KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nincsen nekem vágyam semmi

A csajom, a pasim

Bakács Tibor Settenkedő

A pontosság, amely egy szubkultúra egymáshoz és a világhoz való viszonyát tükrözi, kiragadja a történetet saját korlátai közül.

 

Mutass be a feleségednek – mondja a fiú a férjnek mindjárt az első jelenetben, vagyis még le sem ültem a vászon elé, Mundruczó Kornél azonnal a lényegre tér az egyik legszebb című magyar filmben. Nincsen nekem vágyam semmi. Így helyes, ha én sem teketóriázok, s azonnal belévágom pacekba: a film tetszik, rendkívüli erővel sugározza magából a tehetséget, ami érzékenységet és elemelkedettséget jelent. Az érzékenység következménye az a pontosság, ami miatt a film valóságismerete megfelel várakozásaimnak. Ehhez képest udvarias gesztusnak tekintem, hogy ezt rögzült nyelvi formákban, iskolázottan teszi. De az egész nem érdekelne, ha ez a pontosság nem mutatna túl magán, ami miatt olyan állításokat lehet tenni egy kisebbségre vonatkozóan, aminek az igazságát a többség a saját bőrén érzi. A „nem buzizunk, hanem filmezünk” különbségéről van szó.

A film egy szubkultúra, a homokos prostituáltak egymáshoz és a világhoz való viszonyát tükrözi, pontosan. S e pontosság tekinthető erkölcsi erénynek, ami miatt egy szerelmi háromszög neutrális jelenetei is drámai erővel szólalnak meg. Maga a puszta és folytonos lét drámai ebben az életvitelben. Példa: a szállodasoron ácsorgó srácok összefutnak, s dumcsiznak egyet macsósan arról, hogy végtagok nélkül lehet-e orális szexet csinálni. A szavak, a tempó, a beszéd jellege dokumentarista módon megfelelnek a kamerán kívüli élethelyzeteknek. Durva, szellemes, konkrét és abszurd egyszerre. Tehát a film rendezője ismeri azt az anyagot, amit sző; nem megsaccolja a helyzeteket, hanem teremti. S ez a pontosság már elemeli őt a magyar átlagtól. De Mundruczó filmje ettől még nem győzne meg, hisz az erények között a valóságismereten kívül is látok lehetőségeket. Például egy partikuláris élethelyzet felemeli a művészt az életre vonatkoztatható igazságok tartományába. Ezen a téren sem maradtam csalódott, bár kétségtelen, hogy a filmben is hordott trikón lévő felirat – Trainspotting – határozottabban képviseli egy generáció életérzését. Ezt a trikót viseli a fiú, amikor a WC-be lemegy dolgozni. Ötszázért egy fuvola. Nemcsak a hely szelleme, a WC kétes tisztaságú horrorja életszagú, hanem a benne szereplők kiszolgáltatottsága is. Mundruczó filmjéből ugyanúgy érződik, mint Danny Boyle remekéből, hogy a téma tárgyalása nem egy kisebbség belső, perverz ügye, hanem a világállapot filozófiai tárgyalása mozgóképi alapon. Erre kiválóan megfelel a szerelmi háromszög. Egy lány jobb és bal oldalán látunk egy-egy fiút, testvért és szeretőt, ami lazán szentháromság parafrázis, még akkor is, ha a rendező nem akarta.

Mert ha akarta volna, akkor nem hagyta volna a lány figuráját ennyire kidolgozatlanul. A szerető fiú kurvaságára és hűségére választ kapok, ahogy a testvér homlokán is ott látom a halál bélyegét, de nem tudok semmit arról, mi köti őket igazán a lányhoz. Ki a csuda ez a szép lábú kislány? Egy cirkuszi szám artistája, akit Batman felkapna az égbe, ha el lehetne szakadni ettől a gravitációtól. De miért szereti őt, őket ? S amikor már nem, akkor miért nem vállalja vele tovább ezt a szűkösséget ? Miért lett elege, s miért akkor? Ha valaki törekszik a tökéletesre, akkor egy háromszög egyik sarkáról sem feledkezhet meg, különösen ilyen erős dramaturgiai klisé esetében. Azt nem mondhatja Mundruczó, hogy nem érdekelte őt a lány figurája, mert ez azt jelentené, hogy nem érdekelte őt saját hőseinek érzelmi indítéka. Ez nincs is így, mert mondom, pszichológiailag pontosan árnyalt figurákat látok. Olyan érzésem van, hogy itt hagyott nekem egy titkot, amit bárhogy nyitogathatok. S emiatt nem fér bele, hogy a végén a fiú áldozat lesz; olyan, akit nemiségén keresztül ölnek meg, mert akkor többet akarok róla tudni. Így filmes-filmes lett a befejezése: pisztolylövés vágja el deus ex machinaként azt, ami nem vágódik el, mert élet, s benne az örökös folytatás a legnehezebb. De ha ilyen dörrenéssel el lehet vágni a további érdeklődés fonalát, akkor nem kezdődhet olyan tévésen, mintegy véletlenül. Vagyis adásba került ennek a fiúnak az élete, összeverekszik ügyvéd szeretőjével, félő, hogy mindjárt feltűnik a Fókusz. Sokat gondolkodtam rajta, vaj’ miért kezdődik ennyire lényegtelenül, amikor a nyúlpörkölt előkészítésénél a nyúl megnyúzása azt sejteti, hogy tud ő képből is indítani történetet. De végül is a tévés hatás meggyőzött, mert talán a legfontosabb azonnal belezuhanni a helyzetbe, innentől érdekes az egész.

Civilizációs és kulturális kérdés, ki miként jut át a homoszexualitás témakörének Rubiconján. Egy MIÉP-es, buzizó képviselő nem érdekes, egy nyakban folytonos mély magyar sem; aki diszkriminatív, intellektuálisan semmiképp sem érdekes. De hogy mi van ezen belül, rúgások, sértések, durvaságok és megejtő szelídségek, az már igen, azért érdemes színészeket a kamera elé terelni. Emberek között vészesen összegabalyodó háló ez, főleg ha az ember skót vagy magyar, másképpen sorsszerűen vesztes és piti. Nekem nemcsak a Trainspottinghoz áll közel, hanem Sándor Pál Bohóc a falonjához is. A hősök lázadó életszeretete és vesztes megveretettsége pedig a GrunwalskyKen Loach irányhoz kötődik, kétségkívül kisebb plánozási tartományban, kevesebb képrétegezettséggel. A lány mögötti tehenek, a Trabant az úton vagy az ácsorgás a kocsik között inkább információt, mint drámaiságot nyújt. Ezt a fajta puritánságot valószínűleg a magyar film átkos finanszírozási rendszere okozza, de ennek semmi köze Mundruczóhoz, még ha látszik is filmjének esztétikai szintjén. Ezeket a hibákat egy másik szubkultúrán kell számon kérni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3058