Magyar MűhelyKísérleti kerekasztalLáthatatlan határsértésekLichter Péter
Kerekasztal
beszélgetés a kortárs magyar kísérleti film helyzetéről.
Lichter Péter: Szerintem az elmúlt húsz évben nem az
avantgárd film kísérletező szellemisége tűnt el a magyar filmgyártásból, hanem
inkább a róla szóló diskurzus. Maga a kísérleti film fogalma is meglehetősen
ködös idehaza – holott mondjuk Amerikában vagy Nyugat-Európában a filmkultúra e
nehezen kategorizálható szeletének markáns identitása, azaz fesztiváljai,
folyóiratai vannak. Ti hogyan látjátok az avantgárd vagy ha az elterjedtebb
nevén nevezzük, a kísérleti filmet?
Csáki László: Én igazán csak alkotói oldalról tudok erről
beszélni. Csináltam már eddig animációs filmet, élőszereplős filmet,
dokumentumfilmet is – tehát valahol rám illik az a leírás egy kicsit, hogy
kísérleti filmes, hiszen folyamatosan műfajok között ugrálok, és új formákat
keresek a mondanivalóhoz. Azt gondolom, hogy ezt a kísérleti filmnek nevezett
műfajt így különválasztani nem lehet. Vannak olyan alkotók, akik kísérletezőbb
karakterűek, ezért belecsúsznak abba, hogy olyan filmeket csinálnak, amiket
műfajilag nehezebb elhelyezni. Azt gondolom, hogy a kísérleti film mindig egy
közösséghez, vagy egy kis csoporthoz köthető, ahol emberek együtt gondolkodnak,
egymásra hatva alkotnak, ebből adódóan az egész léte ebből ered. Összességében
tehát szerintem a kísérleti film manapság nem annyira elkülöníthető, a
kisjátékfilmes műfajon belül legfeljebb egy bizonyos fokú másságot jelöl.
Csuja László: Soha nem gondoltam magamra kísérleti
filmesként, nem is ismertem az avantgárd tradíciót, amikor rendezni kezdtem.
Mivel Magyarországon nincsenek sztenderdizált ipari körülmények, így tulajdonképpen
minden film elkészítése egy kísérlet. Az, hogy mi a kísérleti film ma, azt
nagyban meghatározzák a fesztiválok és a különböző intézmények – de nyilván
akadémikusan is megközelíthető a kérdés: a kísérleti vagy avantgárd filmek
nem-narratívak, gyakran annyira önreflektívek, hogy magáról a médiumról, a
filmnyelvről szólnak.
Muhi András: Nekem vissza kell mennem a történelem előtti időkbe,
mert ha annak idején nem látom a Bódy Gábor vagy Jeles András filmjeit, akkor
most nem ülnék itt. Mint az Inforg stúdió vezetőjének, abszolút mintául
szolgált a Balázs Béla Stúdió, legalábbis a szellemiségével mindenképpen.
Producerként mindig a filmnyelvi újítások érdekeltek a legjobban – nem ismerek
még egy ilyen hülyét, aki ennyi műfajban, ennyi formában próbálkozna.
Legbüszkébb talán a kísérleti filmekre vagyok, gondolok itt a Fliegauf rendezte
Milky Way-re, vagy Kardos Sírásójára, a Herminamezőre Halász Pétertől – most hirtelen a nagyjátékfilm
hosszúságú művek jutnak az eszembe. Tehát számomra az egyik végpont az, hogy
akár egy hagyományos, történetmesélő filmben hol lehet kísérletezni – akár a
kameramozgásokkal, akár a zenehasználattal – a másik végpont pedig az, hogy
mikor lépünk át a képzőművészet területére, hogy a film és a képzőművészet
határán hol válik el egymástól a két dolog: hogy például a Milky Way nem tekinthető-e filmen megfogalmazott képzőművészetnek.
Az utóbbi időben bejártam egy csomó nemzetközi képzőművészeti biennálét és
vásárt, és azt vettem észre, hogy a műveknek legalább a fele mozgókép. Tehát
lehet, hogy a kísérleti film már átbújt ezen a határon és már a képzőművészet
területén van, és amikor itt van nálunk a film területén, az egy nagyon ritka
vendég, aminek én személy szerint örülök.
Lichter: Valóban, ahogy mondod, a kísérleti film egy kicsit a
két szék között a pad alá csúszott, legalábbis itthon mindenképpen. Ha
visszatekintünk az avantgárd film történetére, akkor egészen a videó-technika
hatvanas-hetvenes évekbeli elterjedéséig fel sem merült az, hogy a kísérleti
film a képzőművészeti kánon része lenne. Ez persze nem azt jelentette, hogy a
filmesek tagadták volna a festészet vagy a zene komoly hatását a munkáikra.
Főleg az absztrakt filmesek merítettek a társművészetekből sokat, akik a
képzőművészet területéről érkeztek, mint Hans Richter, vagy az amerikai Jordan
Belson és Harry Smith. De a kísérleti filmesek filmként, a filmművészet
részeként tekintettek munkáikra, még azok a radikális formanyelven beszélő
alkotók is, mint Michael Snow, Peter Kubelka vagy a nyolc órás, egy beállításos
filmjeiről hírhedt Andy Warhol – akinek Empire
című munkája alig különbözik egy mai videó installációtól. Vagyis, ahogy Muhi András
is utalt rá, a kísérleti film diskurzusa lassan átköltözött a képzőművészeti fórumokra,
miközben, véleményem szerint a filmes közbeszéd részét kellene, hogy képezze.
Az utóbbi években idehaza meglehetősen gyér volt a kísérleti filmek körül a
diskurzus– legyen az filmes vagy képzőművészeti – ebben a sivatagban a Csuja
Laci által a Balkonba készített interjú-sorozat valóságos oázis volt. A BBS
utáni magyar kísérleti film helyzetét felmérő beszélgetés-sorozatodnak volt-e
valami konklúziója?
Csuja: Eddig öt interjút készítettem: Uglár Csabával, aki a
BBS egyik utolsó filmjét forgatta, Kodolányi Sebestyénnel, aki a BBS utolsó
vezetője volt, Nemes Gyulával, a két Buharovval és veled – és nemrég
készítettem el a következőt, Szirtes Andrással. Az volt a nagyon érdekes
konklúziója a beszélgetéseknek, hogy mindegyik alkotó organikus folyamatnak
élte meg, hogy a BBS megszűnt, vagy a kísérleti film és az arról folytatott vita
az utóbbi években annyira búvópatakká vált, hogy szinte teljesen elbújt a
barlangban. Valahogy a beszélgetésekből az rajzolódott ki számomra, hogy ha
válság van, akkor mindig leginkább a periféria sérül: ami eleve peremhelyzetben
volt, sérülékeny volt, az lassan eltűnt. A BBS megszűnésével és a kilencvenes
évekbeli filmfinanszírozás átalakulásával az avantgárd sérült a legjobban. Hogy
ez igaz, vagy nem igaz, nem tudom, nem vagyok filmtörténész – de én ezt tudnám
levonni konklúzióként ezekből a beszélgetésekből. Azt azért hozzá kell tennem,
hogy a BBS megszűnte után a Duna Műhely vagy az Inforg beindulása kitöltötte
ezt az űrt, és a kor új kihívásainak is meg tudott felelni. Az interjúsorozat
tagjai egyetértettek abban, hogy a filmes egyetemek mellett szükség lenne
műhelyre, műhelyekre most is, ennek a formájáról azonban nem volt kialakult
víziójuk. Májusban részt vettem a Mediawave szervezésében egy kisjátékfilmes
kerekasztalon, ahol a Nemzeti Filmalap képviseletében Miskolczi Péter azt
nyilatkozta, hogy gondolkoznak arról, hogy valamilyen formában támogassanak
műhelymunkát.
Muhi: Azt azért nem mondanám, hogy a BBS filmnyelvi
kísérletei valami burjánzó fősodort képeztek volna a rendszerváltás előtt.
Egyszerűen az történt, hogy eltűnt az érdeklődés. Vagy, ahogy erre utaltam, a
BBS körüli kísérleti filmes diskurzus átment a képzőművészethez. Másfelől
megszűnt a műfaj elitizmusa: ma már bárki bármikor kamerát vagy mobiltelefont ragadhat,
és feltöltheti a kísérleti filmjét YouTube-ra. Szóval én ezt egészen másképpen
gondolom, a filmnyelvi kísérletezés nem tűnt el, ha csak az Inforg filmjeire
gondolok, legalább húsz olyan filmest meg lehetne nevezni, aki az elmúlt tíz
évben készített kísérleti filmeket. A filmek az internet révén sokkal
elérhetőbbé váltak, a kísérleti filmek számára ebből a szempontból jobb a
helyzet, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt volt.
Lichter: Azt vettem észre, hogy a filmes beszélgetéseken gyakran
a kísérleti film fogalma sincs teljesen tisztázva, legalábbis gyakran
összemosódnak bizonyos kategóriák. Az amerikai filmtörténetben élesen ketté van
választva a piaci alapon működő, hagyományos mozi forgalmazásba kerülő
nagyjátékfilmek és az ebből tudatosan kimaradó, nem-narratív, ebből kifolyólag
a versenypiacra alkalmatlan, a klasszikus avantgárd film hagyományához
kapcsolódó filmek kategóriái. Mindkét világnak meg van a maga
intézményrendszere, fesztiváljai, folyóiratai. A két világ között alig van
átjárás: a legtöbb rövidfilmes formában működő, kísérleti filmes alkotó egész
életművét erre a formára alapozza, fel sem merül az avantgárd film moziba
juttatása ott, ahol nyilvánvaló piaci elvek működnek. Nálunk ez másképp
alakult. Most hirtelen alig tudnék megnevezni olyan jelentős kísérleti filmest,
aki ne készített volna nagyjátékfilmet valamilyen formában, vagy ne próbálta
volna a kísérleti filmes praxisát a mozi forgalmazásba átemelni – ennek sok oka
lehet, az egyik talán az, hogy az avantgárd film a tengerentúlon sokkal több
megmutatkozási fórummal rendelkezik mint itthon.. Ezért alakult ki a magyar
diskurzusban az a tendencia, hogy a kísérletező szerzői mozifilm és a kísérleti
film gyakran összekeveredik.
Csáki: Mindig furcsának tartottam ezt a fogalmat, hogy kísérleti
film. Mert ott vannak az animációs filmek, a dokumentumfilmek, a játékfilmek és
akkor itt vannak a sehová sem tartozó kísérleti filmek. Egyszerűen arról van
szó, hogy van egy filmes formanyelv, amin belül valaki szabadon kezd mozogni,
aminek a mértékét el lehet dönteni. Ezt lehet olyan keretek között csinálni,
hogy a közönség teljes mértékben tudja azt kódolni, mint mondjuk a Mundruczó
vagy a Pálfi Gyuri esetében. A másik véglet például a Buharovok esete, akik az
átlagnál sokkal kevésbé közönségbarát filmeket készítenek, hiszen ők a
klasszikus avantgárd film hagyományát gondolják tovább. Tehát én a kísérleti
film kategóriáját is kettéválasztanám: egyrészt azokra, akik a hagyományos
nagyjátékfilmek keretein belül tesznek kísérleteket, illetve azokra, akik a
képzőművészet határán mozogva, az avantgárd film területén mozognak. Vagyis én
úgy érzem, hogy ez a kategória, hogy kísérleti film fellazult, az interneten
elérhetővé váló, illetve eleve oda készülő filmektől kezdve egészen a
képzőművészeti tereket uraló mozgóképes installációkig minden mindennel
összekeveredik. A film szerintem afelé tart jelenleg, hogy a határátlépés válik
a normává.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 372 átlag: 5.67 |
 |
|