KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/január
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Carné és Casarès
GREENAWAY
• Forgách András: Greenaway, bőrkötésben Párnakönyv
• Kovács András Bálint: Testírók Beszélgetés Peter Greenaway-jel
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: Menekülés Utópiából Időutazók
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A rejtett város Brüsel
• Láng István: Jövőképregények Dredd bírótól az őrzőkig
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyberdelia Douglas Rushkoff könyvei

• Földényi F. László: Meghalni mindenki fiatal Berlin, Alexanderplatz
• Bikácsy Gergely: A képzelet anarchistája Fassbinder olvasása közben
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Felborogatott kukák évadja Filmemlékezet
• Kovács István: Kie¶lowski nélkül Beszélgetés Krzysztof Piesiewicz-csel
• Gelencsér Gábor: Reneszánsz jókedély Elo Havetta
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Nem minden görög Zorba Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Öreg bútor Infománia
• Nagy Eszter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
• Politzer Péter: Variációk a harmadik dimenzióra Térhatású mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Ki mit másol? Égi manna
KRITIKA
• Mátyás Péter: Solitude Kansas City
• Fáy Miklós: A kőszívű ember szaxofonja
• Turcsányi Sándor: Ha pénz áll a házhoz Váratlan halál
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: Ragadozók
• Schubert Gusztáv: Daylight
• Bérczes László: Váltságdíj
• Harmat György: Hull a pelyhes...
• Bori Erzsébet: Hugicám
• Hungler Tímea: Fejjel a falnak
• Barotányi Zoltán: Felejthetetlen
• Nevelős Zoltán: A bátrak igazsága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A kőszívű ember szaxofonja

Fáy Miklós

Biztos, hogy éppen a New York-i rivális zenéjét nyomták ott akkoriban?

 

Elég furcsa filmet hozott össze Kansas City címen a hosszú filmek rendezője, Robert Altman. Harry Belafonte két órán át azt játssza benne, hogy ő Marlon Brando, Jennifer Jason Leigh pedig azt, hogy ő Donald kacsa. Huszonegy, jobbára fiatal zenész azonban egészen mást játszik. Dzsesszt.

Kérdés persze, hogy milyen dzsesszt. De ez igazán kérdés. A film meghatározott helyen, meghatározott időben játszódik, egyes szereplői valóságos alakok. Történelmi film, legalább annyira, mint A kőszívű ember fiai, és ilyenkor óhatatlanul a hitelesség kérdése vetődik fel.

Bizonyos vonatkozásokban a dolog egyszerű. A Kansas Cityt Kansas Cityben vették föl, a zenét élőben, valóságos helyszínen, a Hey-Hey Clubban. A hangmérnök számára az ilyesmi hamisítatlan rémálom, vannak statiszták, akik zajonganak, dohányoznak, táncolnak, ott a stáb, ott vannak a zenészek, és minden éles, ha véletlenül látszik egy mikrofon, kezdhetik elölről az egészet. De nem látni mikrofont, a zaj csak annyi, amennyi a hangulathoz kell, gyakorlatilag vágás nélkül került a zene a lemezre, a keverés tökéletes, a hangszerek, köztük két ósdi zongora, hibátlanul szólnak. Mestermű.

Más kérdés, hogy mi az, amit játszanak. Az időpontokat tekintve nem sokat aggályoskodtak, az 1934-ben játszódó cselekményben négy-öt évvel későbbi dalok is szólnak, lényeg, hogy az évtizeden belül maradjunk. A szerzőket gondosabban válogatták. Elfelejtett, feledésbe menő és ma is érvényes nevak röpködnek. William Basie-é például, aki Kansasban a Moten-testvérek zenekarában kezdett, majd Bennie Moten halála után átvette zenekarát, keresztnevét pedig Countra cserélte. Akadnak azért gyanús számok, Duke Ellington Solitudeját hallgatva erős a kétely: biztos, hogy éppen a New York-i rivális zenéjét nyomták ott akkoriban? A Solitude azonban annyira fontos, hogy kétszer is elhangzik. A második változat bizonyosan a film kedvéért. Kellett levezetésnek valami halk, szomorkás dallam, két bőgőn, zongorán, egészen kevés szaxofonnal, és ehhez ideális volt a Magányosság.

Az első változat azonban még nagyobb dobás. Joshua Redman szaxofonja öblösen, rekedten felhördül, keresi a dallamot, ott jár a közelében, eltéved, aztán egy zökkenéssel rátalál a standardra. Akkoriban persze a Solitude-ot nem így játszották, ha valaki előkeresi az Ellington-zenekar felvételeit, tudja, hogy ott még egészen másról volt szó. Nyilván tudja ezt Redman is, de zenészként nem akar, talán nem is képes más bőrébe bújni. Még akkor sem, ha a film során egyszer rámutatnak, és azt mondják: ott van Lester Young. Nincs ott.

Redman saját maga marad akkor is, amikor eljátsszák a régi mókát, Coleman Hawkins és Lester Young szaxofonpárbaját. A film legerősebb jelenete: Craig Handy és Redman áll a zenekar két szélén, fújják, ameddig csak bírják lendülettel, invencióval. Elképesztőék. Az ember csak bámul, és arra gondol, hogy ahol ilyen zene szól, azt a filmet nem lehet elontani. A valóság azonban, régi szokása szerint, cáfol.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1382