KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
• Turcsányi Sándor: Vlastimil Brodský (1920–2002)
MAGYAR FILM
• Vaskó Péter: Keleten a helyzet Magyar közönségfilm
• Stőhr Lóránt: Álomgyár álmodói Beszélgetés Hirsch Tiborral, Schubert Gusztávval és Varga Balázzsal
• Zachar Balázs: Reklámtigrisek A spottól a játékfilmig
MÉDIA
• Székely Gabriella: A köz, a jó, meg a televízió Beszélgetés Gombár Csabával, Horvát Jánossal és Tímár Jánossal
• R. Hahn Veronika: Fentebb stíl BBC és közszolgálat
• Róka Zsuzsa: A Köztársaság televíziója Francia képszabadság

• Bikácsy Gergely: Húsosfenékkel a sajttortán Ferreri nitrátnői
• Csantavéri Júlia: Hatvannyolcasok Új olasz filmek
• Pintér Judit: A filmtörvény kapujában Azúr mozik
KULTUSZMOZI
• Hungler Tímea: Képáldozat Michael Powell: Peeping Tom

• Ádám Péter: A mélység virtuóza William Wyler
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nők a kult mögött Claudia és Mónika

• Halász Tamás: Mozdulatok a szabadban Brit táncfilmek
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Le a Földről Mediawave
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Merülő forraló Ulrich Seidl: Kánikula
• Zoltán Gábor: Befejezetlen útitörténetek Michael Haneke: Ismeretlen kód
• Herpai Gergely: Választási hadjárat George Lucas: Star Wars II. – A klónok támadása
• Muhi Klára: Már nem pancsol Fonyó Gergely: Na végre, itt a nyár!
DVD
• Pápai Zsolt: Múltunk diszkrét bája Fred F. Sears: A repülő csészealjak támadása
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Iris – Egy csodálatos női elme
• Takács Ferenc: Rabold a nőt!
• Tosoki Gyula: Penge 2
• Kovács Marcell: Pókember
• Ádám Péter: Isten nagy, én kicsi vagyok
• Köves Gábor: Tiszta ügy
• Mátyás Péter: Szitakötő
• Baross Gábor: A pokoli torony balekjai
• Varró Attila: A fehér léggömb
• Pápai Zsolt: Gépállat SC

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Claudia és Mónika

Nők a kult mögött

Kolozsi László

Késő délutánonként a fél ország beül az iskolapadba: Claudia vagy Mónika tart kényszeredetten vidám osztályfőnöki órát.

 

Tételezzük fel, hogy halkszavú, vékonydongájú szakközepes vagyok, akit elkapott egy banda egy nyári este, fél kilenc tájban. Elvették a cigimet (pedig Malbi light volt), meg 1500 forintomat. Megveretésem azzal kezdődött, hogy a támadás kiókumulálója megszólított a Liget szélén, mondván: légyszi’ adj tüzet, mire én megálltam, elkövettem azt a hibát, hogy megálltam, és míg a gyufát kerestem, elölről ököllel az arcomba sújtott. A földre estem, estemben megláttam támadóimat, kik közül ketten rugdostak, egy pedig lehajolva ütött. Később e lehajlót tudtam a rendőrségen azonosítani. Az eszméletemet legfeljebb, ha pillanatokra veszítettem el, összegömbölyödve feküdtem, hogy minél kisebb felületen érjen a támadás, éreztem, hogy az orrom eltört, nem fájt ugyan, de nagyon vérzett, ahogy éreztem azt is, hogy elvették a farzsebemből kikandikáló brifkómat. A földön fekve hagytak. A támadás után hetekig képzelegtem, és gondolatban számtalanszor szétvertem a hülye pofájukat. Aztán elkapták őket, többrendbeli rablás, garázdaság, ilyesmi. Fiatalkorúak. Olvastam a helyi lapban.

Az eset után két évvel meginvitálnak az általam még sosem látott Mónika-show-ba mint áldozatot. Csak annyit tudok, Áldozat voltam egyszer a műsor címe – van bennem némi exhibicionizmus, mégse szívesen vállalom a felkérést. A stúdióban találkozom támadómmal, aki nevetgél, ő volt a főkolompos, azt mondja, hallom: „Akkoriban ilyen balhés srác voltam, ma már kevesebbszer ütök, legfeljebb csak ha gáz van.” Derültség. „Benne voltunk mindenben, azt persze megesett, hogy megborítottunk egy-két embert.” Bemegyek. Leülök a rikító fotelbe, kérdezek. „Miért tetted?” „Brahiból.” Megvonja a vállát. A nézők mosolyognak. A végén az egészből annyira rosszul jövök ki, hogy úgy érzem, itt a fő attrakció a támadóm volt: a Fehérvári úton brahiból még odaköp elém.

Feltételezhetjük persze azt is, hogy kicsit megkopott hangú, kicsit elhízott bariton vagyok, aki már csak itthonról kap felkéréseket, de annak következtében, hogy nemegyszer felléptem Palermóban meg Veronában, gyakran látott vendége vagyok a show-műsoroknak. Ha egy riporter azt kérdezi, miért nem léptem fel az utóbbi időben külhonban, azt felelem, nem szeretek utazni. Mivel a feleségem húsz évvel fiatalabb nálam és a tévében dolgozik, gyakran csak azért hívnak, hogy kapcsolatunkról, ami egyébként legfeljebb csak egy-egy adás után rossz, beszéljek. A Claudia show-ba kicsit ittasan érkezem, elbeszélgetek a teljesen részeg rockerrel, meg az öregedő fitnesz-bajnoknővel, aki nyújtó-gyakorlatokat csinál, mert cigánykerekezni fog a műsorban. Hogy mit történt a stúdióban, arra egyáltalán nem emlékszem, később tudom meg, amikor lemegy, hogy Szeretem a feleségem volt a címe. „Killer voltál” – mondja Pali barátom. Otthon meg megkapom, hogy megint arról beszéltem, a házasságom előtt háromszáz nővel volt dolgom, pedig ez nem is igaz (egyébként igaz).

 

*

 

A két, délutáni műsorsávban futó, tehát mindenképp rivális show, a „pikáns, pimasz, provokatív” Claudia és a Mónika (A kibeszélő show) leginkább abban hasonlít egymásra, hogy mindkettő hasonló embertípust gondol eszményinek, és ezáltal hasonló emberré gondolja változtatni a nézőit. (Mivel minden adás végén kimondatik valami fals „igazság”, valami nyúlfarknyi konklúzió, joggal állítható, hogy ezen – egyébként egyáltalában nem hasonszőrű – műsoroknak célja a néző tanítása, alakítása is.) Maradjunk most a férfiaknál, hiszen a rövid példázatokban is, akárcsak a műsorok többségében, hímnemű volt a főszereplő. Kicsit cinikus macsó, aki hű párja (lehet) a szeretett nőnek (ha eléggé megbecsülik), de azért azt tudni lehet róla, hogy fiatalkorában nem egy, nem kettő nőtől tanulta meg, hogyan legyen kiváló szerető: használ golyós dezodort, a macsósághoz azért elegendő mértékben ápolatlan, és ha kell, nem riad vissza attól sem, hogy bekeményítsen. A Mónika show, mely sokkal mélyebbre meríti a hálóját a magyar társadalomba, mint a Claudia show, felszínre hoz ellenpéldákat is, de még a durva ellenpéldák után is kimondatik az építő jellegűnek szánt toposz. Az egyik Mónikában a férj hazugságvizsgáló gépre rakatta a feleségét, meg akarván tudni, hogy hitvese megcsalta-e. Arra a kérdésre, mit csinálna, ha kiderülne, hogy az asszony félrelépett, azt felelte, „nyomot hagynék az arcán”, aztán kiderült, neki viszont nem is egy szeretője volt már. Egy másik adásban a börtönből üzente egy fiú a stúdióban ülő anyjának, hogy kiszabadulása után megöli. Az anya megdöbbenve hallgatja az üzenetet: szánalomra méltónak tetszik ő is, a fia is, maga a műsorvezető és a néző is. Nincs jótékony félhomály, minden látszik a kamerák előtt. Megesett, nem is egyszer, hogy a feleség kimondta a nagy nyilvánosság előtt: férjének kis pöcse van. Mónikán csak a sminkesek segítettek. Az alapozó mindenesetre néha nem elég vastagon van felrakva. Ilyenkor látszik rajta a megrökönyödés, és olykor a bánat is. Mert megesik az is, hogy akarva-akaratlan a szenvedésről szól a show, de nem akar részvétet nyilvánítani, mert részvétet nyilvánítani kockázatos; a nézőszám nem eshet, nem megengedhető, hogy a voyeur-ök átkapcsoljanak a tv2-re. Mónika nem határolódhat el, ha buziznak, mert – ez derül ki a műsorból – a magyar férfiak jelentős része hajlamos buzizni, és annak ad igazat, aki azt állítja: „nincs undorítóbb annál, mint amikor két férfi együtt van”.

Claudiának több arca is van, a durci arc, a szende arc, a komisz, a csintalan, van a nahát-arca, van a közönséges, a primkó (ez a leghitelesebb), de nem pimasz és nem provokatív (a provokáció nem tenne jót, átkapcsolás stb.), míg ezzel szemben Mónika mindig ugyanolyan, józan kívülálló. Ha futball játékvezetők: akkor Claudia az örökké nyüzsgő, aki fújja a sípot, ha kell, ha nem – míg Mónika az észrevétlen, a kevésbé feltűnő. Mindkét esetben csak a hazai csapat nyerhet (lásd férfiasság-eszmény), a játékszabályokból is következően. A show-k ugyanis, itthon – az azóta sem felülmúlt, és a Claudia-teamet menedzselő – Friderikusz óta tudható, mindig a műsorvezetőről szólnak. Mónika mögött és előtt mindig csak a sonkamagyarország képviselői ülnek, a megnyilatkozni nem tudók (a nyelvi szint: „tök mák”, „ez kész van”, „ciki volt”), akik mintha semmit sem tudnának a szeretetről. Claudia előtt pedig a vérprofin pofába hazudó, többnyire beszélni alig tudó híres honfitársak, akik bármikor könnyet ejtenek bárkiért, bármiről órákat elfecsegnek, anélkül, hogy sava-borsa lenne a mondandójuknak. Ezért, hogy a Claudia show után az értelmesebb embernek minimum Mozarttal kell regenerálódnia, mert biztos, hogy kétszámjegyűvé lesz a műsortól az IQ-ja. Szánalmasan kilóg a butaság lólába, kiderül alkalmasint, hogy a látszólag a Maslow piramis csúcsán lévő személyek biz’ olyannyira el vannak telve maguktól, hogy észre sem veszik, mennyire lihegnek a sikerért, mennyire vágyják a jó szót, és gondolkodás nélkül szénné alázzák magukat. Így lesz a legkedvesebb ember a műsorban, az őszintén megnyilatkozó Balázs Pali, így lesz végképp szimpatikus a Hajas Laci. Csüggesztő állapotok. Mert tévedés volt azt gondolni, hogy az a néhány sztár, aki forog a műsorban, érdekesebb, mint a baktalórántházi kisember, aki szerint a szomszéd egy pedofil állat. Úgy lesz ugyanis sikeres egy műsor, ha beszélnek róla, pontosabban, ha lépten-nyomon az előző nap látottakról beszélnek. Márpedig a sztárok nem őszinték, hiszen megtanulták leplezni, legfőképp maguk előtt, milyenek is valójában, és olyanokká lettek, mint amilyenné a közönség szerette volna őket tenni. Lásd: férfi-eszmény. Rilke azt írja, minden hírnév tévedésen alapul, és aki jól figyeli a Claudia show-t – elég, ha a műsorvezetőt –, megtapasztalhatja, mivé lesz, akit ez a tévedés (téveszme) fogva tart.

Rilkénél maradva: „Nem kell nekem e sok félig üres maszk. Jobb a bábu.”

Viszont nehéz nem észrevenni, hogy a Mónika show-ban kifejezetten beteg emberek is vannak (például valószínűleg gerontofíliás az a középkorú, aki azzal dicsekszik, hogy 82 éves szeretője is volt már), és a képernyők előtt kibontakozó konfliktusok jelentős része nincs lezárva, el is hangzik néha: mit kapsz te majd ezért otthon. A végszó – főleg, ha csak annyi: legyünk egymáshoz kedvesebbek – nem old meg semmit, ezért köp ki a fentebb vázolt példázatban a főkolompos hősünk elé. És hősünk bizony ezért érzi még nagyobb lúzernek magát a műsor, mint a verés után.

A műsorok férfi-eszménye elég árulkodó: ez az eszmény ugyanis a legszögesebb ellentéte a szentnek, a szent ideáljának, és ékes bizonyíték arra: felkavarás, illetve Claudia esetén kavarás van. És hiába mentette fel számtalanszor a külcsínre tekintettel az (Est FM-es) ízlésrendőrség Liptai Claudiát, hiába szimpatikus patikus a szavakat jó érzékkel olykor gyógyírrá keverő Erdélyi Móni, konklúzióként az állítható – a bal kamerába nézve (rám svenkel), kis cetlivel a kézben –: bizony akkor járnak jól, ha nem kapcsolják be a tévékészülékeiket, és akkor járnak a legjobban, mondhatni „szabadon”, ha nincs tévékészülékük. És ha nincs, ne is tervezzék a beszerzését.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/07 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2609