Retro-bandák

Frank Sinatra 100

A java még csak most következik

Géczi Zoltán

A 20. század amerikai ikonja csak elvétve vette komolyan színészi karrierjét, legendákkal tarkított életében mégis kulcsszerepet játszott a mozi.

A legkevésbé sem zavarta, ha együgyű vígjátékokban kell komédiáznia, feltéve, ha kifizették egymillió dolláros gázsiját; ezzel szemben a komoly szerepekért ádáz módon küzdött, alkalmasint akár ingyen vállalva őket. A legtöbb rendező annyival is beérte, ha eljátszotta a Frank Sinatra nevű all-american playboyt, holott a sötét oldalon ragyogtatta meg valódi színészi talentumát.

That’s Life

Frank Sinatra nevét nem kevesebb, mint három csillag viseli a hollywoodi Walk of Fame-en (Vine Street 1600 és 1637, Hollywood Blvd 6538), melyeket zenei, filmes és televíziós területen felhalmozott érdemeire hivatkozva ítéltek meg számára. Figyelemre méltó teljesítmény egy olyan embertől, aki életmódjából adódóan sosem törte magát az ilyesféle elismerésekért („Nem tartozok a komplikált, variálós fickók közé. Nem kutatom az élet titkait. Egyik napról a másikra élek, aztán meg lesz, ami lesz.”), valamint a szórványos kivételektől eltekintve eme három területből mindössze a zenét vette igazán komolyan.

1941 és 1987 között Frank Sinatra 64 filmben játszott, produceri kreditet kilenc moziban kapott, rendezőként két ízben tette próbára képességeit, valódi otthona mégis a színpad volt; előtte egy krómozott Shure 55 mikrofon, háta mögött valami félelmetes színvonalú nagyzenekar (amelyet rendszerint Duke Ellington, Nelson Riddle, Count Basie, Quincy Jones, illetve hasonló képességű vezető dirigált), oldalán lojális cimborái, a Rat Pack sármos és stílusos, vidám kópéi (Sammy Davis Jr., Dean Martin, Peter Lawford, Joey Bishop). 1945-ben különleges Oscart kapott a The House I Live In című kampányfilmért, amelyben a rasszizmussal és a gyűlölködéssel szemben emelt szót, hét évre rá a legjobb mellékszereplőnek járó szobrot vehette át (Most és mindörökké), 1955-ben pedig legjobb főszereplőként jelölték (Az aranykezű férfi), mégis nagyobb öröm volt számára, hogy a jazzágazat legnagyobb tekintéllyel bíró magazinjai, a Down Beat és a Metronome több ízben is megválasztották az Év Legjobb Énekesének. Sokan tartották példaképnek, ő azonban következetesen visszautasította ezt (John Wayne-t tartotta igazi amerikai ikonnak), legelkötelezettebb rajongója mégis J. Edgar Hoover volt: az FBI közel öt évtizeden át tartotta megfigyelés alatt, esetenként aktív eszközökkel is zaklatva őt vélelmezett maffiakapcsolataira, polgárjogi mozgalmakban vállalt szerepére, állítólagos kommunista nézeteire és demokrata párti kötődésére hivatkozva. Maga volt a stílus: kizárólag tökéletesen szabott öltönyökben járt, autogramot csak vonakodva adott, a limuzinsofőröknek rendre „mézecskékkel” (friss, ropogós százdollárosok) jattolt, ugyanakkor megvetette a rasszizmust, a modortalanságot és a tiszteletlen viselkedést pedig oly nehezen viselte, hogy gyakorta erőszakos módon fejezte ki felháborodását.

Felettébb tevékeny, színes és mozgalmas életet tudhatott maga mögött, amikor 1997-ben, számos nagy visszatérést követően immáron végleg és megmásíthatatlanul visszavonult.

Nice ‘n’ Easy

Amint az a zenésztársadalom vitathatatlan tehetségű tagjai között oly gyakran megesik, Frank Sinatra sem küszködött sokáig az amerikai oktatási rendszer elvárásainak való megfelelés kényszerével: 20 éves sem volt, amikor otthagyta az iskolát, és énekesként keresett munkát. A klasszikus jazz aranykorában járunk, az amerikai lemezipar számolatlanul ontotta a 78-as fordulatszámú lemezekbe préselt slágereket, a rádió élőben közvetítette az elegáns báltermekben fellépő nagyzenekarok koncertjeit, harsány életigenlés és végtelen derűlátás jellemezte az amerikai társadalmat, így a jó kiállású, kivételes tehetséget mutató ifjú gyorsan megtalálta az utat a színpadra. Országos népszerűséget azt követően szerzett, hogy 1939-ben csatlakozott Tommy Dorsey zenekarához, nem sokkal később pedig a hollywoodi stúdiófőnökök is felfigyeltek rá.

„A zene lényege a stílus. Ha például Frank Sinatrával játszanék, akkor úgy játszanék, ahogyan ő énekel. Világszám abban, ahogyan a hangjával megformál egy-egy dallamot, zenei mondatot vagy frázist.” – méltatta érdemeit Miles Davis, a modern jazz atyamestere, aki sosem volt híres róla, hogy bő kézzel osztogatná a zseni jelzőt. Sinatra színészi karrierjének valódi kibontakozását különös módon éppen kivételes zenei tehetsége hátráltatta, amely eleinte kényelmes megélhetést és széles popularitást biztosított számára, utóbb mégis szakmai kényszerzubbonynak bizonyult. Első főszerepét a Step Lively című zenés filmben (Tim Whelan, 1944) kapta, számottevő sikert pedig a Horgonyt fel!-ben (Anchors Aweight – George Sidney, 1945), Gene Kelly és Kathryn Grayson partnereként ért el. Az öt Oscar-díjra jelölt zenés komédiát hasonszőrű darabok követték, köztük a Take Me Out to the Ball Game (Busby Berkeley, 1949) és az Egy nap New Yorkban (On the Town – Stanley Donen és Gene Kelly, 1949), s mire feleszmélt, máris az örökkön mosolygó, lankadhatatlan kedélyű revüsztár papírmasé szerepében találta magát, holott ez a legkevésbé sem tette elégedetté. Öt év leforgása alatt megcsömörlött a Gene Kellyvel közös táncos-zenés filmektől, aggasztották a lemezkiadókkal és a stúdiófőnökökkel folytatott, fokozatosan elmérgesedő vitái, mindemellett népszerűsége is gyorsan kopott, és az új évtized küszöbén már türelmetlenül toporgott mögötte egy fiatal generáció, saját sztárokat követelve magának.

No One Cares

„Akkoriban úgy néztek rá, mint egy bukott emberre.” – emlékezett vissza az 1953-as évre Abe Lastfogel, a William Morris Agency ügynöke, Sinatra hivatalos képviselője. Valóban nehéz évek voltak mögötte, hiszen 1949 és 1953 között mindössze két filmet forgatott, a hanyatló lemezeladások miatt a Columbia és az MCA egyaránt szerződést bontott vele, a CBS Television által gyártott The Frank Sinatra Show pedig korántsem hozta az elvárt nézettségi adatokat, így a tévétársaság két év után levette a képernyőről. A súlyosbodó szakmai problémákat magánéleti gondok tetézték: heves viharok által tépázott kapcsolata második feleségével, Ava Gardnerrel, ekkorra menthetetlenül megromlott, a kölcsönös indulatokat pedig tovább tüzelte, hogy Sinatra népszerűségének zuhanásával egy időben Gardner csillaga sosem várt magasságba emelkedett. Úgy tűnhetett, hogy az amerikai show business urai már nem tartanak igényt a negyven felé közeledő sztárra, a büszkeségében sértett Sinatra pedig többé-kevésbé visszavonult Las Vegasba, fél szemét folytonosan Hollywoodon tartva, állhatatosan keresve az esélyt a visszatérésre.

1953 elején értesült róla, hogy a Columbia lekötötte James Jones Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett, Most és mindörökké című regényének filmjogait. Ismerte és szerette a fiatal író debütáló munkáját, így rögvest telefont ragadott és felhívta Harry Cohnt, a Columbia Pictures elnökét, vacsorára invitálva őt.

– Harry, van neked valamid, amit nagyon akarok.

– El akarod játszani Istent?

– Nem, azt nem. Maggiót akarom eljátszani.

– Figyelj, Frank, ez egy színésznek való szerep, rendes színházi színész kell hozzá. Te meg egy revüpatkány vagy.

– Harry, kérlek, ne hülyéskedj már velem. Akár fizetek is neked, ha odaadod a szerepet.

Sinatra már az asztal mellett felajánlotta, hogy korábbi, filmenkénti 150 ezer dolláros gázsijával szemben heti egy ezresért, vagy akár 50 dollárért, sőt, ingyen is elvállalja a munkát. Harry Cohn először megdöbbent ezen a bizarr alkudozáson, majd felhívta a rendezőt, ám Fred Zinnemann (Délidő, A sakál napja) sokáig ellenállt; úgy vélte, hogy Sinatra jelenléte bárgyú musicallé züllesztené a veretes drámát. A direktor és a színész konfliktusa, amely erősen dramatizált változatban Coppola klasszikusában (A keresztapa, 1972) is feldolgozásra került, állítólag Ava Gardner közbenjárására oldódott meg; bár ekkorra már ugyancsak elhidegültek egymástól, leendő ex-felesége személyesen járt közre az érdekében. Fred Zinnemann szintén cáfolta a véres pletykát: „Semmiféle lófej nem játszott szerepet abban a történetben. Frank egyszerűen csak keményen hajtott, azért kapta meg a szerepet.”. Sinatra végül komikusan alacsony összegért, 8000 dollárért írt alá, majd rögvest felkereste Montgomery Cliftet, hogy barátja szakmai vezetésével készüljön fel a forgatásra.

Annak ellenére, hogy Angelo Maggio szekundáns szerepet tölt be Burt Lancaster, Montgomery Clift és Deborah Kerr figurája mellett, Sinatra mindenki meglepetésére az elismert színészek egyenrangú partnereként formálta meg az olasz-amerikai származású, kiábrándult és megkeseredett, ám elvhű katona tragikus sorsú karakterét. A felkavaróan durva és feszült, tabukat döntő film végül nyolc Oscar-díjat kapott (Sinatra a legjobb férfi mellékszereplő szobrával gazdagodott), és őrületes bevételt, 19 millió dollárt termelt a stúdiónak (ez ma közel 170 milliós kasszát jelentene). Sinatra hatalmas kockázatot vállalt és ragyogó sikert aratott: a Most és mindörökké teljes körű rehabilitációval ért fel számára, beemelve őt a hollywoodi filmsztárok elitjébe.

Fly Me to the Moon

A Most és mindörökké sikerét követően Sinatra visszatért Las Vegasba (notórius hazárdőrként távollétében sem hagyott fel a szerencsejátékkal: telefonon rulettezett, a téteket pedig egy cimborája tette meg), és nekilátott karrierje újjáélesztésének. Előnyös lemezszerződést írt alá a Capitol Records kiadóval, önálló műsort vállalt az NBC rádión, nem utolsó sorban fogadta a filmstúdiók által küldött forgatókönyveket. Mániákusként vetette magát a munkába: a következő hét évben nem kevesebb, mint 20 moziban játszott többnyire főszerepet, ugyanakkor klasszikussá vált lemezfelvételek sokaságát készítette.

Az 1954-ben bemutatott Örökifjú szívek (Young at Heart – Gordon Douglas) forgatókönyvét gondos úriszabóként igazították az írók Sinatra színpadi perszónájához. Lezser és elegáns pasas, tehetsége vitathatatlan, a szerencse azonban rendre elkerüli; jócskán megtépázta az élet, ő azonban a nehézségek közepette sem veszíti el karizmáját. „A nevem Laurie. Itt lakom.” – mutatkozik be a tündöklő szépségű Doris Day az ismeretlen zongoristának, aki a család nappalijában improvizál egy még kiforratlan dallamra. Sinatra éppen csak felemeli a tekintetét, majd visszatér a fekete-fehér billentyűkhöz, játszik tovább, s csak rövid szünet után feleli: „Van cigarettája?”. A szőke szex-szimbólumra látványosan fittyet hányó macsó karaktere bővelkedik az életrajzi motívumokban – a méltóságát karrierje mélypontján is megőrző, soha meg nem alkuvó Barney Sloan alakjával nem lehetett nehéz azonosulnia.

A Váratlan (Suddenly – Lewis Allen, 1954) pszichopata gyilkosa már megelőlegezte a könnyed romantikától való végleges elfordulás szándékát, de a valódi megújulást Az aranykezű férfi (The Man with the Golden Arm – Otto Preminger, 1955) főszerepe hozta meg számára, amelyet Nelson Algren ugyanezen címet viselő, 1949-ben publikált, sokak által kritizált, ám a hozzáértő irodalmárok által egyöntetűen méltatott („Teljesen új módon mutatta be az olyan karaktereket, akiket elembertelenített a nyomor, a tudatlanság és az elszenvedett igazságtalanságok” – írta Kurt Vonnegut) regényéből forgattak. Sinatra rendkívülinek tartotta a forgatókönyvet, kiváltképpen Frankie Machine zűrös figurájához vonzódott, így – akár csak a Most és mindörökké esetében – egy kiéhezett ragadozó gátlástalan agresszivitásával rontott rá a prédára, elégtételt véve Marlon Brandón, aki egy évvel korábban happolta el előle a Rakparton (On the Waterfront – Elia Kazan, 1954) főszerepét.

Az aranykezű férfi William S. Burroughs (A narkós) sötét és vigasztalan világában játszódik, nem fényes szalonok és elegáns báltermek, hanem olcsó motelszobák és házi főzésű whiskytől szagló, koszos italmérések szolgálnak dramaturgiai háttérként. Főszereplője, Frankie Machine zaklatott és ellentmondásos jellem, tapasztalt dealer és rutinos hamiskártyás, profi morfinista és amatőr jazzdobos, egy kétségbeesetten reménykedő, ugyanakkor masszív bűntudattól sújtott férfi. A rehabról tér vissza mozgássérült asszonyához, ki nyomorúságos körülmények között, mások fogyatkozó jóindulatára hagyatkozva tengeti hétköznapjait egy roskatag bérház ócska kis manzárdszobájában. Hisztérikus hitvese különösen komisz horgonyként köti őt, régi atyafisága a függőség és a bűn mocsarába csábítaná vissza, Frankie azonban szabadulni akar mindezen béklyóktól, és zenészként szeretne új, immáron tiszta életet kezdeni.

Az aranykezű férfi illúzióktól mentes, korát meghazudtolóan kemény és radikális mozi, keresetlen nyíltsággal mesél azokról a szerencsejátékosokról és prostituáltakról, pitiáner bűnözőkről és közönséges nincstelenekről, akik valamely oknál fogva kimaradtak az Amerikai Álom gazdasági és társadalmi jótéteményeiből. Az MPAA eleinte nem volt hajlandó forgalmazásra engedni a filmet, mert az 1930-ban életbe léptetett Production Code rendelkezéseivel szembeszegülve nyíltan ábrázolta a kábítószer-függőséget, s csak a hivatalos cenzori kódex enyhülésének köszönhetően juthatott el a nézőkhöz. Sinatrát ekkor terjesztették fel első és utolsó ízben a legjobb főszereplőnek járó Oscar-díjra, ám a szobrot végül Ernest Borgnine kapta meg – legfeljebb az vigasztalhatta, hogy az Akadémia döntése nyomán James Dean, James Cagney és Spencer Tracy is hoppon maradt.

Fontos adalék Sinatra jellemrajzához, hogy sikerei csúcsán sem feledkezett meg nehézségekkel küszködő barátairól és kollégáiról, előzékenyen és nagyvonalúan nyújtott segítő kezet balszerencse által sújtott cimboráinak. Charlie Morrison 1957-ben bekövetkezett halálakor érte el a hír, hogy régi haverja terjedelmes adósságon kívül lyukas garast sem hagyott özvegyére, és a hitelezők le akarják foglalni egyetlen vagyonát, a Mocambo nevű hollywoodi mulatót. „Mary, a következő két hétben nincs semmi dolgom. Mit szólnál hozzá, ha beköltöznék a Mocamboba Nelson Riddle zenekarával?” – kérdezte telefonon a meglepett özvegytől. Sinatra saját forrásból fedezte a zenészek bérét, és két hét leforgása alatt több mint 100 000 dollár bevételt tett a mulató kasszájába, ami bőséggel állta a gyászszertartás költségeit, egyszersmind financiális mentőövet jelentett a behajtók által fenyegetett nő számára.

My Way

Az 1950-es években aratott sikereknek köszönhetően Sinatra Amerika egyes számú playboyaként vidáman csapongott az élet napos oldalán, válogatott a filmstúdiók kecsegtető ajánlatai között, valamint – miután eredménytelenül tárgyalt a Norman Granz által tulajdonolt, legendás jazz-felvételek sokaságát gondozó Verve Records tulajdonjogára – saját lemezkiadót alapított Reprise Records néven. Ekkor már filmenként egymillió dolláros gázsit kért és kapott, holott a csillagászati tiszteletdíj ellenére sem volt hajlandó kétszer eljátszani ugyanazt a jelenetet (ezért ragadt rá a One Take Charlie név), mondván, hogy egy filmre szerződött, a dobozban lévő felvétel pedig minden szempontból kielégíti a rendező igényeit.

Az új évtized első fontos filmje az 1960-ban bemutatott A dicső tizenegy (Ocean’s Eleven, rend.: Lewis Milestone, 1960), amely a Frank Sinatra által elnökölt, Humphrey Bogart által kedélyesen Rat Pack (Patkányfalka) névre keresztelt kompánia szélesvásznú debütálása volt. A varietésztárokból verbuvált csapat kivételes tehetségű előadóművészek - Dean Martin, Sammy Davis Jr, Peter Lawford, Joey Bishop – laza szövetségeként működött; akadtak köztük, kik ekkor már rendelkeztek filmes tapasztalattal, mások pedig Sinatra felkérésére álltak kamera elé. (Érdemes beszerezni a Rat Pack: Live & Swingin koncert DVD-t; elképesztő, hogy az 1960-as években milyen színvonalat képviselt a mainstream szórakoztatóipar.) A Las Vegas-i kaszinórablás történetében csekély jelentőséggel bír maga a narratíva, a hangsúly a Rat Pack tagjai közötti bajtársiasságon, a kifogástalanul öltözött, jóképű svindlerek közös bohóckodására tevődik át, amelyet színpadi komédiába illő gesztusok élénkítenek (az egyik jelenetben Dean Martin bűbájos előzékenységgel segíti le a szőke szépség kabátját, majd miután a nő elfordul, hanyagul dobja le egy fotelbe).

A filmes karrier újabb fontos állomása a nyilvánvaló kvalitásai mellett is viharvert sorsú Mandzsúriai jelölt (The Manchurian Candidate, 1962), amelyben Sinatra ismét egy nagyformátumú rendezővel, John Frankenheimerrel dolgozhatott együtt. A modern politikai thrillerek előfutárának tekinthető moziban az amerikai hadsereg altisztjét alakítja, aki szakaszával egyetemben egy tragédiába torkolló harctéri misszió során nyom nélkül tűnik el, majd traumatizált állapotban kerül elő. A veteránok rendben hazatérnek, de az immáron a katonai hírszerzés tisztjeként dolgozó férfit visszatérő rémálmok gyötrik, amelyekre nem talál ésszerű választ, így felkeresi volt bajtársait. A retrospektív mozaikokból és jelen időben zajló eseményekből nyugtalanító kép áll össze: a szovjet katonai hírszerzés agymosást hajtott végre a hadifoglyokon, hogy a hátországba hazatérve kiemelt politikai célpontok ellen hajtsanak végre merényletet. (A Szovjetunióban valóban folytattak hasonló kísérleteket; rejtélyes, honnan lehetett erre vonatkozó információja a szerzőnek, de a filmben még a titkos programnak helyt adó Pavlov Intézet neve is elhangzik.)

A Mandzsúriai jelölt rendkívül nyugtalanító, hideg és gondosan megkonstruált mozi, a Hitchcock-iskola méltó követője. Frankenheimer fekete-fehér nyersanyagra forgatott, így teremtve meg a klasszikus film noirokra jellemző, rejtélyes árnyjátékokat, ugyanakkor a merész kamerabeállításoknak és a tempós vágásoknak köszönhetően friss elemekkel fokozta a képek erejét – mindemellett a film fatalista hangvétele, a konfliktus tragikus lezárása, Frank Sinatra vigasztalan zárómonológja a legkevésbé sem csitította a kedvezőtlen világpolitikai események által amúgy is megtépázott idegzetű nézők aggodalmait.

Sinatra rendkívül büszke volt erre a mozira - a DVD újrakiadásban kiadott archív interjúban színészi karrierje csúcsaként hivatkozott a filmre -, de a John F. Kennedy ellen végrehajtott merénylet felett érzett gyászában (Kennedy nem csupán személyes barátja volt, de politikai törekvéseit is támogatta, kampányolt a demokraták mellett) olyan lépésre szánta el magát, amelyre kevés példa akad Hollywood történelmében: miután a kommunista nagyhatalom által átprogramozott, politikai merényletre kiképzett fiktív karakter kísérteties hasonlóságot mutatott a Warren-jelentés által a Kremlin magányos orvgyilkosaként leírt Lee Harvey Oswald személyével, a film azonnali visszavonását követelte. Gyilkos vitákat és kölcsönös fenyegetőzéseket követően, saját zsebből vásárolta ki a forgalmazási jogot, majd trezorba zárta a kópiákat, mindemellett ünnepélyes esküt tett, hogy soha többé nem fog dolgozni az United Artists stúdiónak, amely vélelmezése szerint a lehető legszemérmetlenebb módon kívánt profitálni az Amerikai Egyesült Államok elnökének tragikus halálából. (Egy másik magyarázat szerint nem kegyeleti okok, hanem anyagi természetű vita vezetett a látványos szakításhoz, mivelhogy Sinatra összeveszett a stúdióval a filmbevételek elosztása miatt.) Tartotta a szavát: a Mandzsúriai jelölt 24 éven át szerepelt a hozzáférhetetlen mesterművek listáján, s csak 1988-ban került újra bemutatásra.

A következő években Sinatra halmozta a felkéréseket, egyaránt vállalt szerepet háborús drámában (Az elrabolt expresszvonat – Mark Robinson, 1965; Az óriás árnyéka – Melville Shavelson, 1966) és hagyományos kalandfilmben (Assault on a Queen – Jack Donohue, 1966), ugyanakkor a zenés vígjáték műfajához is visszatért (Come Blow Your Horn – Bud Yorkin, 1963), és ha úgy hozta a kedve, a Rat Pack tagjaival is szívesen forgatott. A Robin és a 7 gengszter (Robin and the 7 Hoods – Gordon Douglas, 1964) ismételten egy, a musical, a krimi és a komédia között csapongó, színes és lendületes varieté, magabiztos sztárok laza és vagány bohóckodása, mégis a rivális gengszterfőnököt játszó, üdítően fiatal Peter Falk nyúlja le a filmet szemtelen módon.

1965-ben Sinatra rendezőként tette próbára képességeit, mindazonáltal a Csupán a bátrak (None but the Brave) nem képes rá, hogy megrajzolja, vagy akár csak felskiccelje egy karakteres vízióval rendelkező direktor portréját, jelentőségét inkább a film antimilitarista üzenete adja ki. A háborús dráma a hatalmas Csendes-óceán valamely névtelen szegletében, egy hadászati szempontból tökéletesen jelentéktelen szigeten játszódik. A talpalatnyi atoll katonai szerepét remekül mutatja, hogy a japán császári haderő mindössze maroknyi katonából álló, csupán kézifegyverekkel felszerelt helyőrséget telepít ide; nincs se légierő, se tüzérség, se páncélosok, se deszantcsónak, se comfort woman, csak tucatnyi honvágy által gyötört, a tényleges háborús eseményektől elszigetelt katona. Erre a szigetre pottyan le egy légiharcban megrongálódott DC-3 szállítógép, fedélzetén egy osztagnyi tengerészgyalogos, akik az első konfrontációt követően kényszerkoalíciót kötnek a japánokkal, kölcsönösen javítva egymás túlélési esélyeit. A furcsa szövetségnek egy amerikai cirkáló feltűnése vet véget: a helyőrség az érvényben lévő katonai protokoll miatt nem teheti le a fegyvert, így a férfiak barátokként vesznek búcsút egymástól, mielőtt katonai esküjükhöz méltó módon mészárolják le egymást a végső összecsapásban, ha már így követeli meg a haza. Nobody ever wins, azaz a háborúban nincsenek győztesek – hirdeti az end credit előtt megjelenő felirat, ami didaktikus mivolta ellenére is tiszteletre méltó állásfoglalás.

Strangers in the Night

Sinatra annak ellenére, hogy színészi képességeit csakis a hozzá hasonlóan keménykezű és keményfejű direktorok mellett volt képes ténylegesen kibontakoztatni, különös módon nem köteleződött el a bevált munkakapcsolatok mellett. Ezt a szokását meghazudtolva az 1960-as évek végén ismét társult Gordon Douglas rendezővel, és három új filmet (Tony Rome, 1967; A detektív, 1968; Lady in Cement, 1968) forgattak le az Arcola Pictures produkciós vállalat számára, amelyek kortárs kontextusba helyezve keltették új életre a jól ismert Sinatra-identitást.

Gordon Douglas rendezései szikár és sallangmentes, realista szemléletű, modern nagyvárosi krimik, amelyek a műfaj természetes igényei szerint vállalják a tabutémák bemutatását, a korszellemhez igazodva fogalmazzák újra a főszerepet játszó veterán színész karakterét. A csodálatosan nihilista A detektív nem csupán a trilógia legjobbja, de Sinatra pályafutásának egyik legkiválóbb filmje, a kései korszak vitathatatlan csúcspontja. Joe Leland nyomozó figurája Frank Sinatra időskori alteregója: a veterán detektív idegenül és értetlenül, ugyanakkor mindennemű harag vagy indulat nélkül szemléli a modern nagyváros lakóit és erkölcseit. „Helyes kölyök” – mondja nyomozótársa, miután szót vált egy fiatal lánnyal, mire a detektív így válaszol: „Ja, tényleg helyes. Emellett kurva, drogárus, anyagos, és 19 éves. És tele van velük a város. Ugyanaz az életkor, ugyanaz az életpálya. Mindannyian részei a mi csodálatos társadalmunknak.” Joe Leland egy, a felső tízezer titkos homoszexuális körében elkövetett, különösen obszcén és véres gyilkossági ügyben jár el, amelyet szakmai reputációjához és tapasztalatához méltó módon old meg. Minden adott a formailag tökéletes eljáráshoz: a nagyvárosi meleg körökben közismert, büntetett előéletű, mentálisan zavart hímringyó eszményi gyanúsított, így közvetett bizonyítékok alapján, különösebb aggályok nélkül küldi villamosszékbe a bíró. „Case closed”. Leland azonban úgy érzi, hogy valami nem stimmel, ezért a film noirok elátkozott detektívjeihez hasonlóan kutakodni kezd. A kiegészítő nyomozati munka eredményeképpen sorra hullnak ki a csontvázak a köztiszteletben álló, tehetős polgárok szekrényeiből, mígnem kiderül: ártatlan embert küldött a halálba.

Gordon Douglas filmjében John Wayne-i karakterré emelkedik a high society legsötétebb titkait konokul firtató nyomozó: morális szempontból megkérdőjelezhetetlen ember egy álnok világban, hithű szamuráj az elvtelen roninok között, aki mindig vállalja tettei következményeit. Dramaturgiai szempontból figyelemre méltó megoldás, hogy a jelen idejű narratívát tagoló, a rendőrnyomozó házasságának fontos epizódjait bemutató, egyébiránt nagyszerűen megírt flashback jelenetek a játékidő utolsó harmadáig nyitva hagyják a kapcsolat végkifejletének kérdését, ezáltal is spekulációra kényszerítve a nézőt, holott a nyomozó személyes motivációjának megértése szempontjából döntő jelentőségű eme információ ismerete (Woody Allen ugyanezen szerkesztési technikát alkalmazta az Annie Hallban). A happy endet nélkülöző, szimbolikus befejezés újfent a klasszikus westernek és a tradicionális film noirok ötvözete: a rendőrtiszt esküjének és saját erkölcsi kódexének megfelelve, a következményeket figyelmen kívül hagyva tesz igazságot, majd veszi a kalapját, és a fényárban úszó sugárutat maga mögött hagyva hajt el a vaksötét éjszakába.

Sinatra utoljára a Dirty Dingus Magee (Burt Kennedy, 1970) című, említésre legfeljebb lábjegyzet szintjén érdemes westernkomédiában vállalt szerepet, s bár a rákövetkező években adódtak még jelentős felkérések (1971-ben aláírt a Piszkos Harry címszerepére, de egy sérülés miatt a szerep Clint Eastwoodhoz került, majd a Bosszúvágy forgatókönyvét utasította el, esélyt adva Charles Bronson számára), 1971-ben bejelentette visszavonulását. Ekkor már betöltötte az 55. életévét, 36 éve dolgozott megszakítás nélkül a show businessben, s régi vágású gentlemanként akkor akart levonulni a színpadról, amikor még nem halt el a taps.

A mítoszát azonban nem tudta nyugdíjba kényszeríteni.

Ol’ Blue Eyes is Back

„A szólistáknak az a gondjuk, hogy nem tudják feloszlatni önmagukat.” – szól David Bowie örökérvényű intelme. Sinatra visszavonult, de figurája ekkorra már oly mélyen beágyazódott az amerikai popkultúrába, hogy távollétével nem dönthette le önnön mítoszát. „Vállamra vetettem a zakómat, mint Frank Sinatra.” – írja Patti Smith életrajzi könyvében (Kölykök) a Robert Mapplethorpe által készített fényképről, amely az 1975-ben megjelent Horses borítójaként vált híressé. Nem csupán a New York-i proto-punk költődívája, de még a mindennemű artisztikus jegyet elvető, az 1950-es és 1960-as évek kultúrájával szemben totális háborút hirdető angol punkmozgalom legmegátalkodottabb alakja, Sid Vicious is kifejezte a maga sajátos módján nagyrabecsülését Sinatra iránt, midőn Julien Temple félresikerült (ál)dokumentumfilmjében (The Great Rock ‘n’ Roll Swindle, 1980) a My Way előadását követően nyitott tüzet a párizsi Olimpia közönségére.

Sinatra 1974-ben ismét visszatért a színpadra, mozis felkérést pedig még két ízben vállalt. Különösebb nagyvonalúság nélkül feltételezhető, hogy az Ágyúgolyófutam 2-re (Cannonball Run II – Hal Needham, 1984) csakis azért írt alá, hogy még egyszer összehozza régi cimboráit, a Rat Pack tagjait (Dean Martin, Sammy Davis Jr.), ennélfogva színészi karrierje utolsó állomásának inkább az 1980-as Az első halálos bűn (The First Deadly Sin – Brian G. Hutton) tekinthető. Sajnálatos módon Brian G. Hutton (Kémek a sasfészekben, 1968; Kelly hősei, 1970) rendezése érdemei ellenére sem méltó a klasszikusokhoz, mert A detektívhez nagymértékben hasonló, ám a cselekmény helyett inkább a karakterekre fókuszáló film összességében fáradt és enervált hatást kelt.

The Best is Yet to Come

„A java még csak most következik” – hirdeti a kaliforniai Desert Memorial Parkban végső nyugalomra helyezett sztár sírkövének profetikus felirata. Frank Sinatra király volt a férfiak között, mindenki ismerte az ő nevét, ahogy ma, születésének 100. évfordulóján is ismerik. Szerteágazó hagyatéka nem porlepte archívum az egyetemes popkultúra hatalmas múzeumában, hanem a velünk élő jelen elidegeníthetetlen része, örök inspiráció, megunhatatlan példakép, utolérhetetlen etalon. Filmjeit ma is vetítik, dalait hallgatják és játsszák, stílusa ott van James Bondban és Tom Waits-ben, David Lettermanben és David Bowie-ban, George Clooneyban és Bryan Ferryben, Al Pacinóban és Brian Setzerben, a mozgókép mesterei közül rendszeresen kölcsönöz tőle Woody Allen és Martin Scorsese, Steven Soderbergh és Francis Ford Coppola.

Aki felvesz egy szmokingot és kilép a színpadra, az nem tud nem gondolni rá.

„Vesztésre állok” – mondta halálos ágyán, holott az idő nem győzhette le őt. Frank Sinatra az örök nyertesek panteonjában kapott méltó helyet, mint a 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai ikonja.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 20-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12454

Cikk értékelése:

szavazat: 68 átlag: 4.93