KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Ezredvégi beszélgetések

Befelé táguló kör

Gelencsér Gábor

A helyzet paradox és ezért drámai: a médiának való kiszolgáltatottságunkat a médiában érdemes megfogalmaznunk.

Vallomás és elemzés kettőssége vonja közös szellemkör alá az Ezredvégi beszélgetések című televíziós műsor egyes epizódjait. A sorozat készítői, Tillmann J. A. és Monory M. András, a természet- és humántudományok, valamint művészetek legkülönfélébb területének művelőit azzal a kéréssel ültetik a kamera elé, hogy valljanak magukról, hivatásukról, továbbá személyes meggyőződésükkel, illetve hivatásukkal összefüggésben az ezredvég globális, európai, szűkebb térségünket érintő vagy éppen hazai állapotáról. A beszélgetések vallomás-jellege, az aggodalom és a felelősségtudat személyessé; az egyes tudományterületek illetve művészetek kiváló képviselőinek szakmailag megalapozott és végiggondolt érvelése pedig pontossá és tárgyszerűvé teszi az elemző helyzetértékeléseket. Az Ezredvégi beszélgetések televíziós vállalkozásának a jelentőségét ugyanis valóban az ezredvég adja meg, méghozzá a beszédmód és a beszéd tárgya szempontjából egyaránt: hogyan és miről lehet és érdemes beszélgetni manapság?

 

 

A beszélgetés

 

Hogy a legelején kezdjük a beszédmód vizsgálatát, érdemes legalább tudatosítani azt az egyáltalán nem magától értetődő tényt, hogy ezek a beszélgetések, a televízió számára készülnek, s írásos, folyóiratokban (jórészt a 2000-ben) megjelenő változataik csak mintegy az eredeti forma másodközlései. A műsor készítői nyilvánvalóan minél szélesebb közönséghez szeretnének szólni, s ez a gondolat nem idegen beszélgetőtársaiktól sem (legfeljebb a tévé műsorszerkesztőitől, akik újra és újra lebegtetik az 1991-ben indult sorozat létét, rövidebb-hosszabb kihagyásokra kényszerítve ezzel az alkotókat, az adás időpontját viszont sohasem mozdítják ki az éjfél körüli időpontból). Csakhogy a médium ebben az esetben nemcsak a beszélgetés „hordozója”, hanem egyúttal tárgya is, ráadásul legtöbbször kritikával illetett tárgya. A beszélgetés menetében elég mulatságos, ugyanakkor „korfestő” paradoxonhoz vezetnek a médiumra tett közvetlen vagy közvetett megjegyzések. Balassa Péter esztéta még csak óvatosságra int: az élet mélyebb alapjaihoz akkor jutunk el, ha el tudunk szakadni az elénk vetített látványtól, azaz elsősorban a tévé képvilágától; Vargha János biológus már már önkritikusan rámutat az éppen zajló, őt is érintő (pontosabban sújtó) tévéinterjú-helyzetre mint természetellenes kommunikációra; Perneczky Géza művészettörténész ironikusabb: ő jelenlegi létállapotunkat passzív üldögélésnek látja, olyasminek, mint a tévénézés; a legradikálisabb Ekler Dezső építész, szerinte ugyanis a jelenlegi válságból az egyetlen kiút az önkorlátozás – például nem kéne tévét nézni. Mondja mindezt egy tévéműsorban, a készülék előtt passzívan kornyadozó nézőnek, aki nem tud reagálni a hallottakra, s aki talán éppen azért tartott ki késő estig, mert az Ezredvégi beszélgetéseket végre olyan műsornak gondolja, amelynek segítségével „az élet mélyebb alapjaihoz” juthat el. S most itt a jó tanács: hagyja abba, kapcsolja ki. A helyzet pontos és ezért drámai: a médiának való kiszolgáltatottságunkat a médiában érdemes megfogalmaznunk.

Közelebb lépve az Ezredvégi beszélgetések struktúrájához újabb paradoxonba botlunk: a műsor készítői nem beszélgetnek interjúalanyaikkal. Legalábbis nem halljuk a kérdéseket és nem látjuk a kérdezőt; az utólagos szerkesztői munkát feltűnő, elektronikusan „roncsolt” vágáspontok jelzik; a kamera, szűkebb vagy tágabb közelikben, mindvégig a válaszadóra szegeződik, környezetéből is csak annyit látunk, amennyi egy mellkép hátteréből kivehető. Az ily módon monológgá formált „beszélgetések” mind szöveg-, mind képviláguk tekintetében ellene mondanak a televíziós „talk-show”-k arénahangulatának. Többről van azonban szó, mint a téma „komolyságának” megfelelő visszafogottságról vagy – a korábbiakkal összefüggésben – egyfajta médiakritikus önkorlátozásról. A kérdező, a beszélgetőpartner kihátrálása a szituációból hangsúlyeltolódáshoz vezet: az egyes epizódok nem kérdező és válaszadó párbeszédéről, hanem a válaszolók közötti párbeszédről szólnak. A beszélgetésfüzérekké váló monológok pedig már a sorozat alapeszméjéhez közelítenek: létezik párbeszéd a látszólag egymástól távol álló tudományterületek és művészeti ágak, illetve tudományok és művészetek között.

A globális problémákról értelmetlen globálisan beszélni; az egész-értelmű beszéd csak dialógusban képzelhető el. Ezen a ponton – a médiakritikához hasonlóan – ismét találkozik a műsor módszere a benne megfogalmazódó gondolatokkal. Fehér Márta tudományfilozófus beszél az analitikus szemlélet csődjéről, méghozzá az ezredvégi dialógus középponti gondolata kapcsán: vannak olyan egészek (ilyen például a földi ökoszisztéma), amelyek az analitikus szemléletmóddal csak szétrombolhatók (vö. a természet leigázása), s ezért velük kapcsolatban holisztikus (egészleges) szemléletre volna szükség. Az egészleges szemlélet pedig a dialógusban, a dialógus által tárul fel: azokban a pillanatokban, amikor az építész és a zenész, az író és a biológus, a világűrkutató és a bencés főapát ugyanarra a kérdésre vonatkozó (rész) megfigyelése újabb és újabb megvilágításba helyezi az egészet.

Az Ezredvégi beszélgetések formai önkorlátozását igen erőteljes – és vitatható – képi megoldás ellenpontozza. A portréfilmek, interjúk megszokott „beszélő fejét” az alkotók tépett füzetlapként dobják a háborgó óceánba. Valamennyi beszélgetés hátterében halljuk a hullámok morajlását, s a szabálytalan alakú képek és a képernyőszéle között végig látjuk is az örvénylő vizet. Metaforának túlságosan direkt ez a megoldás, s talán nem is igazán mélyértelmű, ugyanakkor a folyamatos háttérzaj sokszor zavarja a szövegértést, a képszélen történő mozgás pedig eltereli az arcról a figyelmet. A sorozat képi megoldásában fontosabbnak érzem a közhelyek elutasítását – nincsenek vágóképek (fotók, kézirathalmok, könyvek hanyag rendetlenségben a dohányzóasztalon stb.), nem látjuk, inkább csak sejtjük, odaképzeljük az interjúalanyok környezetét (ez például termékeny feszültséget okoz Nádas Péter esetében: jó volna tudni, mi van az árnyas kert túlsó felén), elmaradnak a fölösleges és fárasztó plánváltások –; a közhelyekkel szembehelyezkedő eredetieskedő) formai ötlet viszont egy idő után maga is közhelyessé válik.

 

 

A papírforma

 

A beszélgetések minden egyes interjúalannyal alapvetően három kérdéskörre épülnek: minek tekinti magát, hogyan került kapcsolatba hivatásával; milyennek látja hivatása helyzetét a jelenlegi világban, mit gondol munkájának eredményeiről, problémáiról, kérdéseiről; végül mi a véleménye az ország, a térség, a világ ezredvégi állapotáról. Az alkotókat dicséri, hogy számos, a közéletből és a médiából kevésbé ismert, hivatását viszont kimagasló szinten gyakorló személyiségnek adták meg a megszólalás lehetőségét. A nézők többsége számára bizonyára felfedezésszámba megy Ekler Dezső építész szarkasztikus radikalizmusa, Fehér Márta tudományfilozófus alapos látlelete a világ állapotáról, Ferenci Csaba világűrkutató felfogása a tudomány határairól, Sajó András jogász világos és közérthető jogértelmezésére, Mérő László matematikus, Vámos Tibor mesterséges intelligencia-kutató, valamint Vizy F. Szilveszter agykutató ontologikus kérdéseket felvető fejtegetése az emberi agy és a számítógépek mesterséges intelligenciájának riasztóan közös és megnyugtatóan eltérő működéséről. A műsor jellege az ismert művészeket és gondolkodókat is arra indította, hogy távlatosan szemléljék a dolgokat, s megpróbáljanak életük és munkájuk alapkérdéseiről szemléletesen, sőt metaforikusan beszélni. Így az Ezredvégi beszélgetések eddigi epizódjaiban olyan meghatározó alapfogalmak kerültek emberközelbe, mint az idő, a transzcendencia, a metafizika vagy az ökológia problémája. Különösen jól jellemezheti a műsort mint beszélgetést egy-egy keresztmetszeti kép a fenti gondolatkörök mentén.

A tudományterületek és a művészetek közötti átjárást meggyőzően bizonyítja, hogy például az időről inkább a művészeknek, míg a transzcendencia kérdéséről a természettudósoknak van mondanivalójuk. Karátson Gábor például a következőt mondja a festészetről: „Engem az érdekel, hogy az idő hogyan bánik el egy tárggyal, egy képpel, amikor azon keresztül egy ember belép az időbe, és maga is idővé változik.” Hortobágyi László hasonlóan fogalmaz: „Valójában nem tartom magam zenésznek, mert a zene számomra időutazás.” Jovánovics György szobrászművész pedig a mű megalkotására fordított időről elmélkedik, hiszen az érvényes állapot úgyis csak utólag, azaz az időben fog összeállni. Mintha ezt a gondolatot folytatná a művészettörténész nézőpontjából Perneczky Géza, amikor arról beszél, hogy a művészetről való gondolkodás alapja a reneszánsz óta természettudományos, a művészet viszont nem természettudományos logikát követ, csakhogy őt is a társadalom és az idő, azaz a történelem határozza meg. A műbe ágyazott ontologikus idő fogalmától így jutunk el az alkotás idején át a művek történeti idejéig, vagyis addig a dimenzióig, amely számunkra, befogadók számára megrajzolja egy-egy műalkotás társadalmi-történeti helyét. Vagy mégsem? Talán éppen a történelem nem segít hozzá a tisztán látáshoz, hiszen – folytatja a gondolatsort Perneczky – a történelem „az utolsó tíz évben akkora bukfenceket vetett, hogy nemcsak a történészek, de az egész közönség is seggre ült.” S nem pusztán az idő problematikájából kiindulva jutunk hasonló értelmezési zsákutcába; szinte bármilyen irányba elmozdulva labirintusban találjuk magunkat. És e labirintusból a jelenlegi gondolkodásmódunk segítségével nem találunk kiutat. Az Ezredvégi beszélgetések kollektív üzenete a gondolkodásmód, az észjárás átalakítását sugallja. Nem azt kéne szajkózni – mondja Perneczky –, hogy nem jön be a papírforma, mert irracionális a világ, hanem ehelyett inkább azt, hogy a világ olyan, hogy nem jön be a papírforma. Mérő László ugyanezt így fogalmazza meg: „A világ olyan, amilyen. Az emberi gondolkodás nem racionális, de nem is irracionális – nem mond ellent a racionalitás törvényének, csak éppen nem azon alapul.”

Az emberi gondolkodás korlátai kapcsán még a természettudomány sem határátlépést sürget, hanem a határ tudatosítását, el- és felismerését, belátását. Mindez önkorlátozást jelent, de nem öncsonkítást. Sőt. Csak így nyílhat út – a végzetesen befuccsolt új, jobb, szebb világra törekvő kivagyiság helyett – valami másra. Ha már átalakítani nem sikerült a világot, csak tönkretenni, akkor ne újabb és újabb, a válságot állandóan újratermelő technológiákkal próbáljunk kikecmeregni a bajból. Nem biztos, hogy megoldani kell a dolgokat; máshonnan nézve talán a problémák sem látszanak. A szemléletváltás még adhat némi esélyt. Mert ugyan „nem kell megállítani a gyorsuló időt, de jó lenne életben maradni” (Balassa Péter).

A kaput a paradigmaváltás felé a természettudományok transzcendencia-fogalma tárja a legszélesebbre. Nyilván nem véletlenül a világűrkutató Ferenci Csaba merészkedik a „legmesszebbre”, amikor a tudomány határosságának következményét visszavetíti az egyes emberre: „A tudományból a végső ok nem érhető el, legfeljebb megsejthető. (...) Végül valamiképpen mindenki választ ad erre a kérdésre. Más szóval Istenre, létezésére vagy nem létezésére, és a hozzá való személyes viszonyára, ha másként nem, az életével, a tetteivel.”

 

 

Az ezredvég

 

A transzcendencia kérdése egészen odáig vezet, ahol valóban bőrünkre megy a játék: az ökológiai válság problematikájáig. Talán a válság szó hangzik el a legtöbbször a beszélgetések során; a kulturális, művészeti, tudományos válsághalmot pedig az ökológiai jelző fogja egybe, amely ebben az értelemben messze túlmutat a környezetvédelemmel kapcsolatos jelentésen, s az emberi világ globális fenyegetettségére utal. Ki rezignáltan, ki dühösen, ki borúlátóan, ki reménnyel (ti. a végpontból mentett reménnyel) nyugtázza a válság tényét. A válság globális – globális megoldás mégsincs. Éppen a globális megváltó ideológiákba roppan bele a világ. Magunkra maradtunk – akárcsak a filozófiai gondolkodás, ahonnan eltűntek az iskolák, a mesterek, s különálló személyiségek építik fel rendszerüket (Heller Ágnes), vagy mint a 20. századi prózaíró, aki „lényegében csak én-ben tud beszélni, mert ez az egyetlen, aminek még valamiféle hitele lehetséges” (Esterházy Péter). Ökológiai magunkra utaltságunk reményét és reménytelenségét józan elszántsággal fogalmazza meg Nádas Péter: „Jelen pillanatban tényleg nem tűnik úgy, hogy a modem, európai típusú társadalmak képesek az önkorlátozásra, amire pedig minden élőlény képes: veszély esetén nem csinál olyasmit, ami a veszélyt növeli. A társadalom szervezettsége azonban olyan, hogy abban a pillanatban, amikor önkorlátozza magát, akkor az egész recsegni, ropogni kezd, és ez nagyobb károkat okoz, mintha nem korlátoznák. Én éppen ebbe fektetem a reményt; lehet, teljesen hiú és nevetséges reményt, hogy miután van ilyen korlátozhatatlan, feltartóztathatatlan önereje, akkor talán van értelme is. Én még nem látom, nem tudom megjósolni. Önmagamat tudom korlátozni és korlátozom is. Csernobil óta tudom, ennek semmi értelme. Itt, ahol a feleségemmel biológiai kertészetet űzök, azon a napon, amikor a katasztrófa történt, az égből potyogott valami. Mit csináljak? Lekaszáljam a füvet, és ráterítsem-e trágyaként kis növényeimre vagy ne? Kimenjek vagy ne? Teljesen értelmetlen! Abban a pillanatban az ökológiai mozgalom olyan gellert kapott, hogy szinte humorossá vált. Ennek ellenére van értelme, mert nekem mint személynek nem mindegy. Az, hogy a nagy számításban ez hogy fog kijönni, az nem az én dolgom. Ott nincs befolyásom. Én igyekszem magamat, mint fogyasztó, mint állampolgár, mint ennek a Földnek a lakója nem átadni mindenfajta őrületnek, ami nem belőlem következik. Állandó mérlegelésben élek; nemcsak a saját igényeim szerint mérlegelem, hanem aszerint is igyekszem, hogy ez környezetem szempontjából jó-e vagy nem jó. Akkor is csinálom, ha senki nem ragaszkodik hozzá. Ez majdnem a korlátoltságot súrolja, tudom; nevetséges, merev, engem is veszélyeztet, mert kiszippant a normális világból: különlegessé válok, hülye öregúrrá, akin a gyerekek röhögnek, de akkor is ragaszkodom hozzá.”

Méltóság – úgy gondolom ebben a szóban összegezhető Nádas Péter magatartásának lényege. Meg a szabadságban. Ehhez hadd idézzem a beszélgető írótárs, Esterházy Péter tragikomikus zárszavát: „Ha rabszolga lennék, azt is jónak tartanám bizonyos értelemben. A létet azt jobbnak tartom, mint a nemlétet. De nem szívesen lennék rabszolga.” S még egyetlen rövid mondat Várszegi Asztrik bencés főapáttól; azt hiszem, napokig elmélkedhetünk rajta: „Szabaddá váltam, hogy mindent odaadjak.” És így tovább, a beszélgetés a beszélgetőkkel körkörösen folytatható, egyre beljebb, mégis egyre tágasabban. Van miről szót váltani. „Nem jó és boldogító ez az egész, de hihetetlenül érdekes, elképesztő, fájdalmas, nevetséges és valószínűtlen” (Balassa Péter).

Az ezredvéget talán megéljük beszélgetések nélkül is. Tudni róla azonban csak akkor fogunk, ha a beszélgetés folytatódik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=278