Kritika

Damien Chazelle: Babylon

Ének a savas esőben

Huber Zoltán

Hollywood jazzkorszaki látomása lángoló szerelmi vallomás és szomorkás búcsúlevél egyszerre.

Az alkotói ambíció hiányával Damien Chazelle biztosan nem vádolható. A részben személyes élményekből született Whiplash kirobbanó sikere után a Kaliforniai álommal harminckét évesen rendezői Oscart nyert, majd a holdra szállásból faragott erősen személyes sztorit. Mostani negyedik filmjével pedig Hollywood hőskorát kelti életre, extravagáns tablóként, bő három órában. A némafilm csúcsán induló és a hangosfilm diadaláig nyújtózó Babylon az elkerülhetetlen változás gyönyörűen burjánzó, keserédes szerzői látlelete.

Chazelle nyilván nem az első filmes, aki megidézi ezt a kitüntetett korszakot. Éppen tíz éve a francia The Artist – A némafilmes fakasztott díjesőt a nosztalgiával, ám a Babylon közvetlen előképe a téma megkerülhetetlen klasszikusa, az Ének az esőben. A bevallottan musical-rajongó Chazelle tulajdonképp az 1952-es alapmű aktualizált és erősen továbbgondolt verzióját készítette el, konkrétan átdolgozva néhány kulcsjelenetet. Ezeket aztán saját szálakkal és epizódokkal szövi tele, illetve teljesen más hangvételt üt meg. A két film között így végül nem túl sok hasonlóság marad.

A Babylon történetének magját a semmiből berobbanó színésznő és a lótifuti mexikói bevándorlóból lett producer különös kapcsolata, illetve egy idősödő némafilmsztár karrierje adja. Rajtuk keresztül ismerjük meg a valódi főszerepre soha fel nem kért karizmatikus ázsiai-amerikai énekesnőt, a hangosfilm születésével percnyi lehetőséget kapó afro-amerikai zenészt és a veterán újságírónőt, aki afféle mentorként van jelen a főszereplők hektikus életében. A forgatásokon és a bulikon aztán sorra találkozunk Hollywood jellegzetes arcaival, a megszállott rendezőktől és szigorú producerektől a kétes hírű fixereken át a veszélyes gengszterig.

A Babylon nemcsak azért jellegzetesen mai darab, mert a fehér férfiak filmtörténete helyett egy jóval heterogénebb és komplexebb nézőpontot képvisel, de a tónusa is eltér a korábbi múltidézőktől. A kedves ártatlanság, a nosztalgikus üdvtörténet helyett az épp uralkodó korszellemmel összecsengő kiábrándultságot kapunk, szédítő csapongással, vaskos humorral és itt-ott váratlanul előbukkanó törékenységgel lágyítva.

A szívszorító személyes drámákat Chazelle nagyjából minden testnedvvel bőségesen meglocsolja, az elefántürüléktől a hányáson át a vérig, verítékig és könnyekig. Eközben mélységesen együtt érez a szereplőivel, empatikusan ábrázolva a legutolsó kellékest is. A Babylon Hollywoodja elszabadult vadlóként száguld az ismeretlen felé és bár sokan úgy érzik, képesek uralni, valójában mindenkit kíméletlenül ledob magáról. Cserébe olyan filmek születnek, amik kiállják az idő próbáját és valóban jelentenek valamit.

Az író-rendező rendkívül alaposan kutatta a korszakot, ám aki valamiféle történelemórát vár, csalódni fog. Az egyes karaktereket Chazelle ugyan valós személyekből és sorsokból gyúrta, illetve megtörtént sztorikat is bőven beépített, csak Irving Thalberg és az MGM szerepel saját néven. A korszak filmtörténete tehát idézőjelesen, inkább csak a beavatottak számára jelenik meg, amire a legszebb példa az Otto nevű német rendező grandiózus forgatása, ami Erich von Stroheim korabeli legendáját pörgeti a maximumra, slusszpoénként Spike Jonze önfeledt alakításával fűszerezve.

A Babylon nem emléket állít, nem számvetést készít, nem méricskél, hanem egy hamisítatlan szerzői víziót tár elénk, Chazelle stílusával, mániáival és kérdéseivel átitatva. Egy képzeletbeli világ szándékoltan filmszerű, éppen ezért grandiózus és impresszív látomása ez, ami az említett városhoz hasonlóan bármiféle magyarázkodás vagy kérés nélkül, a masszív játékidő ellenére is imponáló sebességgel robog át a közönségen. A Babylon egy szilaj idea mozgóképes leképezése, annak minden kínzó ellentmondásával egyetemben.

Remek példa erre a filmet nyitó parti mozgalmas epizódja, ami pontosan olyan, mintha egy korabeli pletykalap túlzó beszámolóját vitték volna vászonra, a Boogie Nights és A Wall Street farkasa finom iróniájával és lüktető energiájával tálalva. A fontosabb szereplőket exponáló kezdés túlhabzó és extravagáns, de korántsem karcos vagy mocskos, hisz minden részlet látványosan színpadias és aprólékosan megkoreografált. A feltörekvő színésznőt játszó Margot Robbie pont úgy táncol, ahogy a régi nagy dívákat elképzeljük, Brad Pitt szmokingos sztárja pedig pont úgy piál, ahogyan szeretnénk hinni, hogy a régi mozicsillagok piáltak.

A Babylon a klasszikus glamúron túl egyszerre idézi Baz Luhrmann túláradó burjánzását, Martin Scorsese filmnyelvi eleganciáját és Paul Thomas Anderson átfogó nézőpontját. A film felívelő szakaszában a kamera és az egymás útjait véletlenül keresztező szereplők is állandó mozgásban vannak. A vágások a lüktető zenét követik és minden aranyló fényekben úszik. Chazelle a hőskor örvénylő káoszát és vad energiáját bravúros körpanorámákban tárja elénk.

A második félidőben aztán megjelenik a hangosfilm és szép lassan minden megváltozik. A tempó lelassul, pattogó jazz helyett letűnt dallamok csendülnek fel, a képek sötétednek, a szereplők egyhelyben topognak. Míg a némafilmek készítését Chazelle valamiféle őrült cirkuszként mutatja, ahol tényleg minden belefér, a mikrofonokkal és merev beállításokkal mintha a film felszabadult gyermekkora érne véget. A felnőtté válással megjelenik a pénz, jönnek a szabályok, a felelősség. Oda a varázslat, ami törvényszerűen elsöpri az útból az addigi főszereplőket.

Az eredetileg dobosnak tanult Chazelle remekül vált tempót és látszólag könnyedén tartja egyben a különféle szálakat. A Babylon tucatnyi fontosabb szereplőt mozgat és komoly időtávot fog át, mégsem csúszik szét. A svéd operatőr Linus Sandgren a maximumot facsarja ki a filmes nyersanyagból, a vakító fehértől a sötétlő kékig minden szín szemkápráztató. A markáns vizuális világot a szintén állandó alkotótárs Justin Hurwitz rendre visszatérő jellegzetes zenei témái festik alá.

A partik és a forgatások lázas ritmusait a Casablanca ikonikus zongorafutamát idéző nosztalgikus dallamok ellenpontozzák. A film középpontjában pedig végig ott a trombita, ami nemcsak a jazz ikonikus hangszere, de szemből fényképezve az aranyló kör szépen határolja a film nagyobb egységeit. Arról nem is beszélve, hogy a trombitás az egyetlen olyan karakter, aki végül képes megőrizni a művészi integritását.

A Babylon alakjai egytől-egyig megszállott álmodozók és megalkuvást nem ismerő ösztönös művészek. Ahogyan a Margot Robbie alakította őstehetség és a karizmatikus újonc Diego Calva játszotta producer kettőse a Kaliforniai álom párosát idézi, úgy Brad Pitt némafilmsztárja Az első ember magányos úttörőjére rímel. Bár a népszerű és gazdag Jack Conrad falja a nőket (még egy magyar feleséget is elfogyaszt!), valójában csalóka délibábokat üldöz. Ennyiben megcsillan benne Jay Gatsby tragédiája is, miközben a karakter alkotói önreflexióként is izgalmas. Conrad azt bizonygatja, hogy amit csinál, az valóban fontos és maradandó. A Babylon egyik legszebb pillanatában aztán megérti, ő is csak a csalóka hollywoodi idea pillanatnyi megtestesülése. Cserébe viszont örökké élhet a filmszalagokon.

Chazelle filmjét nemcsak egy letűnt aranykor aprólékos újrateremtése, illetve Margot Robbie és Brad Pitt személye köti össze a Volt egyszer egy Hollywood nagy ábrándjával, de mindkét rendező egy nagy mítoszt búcsúztat. Míg Tarantino önkényesen megváltoztatja a történelmet és amolyan mozgóképes mennybe meneszti a szereplőit, Chazelle realistán a jövőbe tekint. Az

epilóg merész montázsából egy álomgyári „se veled, se nélküled” viszony sugárzik, no és persze mélységes aggodalom a mozi jövőjét illetően. Innen nézve pedig sajátos fénytörést kap az is, hogy a Babylon komoly anyagi bukás lett és erősen megosztja a kritikusait és a közönséget.

A bibliai cím persze árulkodó, hiszen az egykori poros kisváros helyén épült Hollywood akkor is és most is az egeket ostromolja, ezért afféle isteni büntetésként örök zűrzavarra kárhoztatott. A Babylon ezt a mágikus szellemiségét ragadta meg, ami minden áldozatával és összetört álmával együtt mégis újra és újra elhozza nekünk a csodát. Mert egy dolog nem változik. A moziterem sötétjét átfúró fénycsóva örökké szent dolog marad.

BABYLON (Babylon) – amerikai, 2022. Rendezte és írta: Damien Chazelle. Kép: Linus Sandgren. Zene: Justin Hurwitz. Szereplők: Brad Pitt (Conrad), Margot Robbie (Nellie), Diego Calva (Manny), Jean Smart (Elinor), Tobey Maguire (McKay), Li Jun Lin (Fay Zhu), Jovan Adepo (Palmer), Olivia Wilde (Ina). Gyártó: Paramount Pictures / C2 Motion Picture. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 189 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15653

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -