FesztiválWiesbaden - goEast FilmfesztiválEszköztelenülVarga Balázs
A goEast Közép- és Kelet-Európa
filmművészetének egyik legfontosabb fóruma.
A wiesbadeni goEast filmfesztivál lassan
másfél évtizede gyűjti és támogatja a tágan értelmezett, Németországtól
Kazahsztánig és Baltikumtól a Balkánig nyúló kelet-európai régió legizgalmasabb
filmjeit. Válogatni van miből, és nemcsak mennyiségi értelemben. A korábbi
években nyert itt Gothár és Muratova, Fliegauf és Balabanov, továbbá a 2000-es
évek román hulláma és a 2010-es évek új grúz filmje is bemutatkozott
Wiesbadenben. Idén Porumboiu és Pawlikowski voltak a versenyprogram húzónevei és
a lengyel film került kiemelt fókuszba a kortárs lengyel film egyik legszuverénebb
rendezője, Malgorzata Szumowska retrospektívje, illetve a hatvanas évek lengyel
újhullámát tárgyaló szimpózium miatt, de a különféle szekciók és
kísérőrendezvények a régió szinte teljes műfaji és kulturális spektrumát
lefedték. Homogén trendekről már csak ezért sem érdemes beszélni, közös nevező
legfeljebb annyi lehet, hogy a versenyprogramban idén a kevés eszközzel dolgozó
kamaratörténetek és minimalista filmek vitték a prímet.
Közülük kettő a
szocializmus emlékezetének talán legfrekventáltabb kérdéseivel, a múlttal való
szembenézés traumatikus történeteivel, illetve az állambiztonság karriergyilkos,
életeket romba döntő rendszerével foglalkozott. Mindkettő fekete-fehér
stilizációval, a korszakot (a hatvanas évek Lengyelországát és a nyolcvanas évek
Romániáját) tárgyi világában is akkurátusan megidézve mesélte el a maga
kíméletlen, pontos történetét.
A fődíjas Ida az elmúlt idők egyik nagy és
megérdemelt kelet-európai nemzetközi fesztiválsikere. Rendezője, Pawel
Pawlikowski számos BBC dokumentumfilm és két sikeres angol film (Az utolsó menedék, Szerelmem nyara) után
tért vissza szülőhazájába, és forgatta le első lengyel filmjét. A film főhőse,
a kolostorban nevelkedett, árva lány a fogadalomtétele előtt pár nappal
találkozik a nagynénjével. Tőle tudja meg, hogy igazi neve Ida, zsidó családból
származik, szüleit és testvérét a II. világháború idején falubeli szomszédok
gyilkolták meg. A két nő, a családja múltjával most szembesülő, az életbe
kilépő Ida és a sztálini idők egykori véres ügyésze, a cinikus, alkoholista
Wanda útra kelnek, és felkeresik a lány szülőfaluját, a család elpusztításának
helyszínét. Pawlikowski filmje nem pusztán a múlttal való szembenézésről, a
felelősség vállalásáról beszél, hanem azt is megmutatja, hogy a történelemről
szerzett tudás, a találkozás az elfedett vagy nem ismert traumával milyen
terhet jelent. Hűvös, tiszta kompozíciói, szűkszavú, kimért párbeszédei, a
feszesen minimalista stílus, az érzelmek és a drámák kívülnézete ritka erős és
kompakt atmoszférát teremtenek. A német megszállás éveinek (1939–1945)
tárgyalása a lengyel társadalom felelősségének, így adott esetben a lengyelek
által végrehajtott zsidóellenes pogromok szempontjából, az elmúlt években
számos lengyel könyv és film központi témája volt. Pasikowski két évvel ezelőtt
készült Tarló című filmje után most
Pawlikowski Idája folytatja ezt a
sort.
A másik múltidéző film a
román Andrei Gruzsniczki új munkája volt. (Őt A másik Irina rendezőjeként lehet idehaza is ismerni.) A Quod Erat Demonstrandum hőse, a környezete
által kiugróan tehetségesnek tartott matematikus nem hajlandó belépni a pártba,
ezáltal szakmai előmenetele is megakad. Miután egy tanulmányát engedély nélkül
publikálja az Egyesült Államokban, a titkosrendőrség is rászáll. A film majd
fél tucat szereplő történetét fűzi össze, aprólékosan és árnyaltan megmutatva a
kiszolgáltatottság, önfeladás és árulás csapdahelyzeteit. Olyan élet-halál
játszmát mutat meg, amelynek nincs győztese, csak vesztese, mert a szuverenitás
egyéni megőrzésének az ára gyakran mások veszélybe sodrása. Ha példatörténetet
keresnénk a szocialista állambiztonság korrupt és pusztító működésének
bemutatására, Gruzsniczki filmje A mások
életénél pontosabb és keserűbb demonstráció lehetne.
Minimalista stílusban
mesélte el kortárs történeteit egy grúz film, illetve a verseny másik román
alkotása is. Mindkettőre a visszafogott tónus, a hosszan kitartott jelenetek és
a fanyar humor volt jellemző, ám Corneliu Porumboiu új filmjében a szarkazmus,
Levan Koguashvili munkájában az empátia volt az erősebb.
A grúz Vakrandik a fesztivál egyik
legszórakoztatóbb alkotása volt. Egyszerű kis történet egy negyvenéves
agglegény hétköznapjairól. A még mindig a családjával élő férfit mindenki össze
akarja hozni valakivel, miközben ő is próbálkozik, ám a véletlen valahogy
mindig kizökkenti az eseményeket, illetve akivel összeillenének, arról pedig
neki kell lemondania. Banális helyzetek fordulnak groteszkbe, hősük látszólag
sodródik az eseményekkel. Hogy mit érez, vagy mit gondol, azt csak sejthetjük,
mert végig kizökkenthetetlen nyugalommal, fapofával fogadja a történéseket. Koguashvili
filmje nem „a szerelem vak” tézisét bizonygatja, inkább azt mutatja meg szépen,
finoman és humorosan, hogy mennyire könnyű vaknak lenni a másik emberre.
Odafigyelés, figyelmetlenség,
értelmezés, akkurátus szófacsarás – Corneliu Porumboiu filmjeinek védjegyei
ezek (Forradalmárok, Rendészet,
nyelvészet). Új filmjében azonban még a korábbinál is zártabb
kamarahelyzettel dolgozik. Az Amikor
leszáll az éj Bukarestben, avagy anyagcsere lényegében helyzetgyakorlatok
sorozata, egy rendező és színésznője egyetlen napját követjük végig. Próbák,
beszélgetések, egy becsúszó szeretkezés, majd újra a másnapi forgatás
előkészületei – ennyi fér egy napba. Porumboiu ismét remekbeszabott párbeszédekkel
skicceli fel karaktereit és mutat be ismerős viselkedésmintákat, miközben
filmje a szerzői filmkészítés itt-és-mostjának is csípős szatírája.
Wiesbadenban idén külön
csoportot alkottak a felnőttéválás történetei, köztük Kerékgyártó Yvonne
websorozatból lett független filmje két, a Sziget Fesztiválra beszökő lány
kalandjairól (Free Entry), a szlovén Csábíts el egy intézetben felnőtt srác
első munkahelyének és első szerelmének históriájáról, az észt Szabadban zaklatott, nonkonformista
szerelmi drámája és az orosz A remény
üzeme a brutálisan lepukkant egykori iparvárosból, Norilszkból melegebb
égtájakra, de legalább Szentpétervárra menekülni akaró tinédzserekről.
A mindig erős
szociofilmekkel teli dokumentumfilmes versenyben pedig egy magyar film, Hajdú
Eszter Ítélet Magyarországon című
munkája lett a fődíjas. A romák elleni sorozatgyilkosság bírósági tárgyalását
követő film elsősorban a tárgyalóteremben felvett anyagokra, illetve néhány
kiegészítő riportra támaszkodik. Ez a visszafogott, megfigyelő módszer feszes
dramaturgiával párosul, és nem pusztán a tárgyalás menetét foglalja össze,
felidézve a brutális gyilkosságokat, hanem azokat a feszült minidrámákat,
szóbeli összecsapásokat, nézésváltásokat és gesztusokat is, amelyek a bíró, a
vádlottak és az áldozatok hozzátartozói között zajlottak le. Hajdú filmje a
klasszikus dokufilmes kifejezőeszközök, a beavatkozásmentes forma és a kiemelő
szerkesztés párosának egyszerű és erős példája. No meg annak, hogy a
filmkészítés társadalmi tudatossága, figyelme a dokumentálással kezdődik – és
persze nem szükségszerűen ér ott véget.
A wiesbadeni goEast
fesztivál a társadalmi tudatosság témáját, a kelet-európai filmek politikumának
különféle dimenzióit mindig is különös figyelemmel kezelte. Idén szinte
értelemszerűen az ukrán-orosz konfliktussal foglalkozott több pódiumbeszélgetés
és filmprogram, míg az ideológiakritika kortárs esszéfilmes verzióit a Szocializmus – Felülvizsgált utópia című
válogatásprogram gyűjtötte csoportba. A goEast a társadalmi tudatosság gesztusainak
kiemelésével, a régió filmes hagyományainak és kortárs trendjeinek széles
spektrumú, okos válogatásával ugyanolyan pontosan helyezi el magát a kortárs
fesztiválok rendszerében, mint a kelet-európai filmet a kortárs filmkultúra
térképén.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 386 átlag: 5.47 |
 |
|