KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új lengyel filmek

Wajda, Piwowarski és a többiek

Michałek Bolesław

Varsói tudósítónk beszámolója

 

Az utóbbi két-három évben Varsóban sok szó esett arról, hogy a lengyel filmgyártást az eladhatóság szempontjai határozzák meg. Valóban, egy sor gyatra, bárgyú, eredetinek a legjobb indulattal sem mondható film kerül vetítésre, s ezek többnyire hivalkodó erotikus jelenetekkel igyekeztek becsalogatni a nézőt – hellyel-közzel sikerrel. A dolog azonban, lényegét illetően, komolyabb: a közönség manapság ódzkodik a mozitól: a néző az elhúzódó válságtól kedveszegetten, leverten a családi tűzhely mellett, baráti körben igyekszik fellélegezni, nem pedig a filmszínházban. Másrészről azonban az úgynevezett komoly filmek sem körvonalazták kivehető élességgel, határozott kifejező eszközökkel témájukat, s alig adtak vissza valamit az emberek általános közérzetéből, reményeiből és csalódásaiból, így a látogatottságra építő tendencia mellett megjelentek azok a munkák, amelyeknek találó elnevezése: „senkinek-se-filmek”.

Érthető tehát, hogy jó adag fenntartással néztünk a szokásos évi gdański filmfesztivál elébe. De az 1985/86-os évad filmjei nem kis meglepetést okoztak.

A hagyományos irodalom egynémely művét egész tisztességesen filmre vitték. A lengyel filmgyártás örökké visszatérő kérdése ez! Voltak ugyanis időszakok (a hatvanas évek, a hetvenes évek eleje), amikor ez lett az uralkodó áramlat. A 19. és 20. század fordulója közismertebb lengyel regényeinek többségét megfilmesítették. Ez egyfajta kulturális rangot, honfiúi szellemet (merthogy ez az irodalom ilyen volt) adott a filmeknek, s ugyan ritkábban, de még bizonyos lélektani bonyodalmakat is felmutatott (márpedig ez utóbbiakat elvétve rögzítették nálunk celluloid-szalagra). Bárhogy lett légyen is, egyfajta ellenszerként hatott a kor leegyszerűsített szemléletű átlagfilmjeivel szemben. De, másrészről, azt hozták fel akkoriban, hogy a film „irodalmi mankókra támaszkodva” mozog, hogy nem teremtette meg a saját kultúráját, hogy időben, térben távoli témákat, konfliktusokat támaszt föl, s csak közvetve, olykor alig érzékelhetően kapcsolódik a jelenhez. A hajdani vitákból egy és más ez évben is újra időszerűvé lett.

Maria Kuncewiczowa (sz. 1899) Az idegen nő (Cudzoziemka) című regényének megjelenése a harmincas években irodalmi eseményszámba ment. Egy idős asszony huszonnégy órájáról szól a történet, amelynek során bonyolult és elrontott életének emléktöredékeit felidézi. Mindig képtelen volt rá, hogy a hozzá közel állókkal igazi érzelmen alapuló kapcsolatot teremtsen; ez a történet nemcsak egy, a pszichoanalízis határán megrajzolt éles kontúrú lélektani portré. Hátterében a XX. század első évtizedeinek szokásai, bonyolult emberi sorsai is kivehetők, s így a háború előtti lengyel értelmiség geneológiáját is megismerhetjük. Ryszard Ber rendező gondosan ügyelt az adaptálásra, hű maradt a fő motívumokhoz és a regény bonyolult elbeszélő szerkezetéhez. Így egy kulturált mű keletkezett, amely minden bizonnyal mentes a hasonló jellegű megfilmesítések gyengéitől, már csak azáltal is, hogy távolságtartó és alig-alig elkötelezett. Zbigniew Kużmiński viszont Eliza Orzeszkowa (1841–1910) A folyó partján (Nad Niemnem) című, porlepte regényéhez nyúlt, amely a múlt század nyolcvanas éveiben, egy litvániai nemesi udvarházban játszódik. A regény csordultig tele túlfűtött hazafias pátosszal és szentimentális érzelemmel. A film egyébként jó mestermunka, de már kiindulópontjában elvetélt – (jóllehet sikert jósolnak neki).

Ennek az irodalmias hullámnak talán legeredetibb példája Wojciech Has Egy jó útra tért bűnös vallomásai (Osobisty pamiętnik grzesznika) című filmje. Has már húsz év óta visz filmre irodalmi alkotásokat. Hozzá kell tennünk, ő mindig rendkívüli írók, rendhagyó, több rétegű, bonyolult szerkezetű műveihez nyúl: Jan Potocki: Kaland a Sierra Morénában (Rękopis znaleziony w Saragossie); Bruno Schulz: Szanatórium a Homokórához (Sanatorium Pod, Klepsydr±); Kazimierz Brandys: Útban Párizs felé (Jak być kochan±). Ezúttal egy skót költő és író, James Hogg (1771–1835) alig ismert művét (The Confessions of a Justified Sinner) dolgozta fel hasonló címen. Ezt a régi, bonyolult cselekményű, s meglehetősen furcsa regényt a rendező nagy kultúrával és leleménnyel közelítette meg, s tette gyönyörű képekben újólag közzé. De Has inkább leíró és megfestő, mintsem drámává sűrítő természete következtében csak hűvös csodálattal nézzük a filmet. Has filmje beszédes példa arra, amiről gyakran esik említés, ha ezek az irodalmi filmek szóba kerülnek: már-minthogy nem fedik korunk érzelmeit.

Végül ki kell emelnünk Janusz Zaorski Bódeni (Jezioro Bodeńskie) című filmjét, amely Stanisław Dygat (1914–1978) ismert regénye alapján készült. A Bódeni tó (Bodensee) partján álló német internálótábor előterében a főhős ironikus diskurzust folytat önmagáról, hazájáról, a lengyel beidegzettségekről és mítoszokról. A több rétegből építkező regény (az, ami történik; az, amit a hős szeretne, hogy megtörténjék; az, aminek történnie kell) alig-alig vihető filmre, a mindenütt jelenlévő ironikus hang pedig, érzésünk szerint, majdhogynem lefordíthatatlan a film nyelvére. Mindazonáltal Zaorskinak sikerült oly filmet készítenie, amelyben ugyan nem lelhető meg Dygat szellemi gazdagsága, vibráló intellektusa, mégis okos és ügyesen elkészített film.

Ebben az irodalmias és olyannyira „kulturális”, de bizonyos fokig terméketlen áramlatban két ragyogó mű is felfedezhető. Mindkettő a modern próza kiemelkedő darabjai közé tartozó regényekre támaszkodik. Witold Leszczyński Edward Stachura Szekercelárma (Siekierezada) című regényét, Andrzej Wajda pedig Tadeusz Konwicki Szerelmi krónikáját (Kronika wypadków miłosnych) filmesítette meg.

Ismét el kell jutnunk irodalmi forrásvidékünkre. Edward Stachura (1937–1979) az érzékeny költő nagy beleérzéssel árnyalt, elmélkedő prózai művek szerzője, amelyekben a világ elleni lázadás, a céltalan vándorlás, az állandó menekülés motívumait rajzolja meg. Stachura szép és tragikus alakja (önkezével vetett véget életének) a hetvenes és nyolcvanas évek ifjú nemzedékeinek bárdja lett. A Szekercelárma laza szerkezetű elbeszélés a favágók kemény életéről; helyszíne a Bieszczady istenhátamögötti rengetege, ahol az örökkön menekülő szerző meghúzta magát a világ elől.

Ezt a szívszorító, jóllehet kevéssé drámai anyagot Witold Leszczyński nagy esztétikai érzékenységgel kezelte. E filmre vitt világának a képe, mintha üveglap mögött, az érzelmektől lepárolódva rajzolódnék ki, s mintha a beléje foglalt igazságok idézőjelek közé kerülnének. Ezzel együtt a film egészét áthatja egyfajta alig érzékelhető humor. Így aztán olyasmi keletkezett, ami – úgy tetszik – aligha egyezik Stachura esztétikájával és érzékenységével, de ami, kétségtelen, hogy érett műalkotás.

Andrzej Wajda a Lengyelországban élő írók talán legkiválóbbikának, az 1926-ban született Tadeusz Konwickinak a művét dolgozta fel. Konwicki mintegy félálomban, a múlttal való szüntelen számvetés légkörében, a mélyreható líra és a kíméletlen gúny egyvelegében szövi paradox elbeszéléseit önmagáról és az őt körülvevő világ fenyegetettségeiről. Konwicki Szerelmi krónikája visszatérés a gyermekkorhoz, a hajdani Lengyelország számára oly kedves észak-keleti szegletéhez, a már múlttá lett hangulatokhoz és emberekhez. A forgatókönyvet maga Konwicki írta, s mint a mai kor kísértete, a hajdani eseményeket vizsgáló szellem, személyesen is fellép a filmben. Wajda gyönyörű filmet készített. Egy ifjúkori, félszeg s egyúttal kegyetlen szerelemről van benne szó: 1939 nyarán játszódik, amikor már küszöbön a háború. Etnikailag vegyes lakosságú történeti táj alkotja nosztalgiával áthatott hátterét. Van benne valami Rómeó és Júlia drámájából és a gyermekkor elsüllyedt világának leírásából. Wajda visszatért ahhoz az eszköztárához, amely a hetvenes években, amikor a Nyírfaligetet és a Wilkói kisasszonyokat filmre vitte, meghatározó volt számára. A jellemábrázolásoknál most is ugyanaz a finom vonalvezetés figyelhető meg, mint akkoriban, az ember és a természet kapcsolatát is ugyanaz a szervesség jellemzi, nem beszélve a létezés folyvást egyazon ritmusban lüktető nyugtalanságáról. Ez Wajda első filmje, amelyet 1981 után Lengyelországban készített, azt követően, hogy hazajött. Versenyen kívül mutatták be – (Wajda kívánságának megfelelően) – s a gdański fesztivál igazi eseménye lett.

És az irodalmias áramlaton kívül? Legyünk kíméletesen tapintatosak, s ne szóljunk néhány olyan napjainkat tárgyaló filmről, amelyek a mesterségbeli felkészültség hiányosságairól árulkodnak, nem beszélve a művészi minőségről, melynek tekintetében a lengyel filmek szerény átlagszintjétől is messze elmaradnak. De a máról szóló filmek között is akad néhány olyan érett mű, amely aktuális kérdéseket vet föl a nézőnek.

Első helyen Feliks Falk Az év embere (Bohater roku) című filmjét kell kiemelnünk. Ez mintha a Bálrendező (Wodzirej) folytatása lenne. A Bálrendező annak idején (1979) elemi erejű művészi és társadalmi eseménynek számított. Ebben egy Danielak nevű (Jerzy Stuhr játszotta) „showman” volt a bálrendező, egy, némi személyes varázzsal ugyan rendelkező, kíméletlen ember, aki a manipuláció, a szélhámosság, a csalás, a cinizmus eszközeivel tör kitűzött célja felé: ő akarja ellejteni „a legfontosabb táncot a városban”. Az év emberében a nyolcvanas évek tapasztalatait követően, a „szükségállapot” után bukkanunk rá napjaink Danielakjára. Vajon az maradt-e, aki volt? Bukása után most ismét minden áron sikeres akar lenni. A lehető legidőszerűbb vállalkozásba fog: megteremti „az év emberét”, de csakis azért, hogy annak feje-búbjára hágva törjön fölfelé. Rokonszenves, derék, naiv embert választ ki az év emberének. Ahogy a cselekmény kibontakozik, a hős mindinkább tudatában lesz annak, hogy manipulálják, hogy nem hős, csak hitvány figura egy olyan játszmában, amelyet nem ért, s amelyben Danielak játssza a főszerepet. És itt következik be a fordulat; maga Danielak kezd kételkedni, hogy végül az utolsó jelenetben világgá bömbölje az igazságot és hátat fordítson manipulálóinak és a kecsegtető személyes sikerességnek. Az ebből kirajzolódó kép elgondolkodtató: a hetvenes évek „erős emberének” mintaképe humanizálódik, de a háttérben baljóslatúan működnek a régiektől semmiben sem különböző mechanizmusok. A gyors ritmusváltás, a határozott jellemábrázolás, a hámréteg alatti lélektani és társadalmi folyamatok megragadásának képessége teszik az Év emberét igazán érett művé.

Falkról szólván megemlíthetjük, hogy a gdański fesztivál még egy másik filmeseménynek is a színhelye volt. Bemutatták Jerzy Domaradzki A nagy futás (Wielki bieg) című filmjét, amelynek forgatókönyvét Falk írta. A film az ötvenes évek elején, a gigantikus propagandarendezvények időszakában játszódik, s egy futóverseny történetét meséli el. Az újabb és újabb versenyszakaszok során mind élesebben mutatkozik meg az emberekkel és az egész valósággal történő manipulálás folyamata. A gyengék, ha „rendben vannak”, előre kerülnek; az erősek, ha „nincsenek rendben”, hátra. A főhős győz, mégis mindent elveszít, mert „politikailag gyanús”. Az éles, kifejező, lendületesen elkészített film 1981 telén polcra került, s öt évig várt gdański bemutatójára.

Tomasz Zygadło Vidéki életből vett gyermekkori jelenetek (Sceny dziecięce z życia prowincji) című filmjét mutatta be. A mindennapjainkra támaszkodó film lazán követi Stendhal Vörös és fekete című regényének eseményvázlatát. A mai Julien Sorel, a lengyel vidék legényembere a fővárosba megy, ahol átélve tündöklését és bukását, a volt politikai vezetők kitűnően megrajzolt alakjaival kerül kapcsolatba. Ennek során kihasználja a hatalom kezére játszó mechanizmusait, szerelmi kalandokba bonyolódik, s végül más emberként kerül haza, szülővárosába. E tartalmi összefoglaló talán nem sokat mond; a filmből hiányzik az egyenes, lineáris szerkezet. Teli van kitérőkkel, a cselekmény megszakításával, s oly eseményekkel, amelyek látszólag nem kapcsolódnak a történet fő sodrához: a szerkezet laza, reflexív, s inkább esszére emlékeztet, mint szorosan vett cselekményelmondásra. De végeredményben érdekes képét adja egy fiatalembernek, s izgalmas korrajzát azoknak az időknek, amelyekbe megmerülve a hős vonásai kirajzolódnak.

S végezetül említsük meg a sorban Radosław Piwowarski Anyám szeretőit (Kochankowie mojej mamy), ezt a látszólag egyszerű, s a fiatal rendezőre oly jellemző meleg fénnyel és derűvel elkészített filmet. Piwowarskiról szólva szokás megjegyezni, hogy „vérmérséklete csehes”, olyan, mint hajdan Formané, Menzelé, Passeré volt: ugyanazzal az éles megfigyelőképességgel, ugyanazzal a rokonszenvvel ruházza fel hőseit, mint ők tették. Az Anyám szeretői egy fiatal rokonszenves utcalánynak (Krystyna Janda játssza) és páréves fiának, kihez mindenáron ragaszkodik, kedves története, más hozzá hasonló történetektől eltérőn nyoma sincs benne a szentimentalizmusnak, a füllesztő moralizálásnak. Az anyát és fiát egymáshoz fűző szeretet egyszerű elbeszélése ez a film, amelyet át- meg átfednek az asszony véget nem érő erotikus kalandjai.

A lengyel filmművészetben néhány éve külön hely illeti meg a fiatal Piotr Szulkint. Egyfajta „science fiction”-trilógiát hozott létre (Világok háborúja (Wojna ¦wiatów); O-bi, O-ba; Ga, ga, dicsőség a hősöknek (Ga, ga, chwała bohaterom). Ezek a filmek szembeszökően egyéniek, s a műfaj egyetlen ősmintáját adják a még a mainál is kaotikusabb jövendő világának. A Ga, ga témája rendhagyó: a jövő világában már nem akad önkéntes űrhajós. Az új bolygók meghódítására börtöntöltelékeket küldenek. S ím, egyikőjüket, kit egy távoli planétára irányítanak, ott hősként fogadják! De ez a lelkesedés gyanús. Kiderül, hogy a lakók elvárják – sőt követelik! –, hogy a jövevény minél nagyobb gazságot kövessen el – azért, hogy aztán a „hős” kivégzésében gyönyörködhessenek. Ez a történet nem nélkülözi a komikumot és a bibliai példázatot: kegyetlen és egyúttal nevetséges.

E filmek tehát, amelyekről röviden beszámoltam, mint látható, nem csupán az „eladhatóságra” sandítanak, s nem is tartoznak bele a „senkinek-se-filmek” kategóriájába. Feltámadóban volna a lengyel film?

 

Kovács István fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5601