KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn

Stachura Edward

 

Messzehangzón csattognak, dobbannak a fejszék, valaki baltáját élesíti, csikorog az acélt nyűvő reszelő, az irtáson itt-ott szétszórt máglyákból a lángnyelvek is pattogva csapnak föl, füstforrások fakadnak, mielőtt föllobban a tűz, a télzöld tűlevelektől barnás a füst, vagy kékes, egyenesen az égnek száll, mert szélcsend van és a nap is most emelkedik az erdő sötét fala fölé, hogy megsokszorozza a látványt. Nappal van, le se tagadhatnánk. Egy új nap. Amikor bánatos az ember, nem akarja, hogy mások is mindjárt szomorkodjanak. Azt akarja csupán, hogy ne vonják be a fölszabadult, vidám körtáncba, ne zavarják, engedjék elmenni, félrehúzódni a mélységes árnyékba, kolostorzugok árnyékába. Így van ez rendjén, és van ebben valami rossz? Az új napnak én is örülni tudtam, tapinthatónak éreztem szememen, szemhéjamon, kezemen, bőröm egész felületén, mellemen, hátamon a pufajka, kabát, szvetter és az ing alatt, mert vastagon voltam öltözve, rengeteg gönc volt rajtam. Tél volt. Örültem hát az új napnak, amelyet ösztönösen; kísértetiesen és kézzelfoghatóan érzékeltem bőröm egész felületén, Mintha mindenütt hangyák futkároznának rajtam, anélkül, hogy megcsípnének, csak apró lábacskáikat kapkodják, és ez kellemes, kellemesen bizsergető, és nem tudom kivárni, amikor is Nikodém végez a fadöntéssel, hogy én is nekifoghassak a munkának. Örültem hát az új napnak, és azt akartam, hogy mindnyájan úgy örvendjenek, mint én, mert amikor bánatos az ember, nem akarja, hogy mások is szomorkodjanak, egyáltalán nem, de amikor boldog, akkor azt szeretné, hogy mindnyájan örvendjenek, és van ebben valami rossz?

Egy új nap, Santa Polonia, de hány embert ismerek, és mennyi az ismeretlen, akiknek életében már hosszú-hosszú napok és hetek, hosszú-hosszú hetek és hónapok, hosszú-hosszú hónapok és végestelen esztendők óta – egyetlen nap sem volt új. Reggel fölkelnek, és szívük nem dobog hevesebben, keblük sem feszül, vérük nem énekel, talpuk nem bizsereg, és lábuk sem dobrokol türelmetlenül, mint galopp előtt a lovaké, hátukon nem borzonganak az áttetsző tollú, láthatatlan szárnyak, „teopasis szárnyai, ó, szárnyak”, nem villan szemük, szemhéjuk nem verdes, nem látják meg, vagy nem akarják meglátni a szemmel látható csodákat, kezüket nem emelik arcuk elé, nem mozdítják meg ujjaikat, és nem ragadja meg őket a látvány, a kéz mozduló ujjainak látványa, a kimondhatatlan megrázó meghatottság. Fölkelnek reggel, és a nap, amely velük együtt kél fel, számukra nem egy új nap, hanem folyvást ugyanaz a tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti, ősrégi, hosszú-hosszú hetek, hónapok és végestelen esztendők óta húzódó, vonszolódó, a múló idő távolodó messzeségébe vesző nap. Már réges-régóta, időtlen időktől fogva nem létezett számukra új nap, és ez szörnyen veszélyes, mert ehhez hozzá lehet szokni, és ők már képtelenek óhajtani, képtelenek állítani az új napot, és e nélkül a vágyakozás nélkül, lehet hogy hozzájuk az új nap sohasem jön el. Soha. Egyetlenegy, talán az utolsó nap, haláluk napja lehet számukra új nap, de erről korábban tudniok kell, legalább egy nappal előre érezniük kell halálukat, „érzem, hogy holnap meghalok”, és akkor, akkor egyszercsak fölébrednek a következő nap reggelén az utolsó előtti álomból, és végre megérzik, hogy ez egy új nap, de sajnos, már utoljára éri őket az a szerencse, az a csoda, hogy van valamiféle olyan, olyan mindennapos tüneményes jelenség, mint egy új nap, és erre éppen most döbbentek rá, talán jobb lenne, ha sohasem találkoztak volna vele, most villant csak az emlékezetükbe, kár, hogy oly későn, alighanem jobb lett volna, ha egyáltalán nem éri őket, mert átélvén ezt a boldogságot, hirtelen újra élni állítanak, meghalni egyszerre nem akarnak, csak élni tovább, mindennap új napon, de már túl késő, túlontúl késő, már fogytán az erő, nincs egészség, nincs élet, végére jár az élet, és fekszik ágyában Sobolewska asszony, magasan fölpárnázott fejjel, reggel van, egy új nap, verőfényes volt akkor a nap, jól emlékszem, lefüggönyzött ablakba csapódtak a fényességes sugarak:

– Milyen ragyogás az udvar – suttogta csendben Sobolewska asszony.

– Szedd össze magad, lányom – mondta a tisztelendő, aki befejezte volt őt éppen gyóntatni.

Ó, sziromfakadása beneditto elhalt virágának, hány embert ismertem, és mennyi az ismeretlen, akik élettelen életet éltek, és erről ők tehettek, vagy tán nem is az ő hibájuk volt, mert elveszítették, elveszejtették azt, aki számukra a legdrágább a világon: a legszeretőbb feleséget, a legszeretőbb férjet, a legdrágább barátot, a legkedvesebb barátnőt, anyát, apát, fivéreket, nővéreket és hogyan lehessen így élő életet élni? Mi táplálja őket? Mások még önmagukat is tönkretették, hamuvá égtek, megszomorodtak örökre, megtébolyodtak hosszabb távon. Ő, Santa Polonia, soha senki meg nem váltja, nem vonja vissza azt, ami egyszer már volt, az emberi boldogtalanságot és sérelmeket: sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem az Unesco, egyetlen Megváltó sem. Soha senki nem vonja vissza, mondom, azt, ami már volt, az emberi boldogtalanságot és sérelmeket, amelyekbe beleremegnek, szinte szétrepednek varrásaikban a levegő széles vetítővásznai. Mígnem időnként túlcsordul a pohár, és akkor látható lesz, és akkor hallhatóvá válik a panasz, a jaj, a siránkozás, a zokogás, az üvöltés, és a föld dübörgése a rázuhanó sebesültektől és halottaktól.

– Elég lesz – kiáltotta az erdész, és Nikodám kikapcsolta a fűrészt.

– Elég lesz – mondtam én is, félig magamnak, félig az emberi sorsokat igazgató isteneknek.

Úgy biz, istenek. Elég a boldogtalanságból. Legyetek istenek, ó istenek. Mondom, legyetek istenek, ne pedig bűzlő görények hitvány ürülékei.

Nikodém befejezte a fadöntést, és munkához látott saját vágáspásztáján. Most rám került a sor. Levettem a pufajkámat és a kabátot, a kenyérzsákkal együtt fölakasztottam egy rám meredő ágra, és megragadtam a fejszét. Az erdész, mielőtt a kerülővel együtt elment volna, rövid ideig figyelemmel kísérte mozdulataimat, ellátott néhány jó tanáccsal: a görcsöket és az ágakat tőnyakban kell lemetszeni, másként aztán a kérgezésnél előbukkan minden: a vastagabb és közép vastag ágakat le kell tisztogatni, halomba hordani, aztán szépen űrméterbe rakni, a kisebb gallyakat és gallyacskákat, az apróbb hulladékot – el kell égetni. Ha sor kerül a faátvételezésre, tiszta legyen a vágásterület.

– Igenis – mondtam.

Dühösen sújtottam le, vágtam, csapkodtam jobbra-balra, fölülről, alulról és oldalról, hadonásztam, forgattam a fejszét, és nem gondoltam semmire, hála néked Léthé, kicsi Léthé, ezért a kortynyi feledésért. Ne feledkezz meg rólam a továbbiakban, a későbbiekben, a jövőben sem. Néha kihúztam derekamat, hogy kifújjam magam. Pillanatnyi lélegzethez jutván, ismét nekiestem a göcsörtöknek, a talptól, a tő felül kezdve, és úgy haladva a törzs mentén a fa vége felé, az ágbogas koronáig, ahol természetesen legtöbb volt a vágnivaló. Szűk volt ott a hely, az ágak és gallyak sűrűségében, mert két, három, négy egymás mellett fekvő fa koronája is összegabalyodott, teljes zűrzavar, törökméz, fele kaktusz, fele méz, ahogy a kedves Jasko mondja, az egyik fa koronájától a másik fa koronájáig rohangásztam, hogy lemessem azt az ágat, amelyik éppen az első fa koronájának ágát szorongatta; néha az történt, hogy a második fa koronájának abba az ágába, amely az első fa koronájának valamely ágába akadt, belegabalyodott a mellette fekvő harmadik fa koronájának egyik ága, és mentem a harmadik fához, bemásztam a gallyak közé, kerestem az ág lemetszéséhez valamiféle megfelelő helyet, s amikor levágtam, kiderült, hogy egyáltalán nem az, amit én akartam, vagyis nem az, ami a második fa koronájának egyik ágába akadt, amelyik viszont az első fa koronájának egyik ágába gabalyodott, teljes zűrzavar, paranoia, tudathasadás, és amit akarsz, keresem hát, melyik az a semmirekellő, meglátom, és rögtön lesújtok rá, de előbb még ki kell cibálnom ezt a levágott gallyat, szabadba húznom a sűrű kuszaságból, hogy a korona szellősebb legyen, meg lehessen valahogy fordulni, kihúzom hát a lemetszett ágat a szabadba, félreteszem a nehéz fejszét, nyúlok a derékszíjra dugott, könnyű kis maszek baltámért, megtisztítom az ágat a gallyaktól, gallyacskáktól, hajtásoktól, minden apróságtól. Az irtáson általános csattogás, általános szekercelárma, szing-szangoló fűrészek kíséretével, a tűzrakásokból füst fakad, ropognak az égő télzöld tűlevelek, serceg a gyanta, az irtás fölött ívelő héja éles sirálysírással sikolt, valahonnan a másik irányból kakukkszó hallik, és egyidejűleg mindent betöltő csönd, az erdő minden zörejétől független hatalmas csönd, független hercegnő az erdei birodalomban.

 

Kovács István fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/02 29-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5603