KritikaFrankA deviancia varázsaSepsi László
Különcök
és számkivetettek humánus kisrealista perspektívából.
Két heroinista ébredezik a
saras pusztaságban, fekhelyük egy leharcolt matrac; enyhén értelmi sérült férfi
bandukol a sínek között, körülötte nyirkosan zöldell az erdő; vörös hajú
zenészjelölt bambul a kavicsos tengerparton, a dudorászott mestermű mégsem akar
összeállni. Az ír Leonard „Lenny” Abrahamson – egyszerre illeszkedve a kilencvenes
évek amerikai függetlenfilmjének és a brit kisrealizmus hagyományaihoz – különcökről
és számkivetettekről szóló történeteiben megtartja Ken Loach vagy Mike Leigh
humánus békaperspektíváját, miközben rögrealista angol kollégáinál mégis egy
fokkal jobban vonzódik az átlagnál különösebb, a sorból minduntalan kilógó
alakokhoz. A Chris Sievey 2010-ben elhunyt zenész-komikus színpadi
alteregójáról mintázott Frank címszereplője
és a köré gyűlt zűrös zenésztársaság kiválóan illusztrálja ezt a szerzői fixációt:
a Frank hősei egyenként is némi
hétköznapi őrülettel megáldott-megvert kompánia, akiket az afféle
szektavezérként és családfőként működő frontember – fején a zuhany alatt is egy
elmaradhatatlan papírmasé-maszkkal – tart egyben. Vagy inkább a teljes
szétcsúszás szélén.
A nyitószekvenciák
jellegzetes tájképei után Abrahamson figurái rendszerint visszatérnek a
természetből az emberi civilizáció korántsem barátságos ölelésébe: munkáiban
nem csupán a szociális hálón kívül vegetáló drogosok (Adam és Paul) és kegyelemkenyéren élő benzinkutasok (Garázs) kerülnek szembe a többségi
társadalom normáival, de miképp a Frankben,
a körülöttük létrejött, a családot is helyettesítő alternatív közösség is
minduntalan válságokkal küszködik. A pályaindító Adam és Paulban már a széthullás utáni állapotot láthatjuk, a
hajdani baráti társaságból csak a két címszereplő nem jött le a szerről, és
mikor egy többnapos trip után visszatérnek a városba, szembe kell nézniük a
ténnyel: nincs már helyük a többiek között. A Garázs, a dublini tinikről szóló Mit tettél, Richard? és az idei Frank
a végpont helyett a folyamatra koncentrál, ahogy pár ballépés miatt a
fogyatékos benzinkutasból közellenség lesz egy félreeső kisvárosban, ahogy a
frissen érettségizett alfahím és klikkje szétforgácsolódik egy súlyos morális
határhelyzetben, és ahogy az új tag érkezése szétzilálja a kimondhatatlan nevű
rockbanda addig sem harmonikus belső viszonyait. Abrahamson remek érzékkel
kapja el azokat a pillanatokat és fordulópontokat, ahol egy közösség
látszat-békéje felfeslik, de világlátásából mégis hiányzik a hasonló témákat
feldolgozó európai alkotók – mint Haneke vagy Vinterberg – szenvtelen
kegyetlensége. Távolságtartó minimalizmus helyett filmjeit inkább uralja egyfajta
Mike Leightől öröklött megértő emberközeliség és az ezt ellenpontozó enyhén
fekete humor, amin keresztül az olyan szabályszegések is súlya is csak később
tudatosul a nézőben, mint egy értelmi sérült kirablása a buszmegállóban (Adam és Paul) vagy egy szaftos bolgár
pornófilm levetítése egy későn érő kamasznak (Garázs).
Amellett,
hogy precíz és abszurd humorban gazdag látlelet egy lemezfelvétel miatt
önkéntes száműzetésbe vonult rockbanda belső dinamikájáról és hatalmi
harcairól, illetve szatirikus fricska az online média által gerjesztett
látszat-figyelemnek, a Frankben
Abrahamson művészet és neurózis összefüggésének a romantikában gyökerező
mítoszára is rákérdez. Filmjében egyenlőségjel kerül sérült és szórakoztatóan
furcsa közé, a zenekar online sikere elsősorban komikus devianciájuk
attrakcióértékéből, mintsem zenei teljesítményükből fakad. A Frank kiválóan illeszkedik szereplőinek
rendhagyó természetéhez – irány- és hangnemváltásai, amikkel mindvégig tragikomédia,
karriersztori és karakterdráma közt lavírozik, éppoly kiszámíthatatlanok, mint
a társaság tagjainak érzelmi hullámzásai –, egyúttal rámutat a különc-lét
ellentmondásos helyére a kortárs kultúrában – ami egyébként a rendező eddigi
életművének is állandó eleme. Abrahamson sikerrel vitte vászonra az
alkotófolyamat olykor infantilis auráját és azokat a pontokat, ahol a
művész-imázs papírmaszkja felszakad, elmosódik a határ lelkes dilettánsok és
sérült lelkű zsenik között, majd nem marad más a helyükön, csak egy maroknyi
különc egy füstös külvárosi klub színpadán.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 359 átlag: 5.33 |
 |
|