely maga is katonai szakkifejezés és éjfél után fél egyet jelenti) egyik fő motívuma is pontosan ez: a kihallgató és kihallgatott között létrejövő, zavarba ejtő, persze szélsőségesen egyoldalú, mégis ambivalens kapcsolat. No, meg az a már szinte közhelyszerű szituáció, hogy egy kiélezett konfliktushelyzetben milyen magasról tesznek a mindennapi civilizált érintkezést szabályozó, liberális jogelvekre, melyekről – józannak vélt kultúrsovinizmussal – úgy is azt vélik, hogy azok csupán a hazai fogyasztást szolgálják (Habeas corpus? Ki hallott róla Irakban, Pakisztánban, Afganisztánban?).

Ráadásul a terrorellenes hadjárat maga is afféle véget nem érő rejtvényfejtés, ahol az információkat gondosan szelektálni kell – abból a szempontból is, mennyire megbízhatóak a forrásaik. E tekintetben Bigelow filmje és Gavin Hood Kiadatása (Rendition) egyaránt szinte nyíltan amellett érvel, hogy a kínzás nem csak embertelen és aljas, de biztonsági szempontból is gyakorta felesleges, céltalan és tévútra is vezet. Emlékezzünk rá: az evil against evil jelszavával folytatott terrorellenes harc cinikus és mára klasszikussá vált kulcsregénye és filmje, A Sakál napja még nem éppen ezt támasztotta alá.

Arról most nem is szólunk, hogy nem csak a kihallgatottak fejét nyomták víz alá – alighanem milliók érezhették úgy, szinte egyetértésben, a Zero Dark Thirty CIA-ügynöknőjével, hogy a az egyetlen célra kihegyezett, a világ megtisztítását célzó hadjárat rögvest az értelmét veszti, amint a legfontosabb célpontot sikerül kiiktatni. Alighanem a néhai Osama bin Laden személyében egy túlságosan is erős szimbólumot sikerült megteremteni, akinek elpusztításáért semmilyen ár nem volt drága és semmilyen eszköz nem volt elég mocskos. S miután a mumusról kiderült, hogy mégiscsak halandó, s hogy szinte nyom nélkül iktatható ki a hálózatból – lassan hiányozni kezd, mint a Kavafisz-versbéli barbárok. Látszatra lecsengeni látszik Amerika büntetőexpedíciója, amelynek során minden szofisztikáltságot mellőzve, nagykalapáccsal sújtott oda a világ fekélyesnek tűnő pontjaira – gyógyítani így persze nem lehet, de érezhetően nem is ez volt a cél. Ezt a kissé barbárnak tűnő vaskort persze fel lehet dolgozni majdnem hagyományos igazságkereső drámával, mint a Bush-korszak híres botrányát, a Libby-féle kiszivárogtatást traktáló Államtrükkök (Fair Game – Doug Liman), vagy ravasz csavarokban gazdag elhárítós/ügynökös akciófilmmel (Hazugságok hálója/Body of Lies –Ridley Scott), de talán a változó idők jeleként nem éppen ezek a legsikerültebb alkotások. Akkor már jobban odateszi magát Az áruló (Traitor – Jeffrey Nachmannoff), ami a maffiába beépülős, kettősügynökös filmek mondhatni szokásos morális dilemmái iránt érzékenyek (mifelénk pedig leginkább a Stirlitz-széria rajongói) számára okozhatott örömteli perceket. 

­*

A 2009 elején hivatalba lépett (s a tavalyi választások után négy év hosszabbítást kiharcoló) Obama-adminisztráció az ügyek lezárását választotta, némileg finomabb, sőt precíziósabb eszközökkel. Alighanem a problémák célzott kiiktatásának nem is lehetett volna hatásosabb prezentációja, mint Oszama levadászása 2011 májusában, Abottabádban. Az amerikai csapatok 2011 végén – mint aki jól végezte dolgát – kivonultak Irakból. S az idő tényleg őket igazolta: azóta sem hal meg több ember a magától értetődő természetességgel folytatódó felekezeti erőszak következtében, mint a kivonulást megelőző években (igaz, kevesebb se). Afganisztánról egyre kevesebbet beszélnek, s hamarosan ott is csak a helyi erős és lelkes internacionalista-iszlamista erőszakik viaskodnak majd, nagyjából magukra hagyatva (már ha eltekintünk a szomszédok kitüntető figyelmétől). A Nyugat és Amerika pedig feldolgoz – s új kifejezéseket tanul: a „War On Terror” neve az Obama-korszakban már „Overseas Contingency Operation” (kábé: előre nem látható eseményekkel foglalkozó tengerentúli műveletek). Guantanamót viszont még mindig ugyanúgy hívják, ahogy a világ többi black site-ját és illegális kihallgató-helységét is (ezeket speciel sehogy). A betű- néha még számkóddal jelölt biztonsági szervezetek természetesen nem úgy viselkednek, mint holmi kiégett filmhősnők: erejük és hatalmuk természetesen és legfőképpen azt szolgálja, hogy megteremtsék működésük legitim alapját. Ha ellenség nélkül nincs értelme az elhárításnak, kerül az is, hamarosan – s mi tagadás, lesz miből válogatni, hiszen az egyetlen szuperhatalom népszerűsége már a terrorellenes harc kezdetén sem volt töretlen, azóta pedig számos folt esett rajta. És új Fekete Péter-t sem lesz nehéz találni – egy franchise jellegű terrorszervezetben (amilyen a gyanú szerint az al-Qaeda) minden (néha szó szerint) levágott fej helyére egy újabb nő. S hogy egy újabb legendás terroristát említsünk: Ayman Al-Zawahiri a fejére kitűzött 25 millió dollár dacára e pillanatban is zavartalanul éli az életét. Bár ki tudja: a terroristavadászat személytelen és titokzatos voltából fakadóan talán már el is indult felé egy halálbrigád vagy egy jól adresszált drón. Abból pedig megint film lesz, akárki meglássa!

A körülmények teremtette sajátos optikából is következik, hogy az amerikai nyilvánosság s benne filmkészítők is saját „partizánvadászaik”, terrorelhárítóik szemszögéből láttatják a világot. Ahhoz talán más kultúrába, de legalábbis másféle filmkészítői műhelyekbe kell születni, hogy a szörnyű tetteket elkövető, tömeggyilkos terroristák és robbantók, sőt a saját hibájukon kívül kereszttűzbe került civilek is valamiféle emberi arcot, jellemrajzot és magyarázó (persze csak egyfajta értelemben megértő) jellegű motívumokat is nyerhessenek. Enélkül persze érthetetlen, miként lesz belőlük a valóságban és a filmekben is afféle biodíszlet: hol engedelmes, de inkább makacsul engedetlen nyersanyag, aki csak megnehezíti a béketeremtők erők, a minden léptükben a fejlettebb nyugati kultúrát hordozó „mieink” áldozatos, néha hősies munkáját. Éppen Bigelow mutatta meg előző filmjével, A bombák földjével (Hurt Locker), miként lehet terrorháborús körülmények között új fatalista hősöket teremteni, s velük – némi túlzással élve – újraforgatni A félelem bérét. Amúgy e tűzszerész- filmnél kevés erősebb metaforikus/allegorikus alkotás született e témában. A világot fenyegető, hol rafinált, hol megejtően primitív bombák hatástalanításának sziszifuszi munkája egész életeket kíván – aki ezen sajátos rejtélyeknek szenteli életét, annak a világ többi része (családtagok, civilek, bennszülöttek) csupán mellékes körülmény.

Ha a megoldhatatlan enigmák és a kibogozhatatlan konfliktusok labirintusából nézünk vissza az elhárítói szempontból vett hőskorba, az szinte már a jótékony nosztalgia fátylába von olyan (azért valljuk be, szuperhatalmi szempontból ma is kínosnak ható) epizódot is, mint a hajdani iráni túszügy. Meghökkentő, de Affleck Argó-akciója a maga pikareszk regényeket idéző szerkezetével és öniróniájával mutatja meg a távlatot: ha képtelenek vagyunk átlátni a káoszt, akkor legalább ússzunk benne és élvezzük lebegést. Természetesen efféle élvetegséget egy rendes szolgálat nem engedhet meg magának – a szellemes improvizáció pusztán rendszerhiba, az efféle esetek legfőbb tanulsága a pedig az éberség, a szervezettség, az ütőerő fokozása. Arról most nem is szólnánk, hogy a filmen, miként a valóságban is mozi mesevilága átlépte a valahol a varázslatos vászonnál húzódó határt és működni kezdett a mi univerzumunkban is – alighanem ez több mint csoda, hiszen egy vele szemben ellenséges világot sikerült általa legyőzni.

Irán egyszer már volt a szolgálatok első számú célpontja, de most is ott van a Top 3-ban, s lehet, hogy hamarosan megint a főcímekre kerül. Sosem tudhatjuk, mikor és hol kezdődik újra a harc, amely voltaképpen még véget sem ért.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 8-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11288