Magyar Műhely

Beszélgetés Halász Judittal

„Közösen elmesélni valamit”

Molnár Judit Anna

Színészi és énekesi tehetségén túl Halász Judit még egy varázserővel bír: nézői és hallgatói nem csak nagyra tartják, hanem szeretik is.

A 80 éves születésnapját nemrég ünneplő színésznő nem szeret nagyobb alkalmakkor összegezni, inkább minden nap végiggondolja, mit hogyan csinált. Most viszont egy hideg téli délelőttön, egy havas domboldalon álló cukrászdában forró kávé mellett elevenítettük fel vele eddigi filmes pályafutása legfontosabb állomásait és mesélt nekünk a számára legkedvesebb pillanatairól.

*

Annyira fontos volt Önnek a színjátszás, hogy még az imádott és sikerekkel teli lovaglást is abbahagyta érte, amikor a Színművészeti Főiskola első éveiben választani kellett.

A színészethez való vonzódás előbb jött az életembe, mint a lovak. Egyke gyerek lévén a szüleim nagyon féltettek és minden sportot nagyon veszélyesnek gondoltak, a lovaglásról viszont nem tudtak semmit. Gimnáziumban, több osztálytársnőmmel együtt kezdtünk el lovagolni és nem csupán azért választottam ezt a sportot, mert otthon engedték, hanem már ezáltal is a színészetre készültem. Fontos készségnek gondoltam, ami még jól jöhet nekem a pályán. Nem is sejtettem, hogy ennyire bele fogok szeretni a lovakba és a lovaglásba, hogy sikereket érek el benne, díjakat nyerek és hogy nehezen fogok tudni megválni tőle. Akinek volt már dolga állatokkal, tudja, hogy milyen nehéz elszakadni azoktól a lényektől, akikkel az ember valamilyen közös céllal komoly kapcsolatba kerül. A lovak is tudják, hogy mi a cél, tudják, hogy ki a gazdájuk, tudják, mit kell csinálni és örülnek, amikor versenyt nyernek.

Ezek szerint nagyon fiatalon, a gimnázium megkezdése előtt vonzotta a pálya.

Első általánosban a tanítónénitől kaptam egy verset, amelyet év végén el kellett szavalnom. Ezzel olyan sikerem volt, hogy én lettem az osztály, sőt később az iskola versmondója. Amikor iskolát váltottam, akkor is én maradtam a versmondó lány, sőt szólót énekeltem a gyerekkarban és szavalóversenyeket nyertem. Rengeteget jártam moziba, színházba és persze amikor megtudtam, hogy ez egy létező foglalkozás, eldöntöttem, hogy színésznő szeretnék lenni.

Volt olyan moziélménye, amely ebből az időszakból különösen megmaradt? Amelyhez közel érezte magát? Filmjeit nézve sokszor éreztem azt, mintha a francia újhullám karaktere csöppent volna a vászonra.

Az Nouvelle Vague-ot csodáltuk, megnéztünk mindent, amit újhullámos rendező készített. Én különben is franciás voltam gimnáziumban, ezért amikor lehetett ösztöndíjjal, turista útlevéllel vagy meghívó levéllel Párizsba utaztunk. Beiratkoztam az Alliance Française-be, a Cinémathèque-ben pedig, ahol a régi filmekre diákként jelképes összegekért lehetett bejutni, éjjel-nappal a nézőtéren ültünk. Amikor hozzájutottam a Cahiers du Cinéma lapszámaihoz, éppen folytatásban közölték Truffaut Hitchcock-kal készített interjúkötete részleteit, amelyet elkezdtem saját örömömre fordítani. Minden, ami a Nouvelle Vague-gal kapcsolatos volt, borzasztóan érdekelt minket, és persze voltak kedvenc színészeink: Jeanne Moreau volt a csúcs, de Anna Karinát és Belmondót is imádtuk. Habár csak később kerülhetett sor rá, de az irányzat hatására kezdtem el énekelni. Sok francia újhullámos színész és színésznő úgy jelentetett meg zenei albumot, hogy csöppet sem énekeltek jobban, mint én, hát innen inspirálódtam. Nemrég újranéztem a Kifulladásig című filmet, amely annak idején a legjobban tetszett nekünk és érdekes módon most nem voltam annyira elájulva tőle.

Azonban nem a Nouvelle Vague-gal kezdődött film iránti szeretetünk, a gyerekkori szovjet filmek után jött az olasz neorealizmus, De Sica és a többiek. A Nouvelle Vague után, vagy talán azzal egy időben a lengyelek, Andrzej Wajda, majd később a cseh filmek keltették fel az érdeklődésünket.

Egyszer a ‘60-as évek végén kihívtak a szinkronba, hogy adjam a hangomat egy cseh filmhez, amellyel kapcsolatban a szinkronrendező nem volt túl lelkes, de engem nagyon érdekelt. Akkoriban még megnézhettük az alkotásokat a munka elkezdése előtt, én pedig elhívtam magammal a férjemet is, mert nem volt olyan könnyű hozzájutni a filmekhez. Ez a cseh alkotás történetesen az Egy szöszi szerelme, Milos Forman filmje volt és mi elájultunk tőle. Így kezdődött a szeretetem a cseh filmek iránt. Innentől kezdve mindet megnéztük vagy a mozikban, vagy a Filmművész Szövetség filmklubjában az akkori Gorkij fasorban.

Színészként is erősen vonzotta a filmkészítés?

Magyarországon akkoriban nem gondolkodtunk azon, hogy a színház, vagy a film érdekel-e jobban, a színészeknek rengeteg fajta elfoglaltságuk volt. Reggel a szinkronban kezdtünk, onnan mentünk a színházba próbálni, délután a tévéfelvételek következtek – nem csak műsorok, de rengeteg tévéjáték és tévéfilm is készült –, este pedig a színházban játszottunk. Így folyt az életünk éveken, évtizedeken keresztül, aztán ez persze változott a rendszerrel, a korral és a televízióval együtt. Nem gondoltam, hogy valaha „elvesztem” a filmet, de aztán úgy alakult, hogy Magyarországon nem nagyon csináltak olyan mozgóképeket, amiben nem fiatal lányok a szereplők és én pedig azokat a karaktereket kinőttem.

Sokáig viszont irigylésre méltóan sok és sokszínű filmszerepben láthattuk, ráadásul a rendezők különböző korosztályának alkotásaiban tűnt fel. Nagy klasszikusokkal dolgozott együtt, mint Keleti Márton, Várkonyi Zoltán vagy a külföldről hazatért Székely István, akivel újraforgatta a ‘30-as évek egyik sikerfilmjét, a Lila ákácot. Másképp álltak a filmkészítéshez, mint a fiatalabb generáció? Más színészi attitűdre volt szükség ezekben a filmekben?

Ha nem is a színészi attitűd szempontjából, de nagyon mások voltak ezek a munkák. Egy film forgatását leginkább a rendező szellemisége határozza meg, illetve az, hogy a színész mennyire ismeri a rendezőt, mennyire hisz benne és mennyire hat rá. Keleti mester volt. Nagyon sok mindent tudott a szakmáról, de mi akkor másfajta filmekért rajongtunk, mint amilyet ő csinált. Ennek ellenére nagy szerencsénk volt vele, mert először az ő alkotásában, az Esős vasárnapban kaptunk filmszerepet. Bacsó Péter és a Szász Péter voltak a dramaturgok és a mi főiskolai osztályunk tagjainak egy része játszotta a főszerepet (Halász Juditon túl Polónyi Gyöngyi, Tordai Teri, Béres Ilona – A szerk.). Nagy segítség volt, hogy mindannyian egy filmben kezdhettünk és nem kellett rettegnünk attól, hogy az általunk is nagyra becsült színészóriásokkal együtt kell játszanunk, tartanunk attól, hogy helyt tudunk-e állni mellettük. Ráadásul az Esős vasárnappal ismert meg minket a szakma, így hát Keleti Márton fontos emberré vált az életünkben. A legfőbb és legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy nagyon tudott a szerepekre színészt választani. Hogy ezt egyedül csinálta, vagy volt-e segítsége, nem tudom, de ha végignézi az ember a filmjeit, akkor láthatja, hogy jobbnál jobb színészek, és jobbnál jobb alakítások vannak benne.

Máriássy Félixnél a Fügefalevél című filmben játszottam, utólag visszanézve furcsa élmény. Hegyi Barnabás volt az operatőre, aki a forgatás alatt betegedett meg, nem sokkal később meghalt. A felesége, Martin Éva nagy pocakkal dolgozott a filmben, Hegyi Barbarát várta, aki már nem találkozhatott az édesapjával, és akivel sok-sok éve együtt játszom a Vígszínházban.

Várkonyi pedig a tüdőbajos kislány szerepét osztotta rám a Kárpáthy Zoltán című kosztümös filmben. Mondtam is neki, hogy: „De Zoli, én egy sportos csaj vagyok. Én fogom játszani a tüdőbajost?” Erre ő csak annyit mondott: „Igen, mert nem úgy kell kinézni, mint egy beteg ember, hanem azt el kell hitetni.”

Otthonosan érezte magát élete első forgatásán?

Nem csak nekem, de az osztálytársaimnak is nagyon tetszett az Esős vasárnapban való munka. A különböző forgatási helyeken nagy szeretettel vártak minket, úgy viselkedtek velünk, mintha már színészek lennénk, pedig akkor fejeztük be a másodévet. Rendes fizetést kaptunk, vendéglőben ebédeltünk és felnőttként bántak velünk. Ez nagy újdonság volt számunkra, mert éppen akkor kezdtünk a kamaszkorból lassan-lassan átfordulni a felnőtt korba. Ráadásul nagyon fájdalmas évet hagytam a hátam mögött, mert akkor mondtam búcsút a lovaglásnak, a forgatás élménye pedig egy kicsit segített nekem.

Szabó István ‘60-as évek második felében készült „trilógiájában” (Álmodozások kora, Apa – Egy hit naplója, Szerelmesfilm) hol nagyobb, hol kisebb szerepeket kapott, de fontos alakja mindegyiknek. Mennyiben voltak mások ezek a munkák, mint amit az előbb említett mesterekkel megélt?

Teljesen más volt a hangulat. Keletinél abból állt az instrukció, hogy minél egyszerűbben játszunk, Szabóval viszont közösen szerettünk volna valamit elmesélni. Tudtuk, hogy hová és merre megy a film. Az ő alkotásai egy generáció – a mi generációnk problémáiról akartak szólni. Nagyon sokat nyomott a latban, hogy mi, akik ezekben a filmekben együtt dolgoztunk, tulajdonképpen baráti viszonyban voltunk egymással. A film elsősorban a rendezőtől függ, de csapatmunka is. Ha valaki a filmforgatás közben felmondja a szolgálatot és nem olyan, amilyennek a rendező gondolta, akkor ott bajok történhetnek. Ezért, ha olyan csapattal tud együtt dolgozni, amellyel sok mindenben együtt gondolkoznak és egyetértenek, együvé tartozónak érzik magukat, jobb forgatni, jobb dolgozni benne, és talán jobb film is készül belőle.

Kezdjük az Álmodozások korával.

A mi életünk volt jelen a filmben, hiszen mi is akkor kezdtük a felnőtt életünket, a film pedig most induló fiatalok problémáiról szól, aki az egyetem után éppen munkába állnak. A szereplők is kortársaink voltak, bár más-más foglalkozással, mert nem mindenki volt színész abban a csapatban: játszott benne két remek építész, Erőss Tamás és Asztalos Béla, Sólyom Kati pedig akkor még az ELTE-re járt és bár Bálint Andris, Béres Ili meg én színészek voltunk, mindannyiunknak hasonló problémákkal kellett megküzdenünk. Ez abban az időben volt, amikor a 3T rendszer működött már és nem volt véletlen az a dialóg a filmben, amikor megkérdezik a főszereplőtől, hogy „Te kommunista vagy?”, a válasz az volt rá, hogy „Én mérnök vagyok.”

Erős élményem a filmmel kapcsolatban, hogy a Cahiers du Cinéma-ban írtak pár mondatot az alakításomról, pont erről, pedig ez tulajdonképpen egy epizódszerep volt. Viszont máig büszke vagyok rá, hogy annak ellenére, hogy nem igazán tudtam komolyabban korcsolyázni, egy hónapig minden nap kijártam a műjégpályára és egy nagyon szép kürt tanultam meg. A film érdekessége még, hogy az akkor még táncosnő Esztergályos Cecília játszott benne, és mivel Szabó Te című kisfilmjében is én szinkronizáltam, itt is én lettem a „magyar hangja”. Így két szereplő is az én hangomon szólal meg a filmben.

Az Apa – Egy hit naplójában nagyon apró szerepe van, mégis érdekes.

Úgy kerültem bele az Apába, hogy Szabó István tudta, mennyire csodáltam Ruttkai Évát. Hatalmas színésznőnek gondoltam és egy színházban is játszottam vele. Az ő osztályfőnökük, mesterük pedig Máriássy Félix volt, akinek a Budapesti tavasz című, szerintem legjobb filmje úgy ért véget, hogy a Ruttkai Éva rikkancsként szalad és azt kiabálja, hogy „Megjelent a Szabadság”! Hát ennek a jelenetnek csináltuk meg az omázsát, amikor én az Apa végén ugyanígy szaladok. Ez a fajta tisztelgés egyébként szintén a Nouvelle Vague sajátossága. Az Apa szerintem nagyon fontos film. Azóta több olyan fiatalembert ismertem meg, akinek ugyanilyen fájdalmas volt az apja elvesztése, és úgy élték le az életüket, hogy óriássá növesztették őt a képzeletükben.

A Szerelmesfilmben pedig az egyik főszerepet alakította, és mintha több minden megcsillanna Kata karakterében az Ön személyiségéből. Például, hogy a szereplő lovagol, vagy hogy pont Franciországba emigrál.

Talán ez is benne volt, de a társaságunkban akkoriban mi mind kicsit frankománok voltunk, amikor utazhattunk, mindig Párizsba igyekeztünk eljutni, mert az volt a kultúra fővárosa. A filmben felvetett kérdéseken az egész generációnk gondolkodott, így természetesen, mi színészek is. Ezek az emlékek mindannyiunk életét átszőtték: hogy két embert képes elválasztani egy vonal, egy határ és hiába volt a közös gyerekkor meghatározó számukra, a történetük a határok miatt nem bontakozhatott ki. Sokak élménye volt, hogy elvesztették a családtagjaikat, hogy rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket lőtték a Dunába 1944-ben, vagy az, hogy ki miért emigrált Franciaországba vagy máshová. A mi generációnk számára ezek fájdalmasan fontos kérdések voltak, mert sokunk családjában volt így, vagy más történelmi események miatt elvesztett ember. Alapélmények voltak az elvesztett apák, az elvesztett házak, az elvesztett tulajdonok és az elhallgatott gondolatok. És ezért mi úgy véltük akkor, hogy akik egyféleképpen gondolkodnak ezekről a dolgokról, azok jobban tudnak együtt alkotni. Emelkedett kifejezések ezek, de a filmet mégiscsak meg kell alkotni, és bár egy ember gondolatából ered, de akik vele vannak és vele gondolkodnak, sokat tudnak hozzá adni. Úgy vélem, fontos volt, hogy mi együtt tudtunk gondolkodni. 

A Gyerekbetegségek és a Pókfoci groteszk alkotások. Ez színészi szempontból is másfajta kihívás lehetett, ráadásul mindkettőt a férje, Rózsa János rendezte (előbbit Kardos Ferenccel együtt).

Érdekes kihívás a színésznek a családtagjával forgatni. Nagyon jó kislánynak kell lennie. A csapatot a rendező vezeti, nekem pedig ugyanúgy bele kellett helyezkedni a csapatba, mint a többieknek, nem lehet onnan kilógni. Mindenképp szerettem volna elkerülni, hogy a többiek úgy érezzék, nekem bármi előnyöm származik abból, hogy a csapatot vezető filmrendező éppen az én férjem. Figyelnem kellett arra, hogy ő mit akar, mit mond, de ha valaki együtt él valakivel, akkor könnyebb

beleilleszkednie, mert nincs rendező, akit az ember jobban ismer, mint azt, akivel 20-30-40 éve együtt él. Színészi szempontból számomra könnyebb munka vele együtt forgatni.

Közösen hozták létre a Csiribiri című koncertfilmet, amelyben élete két fontos eleme, a film és a gyereknek szóló dalok kapcsolódnak össze.

Azért is örültem a Csiribirinek nagyon, mert ott a közönség volt a főszereplő. Én ugyan énekelgettem benne dalokat és a zenekar játszott mögöttem, de nagyon sok kép szól a közönségről. Ugyanis nagyon fontos volt számomra, hogy más is láthassa azt, amit csak én látok a színpadról. Amikor egy gyerek énekel és a mamájára néz, mert nem tudja tovább verset, anyukája folytatja, majd együtt énekelnek tovább. Vagy amikor a szülők meghatódnak egy-egy dalon, mert a saját gyerekkorukat juttatja eszükbe. Szerettem volna, ha ezek a pillanatok láthatóvá válnak a filmvásznon.

A színészi pálya mellett a mai napig hangsúlyosan jelen van a zenei karrierje is. Több, mint 40 éve generációk nőttek és nőnek fel a gyerekdalain, ami által erős kép él önről az emberekben. Ez nem okozott nehézséget a színpadon vagy a vásznon, akár olyan módon, mintha valaki egy sorozatban alakít évtizedekig egy meghatározó karaktert?

Valószínűleg okozott, de régebben nem vettem észre, amikor pedig feltűnt, már késő volt. Azt hiszem nem is bántam volna, mert annyi örömöt kaptam attól a másik műfajtól, annyi érdekességet, pozitívumot, emberi értéket és mondhatom, hogy rengeteget tanultam belőle. Mint színész, mint ember, mint előadó.

Mit gondol, milyen kvalitások kellenek ahhoz, hogy egy színész jól működjön a filmvásznon? Ön hogyan készült fel egy filmszerepre?

Talán a legfontosabb, hogy a színész a személyiségéhez tudja alakítani a szerepét, akkor képes úgy játszani a filmben, mintha ő maga lenne, még ha nem is az ő története. Már a főiskolán belém vésődött, hogy a természetességnél nincs fontosabb, amit az ember a filmben nyújthat. Egyik filmrendező évfolyamtársunk, Kárpáti György készített vizsgafilmet, dokumentumfilmet egy lányról, aki öngyilkosságot kísérelt meg. A lány a kórházi ágyán mesélt az életéről, de nagyon rosszul sikerült a hangfelvétel, ezért olyan módon kellett leszinkronizálni, mintha ő maga mondaná. Másodéves voltam, amikor Gyuri felkért erre a feladatra és senki nem vette észre, hogy a film szinkronizált, azt hitték, hogy ez az eredeti változat. Ez nekem is olyan nagy tanulság volt, hogy azóta is fontos szempontként lebeg a szemem előtt. Olyan természetes módon kell játszani, amiből észre sem lehet venni, hogy ez nem ő maga.

Kerek évszámhoz ért. Visszatekint, összegez ilyen alkalmakkor?

Nem én! Az emberélet másból sem áll, minthogy naponta végiggondolja, hogy amit csinált, miért csinálta, és biztos, hogy így kellett volna tennie. Ha egyszer lesz időm, a magam életét, amit még nem mondtam el senkinek, leírom. De ezt csak akkor tenném meg, amikor már soha többet nem lépek színpadra.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 34-37. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15656

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -