KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nyon

Televíziós történelem

Létay Vera

Kiküldött munkatársunk beszámolója

Háború a nappali szobában. Az első televíziós háború, ahogyan a vietnami háborút Amerika-szerte nevezték, ismét helyet kért az esti főműsorban. A napi dokumentumok, bombázások, dzsungelharcok, zuhanó helikopterek alkalmi képei helyett most elérkezett a tanulságok összefoglalásának, az emlékek rendbeszedésének, a lelkiismeret faggatásának, a szégyent leplező össznépi felejtés megtörésének ideje. A tizenhárom órás amerikai sorozatot, a televíziós történelemírás egyre elterjedtebb műfajának nevezetes darabját videoberendezés segítségével vetítették a 15. Nyoni Nemzetközi Filmfesztiválon. E szenvtelen kijelentő mondatban benne foglaltatik a dokumentumfilm műfaji átalakulásának s egyben a dokumentumfilmekre specializálódott nyoni filmszemle jellegváltásának drámája.

A svájci kisváros külsőségekben szerény rendezvénye az egyre inkább háttérbe szoruló műfaj istápolására alapíttatott, s máig az egyik legrangosabb, ha nem a legrangosabb tárlata a kortárs dokumentumfilmnek. A kortárs dokumentumfilmnek azonban mind kevesebb hely jut a vásznon a világ moziforgalmazásában, a mecénás szerepet a nagy műsorfaló, a szórakoztatás és informálás mindenevő Gargantuája, a televízió vette át. A televízió pedig a saját igényei szerint alakíttatja át az immár klasszikus műfajokat, s elsősorban a kis műfajok rovására. Egyre több a hatalmas anyagi ráfordítással készített szuperprodukció, egyre gyakrabban találkozhatunk dokumentum-esszék sorozatfüzérével. Mintha korunk Tacitusai és Suetoniusai kilépnének dolgozószobáik csendjéből, előbújnának íróasztalaik barikádja mögül, s a legnagyobb hatású médiumot használnák fel eszméik kifejtésére, krónikáik rögzítésére. Az amerikai–angol–francia koprodukció, a Vietnam: televíziós történelem alkotója Stanley Karnow, híres külpolitikai újságíró, Ázsia-szakértő, több könyv szerzője. Gwynne Dyer, aki nemcsak írója, de főszereplője is (amennyiben a gondolatait, véleményét személyesen összefoglaló filmesszéistát főszereplőnek lehet nevezni) a kanadaiak hétszer egyórás sorozatának, a Háborúnak, neves hadtörténész, külpolitikai újságíró, ötven országban, kétszáz újságban publikálják cikkeit.

Dyer a francia forradalomtól eredezteti elemzését, amikor a világ két új fogalommal ismerkedett meg: a modern nacionalizmussal és a hadkötelezettséggel. Bemutatja, hogy a társadalmi, gazdasági, technikai fejlődés Napóleontól Nagaszakiig felfogása szerint hogyan vezetett a totális pusztulással fenyegető nukleáris háború küszöbéhez. Dyer eszmefuttatásában mindvégig tárgyilagosságra törekszik, engedi kifejteni az ellentétes álláspontokat, amerikai tábornokok és szovjet katonai vezetők véleményét egyaránt meghallgatja. Nem csupán a gondolatok ösvényein kalauzolja nézőit, de felvevőgépével például bejut az interkontinentális rakétakilövő állomás legbelsőbb szobájába is, ahol a látvány átélhető élményévé teszi a képzeletbeli lehetőséget, hogy az ott biztonsági övvel foteljéhez rögzített két jótanuló-forma fiatal katona megnyomja a civilizáció pusztulását előidézhető pokoli gombot. Ha Dyer katonapolitikai elemzésének, taktikai; stratégiai oknyomozásának helyességét nem vagyunk is illetékesek megítélni, a film érzelmi-gondolati hatása alól nehezen vonhatjuk ki magunkat. A téma megközelítése mégis megőriz valami idegenszerűséget: talán éppen a túlságos általánosításra, az igazságos egyensúly megteremtésére való törekvésből fakad, hogy a konkrét országok konkrét társadalmi, politikai és gazdasági viszonyainak ok-okozat láncából kiszakított háborúkép végül úgy rajzolódik elénk, mint az emberiség gyógyíthatatlannak tetsző közös betegsége, valamiféle feketehimlő, ami ellen még nem fedezték fel az ellenszérumot.

A Vietnam-sorozat viszont éppen konkrétságával fegyverez le, azzal az önfelmentést kerülő őszinteséggel, amely egyedül alkalmas a valódi történelmi analízis elvégzéséhez. „Tudnunk kell, mi is történt valójában – mondják a film alkotói –, és miért történt, ami történt, hogy eldönthessük, vajon a nemzet valóban tanult-e a vietnami leckéből.” Természetesen a Vietnam-sorozat túlságosan nagy vállalkozás ahhoz, hogy teljesen függetlenítse magát a megrendelők szempontjaitól, az ország közszellemétől, de így is elismerést érdemel a szemléleti nyitottság, amely nem riad vissza az érzékenységet sértő, kényelmetlen objektivitástól.

Sajnos nem véletlen, hogy 83 végén, 84 küszöbén a filmek jelentős hányada a háború fantomjával hadakozik: gyerekrajzok, béketüntetések, fronttudósítások, a japánok kétórás dokumentumfilmje, a Történelem: a nukleáris őrültség korszaka (rendező Hani Susumu), de sorolhatnánk a különböző színvonalú alkotások tucatját. A témaegyezés szükségszerű, hiszen a jól válogatott dokumentumfilm-szemle a világ állapotrajzát adja. Valóságanyagában is átélhető új információ az egyáltalában nem publicisztikus hevületű, nagyon is józan tudósítás az ötvenes évek szellemének riasztó feltámadásáról, az elfogult vádaskodások, irracionális indulatok újraéledéséről. Ennek egyik legbeszédesebb példáját a Könyvégetés című film szolgáltatta (rendező: Arnold Bennet és Grady Watts) az amerikai iskolákban betiltott könyvek egyre hosszabb listájáról. Bizonyos államokban indexre került Mark Twain Huckleberry Finnje, Joseph Heller A 22-es csapdája, a 365 nap, Dr. Ronald Glasser vietnami memoárja stb. Lángoló szemű szülőket, gyűlölettől elvékonyodott szájú bírókat hallunk nemcsak illetlen szavak ellen tüzelni, de tankönyvek bezúzásáért hadakozni, csupán azért, mert történetesen Marx és Lenin fényképét is közlik bennük.

A fejekben dúló zavar persze nem csupán politikai természetű. A kanadai Jacques Godbut és Florian Sauvageau filmje, a Mint Kaliforniában azt mutatja be, hogy a technikai forradalom legmagasabb rendű vívmányai milyen különös kölcsönhatásban állnak egy újfajta miszticizmussal, a szupertechnika és a megemésztetlen eszmék milyen ijesztő kapcsolatban képesek élni egymás mellett.

A dokumentumfilm, mint a szociális igazságtalanságok hivatásos tanúja, a nyoni műsor szerint jelenleg is betölti küldetését, jelezvén, hogy a műfaj klasszikus hagyományai tovább élnek. Láthattuk a fejlődésben elmaradott és a túlcivilizált világ kórházviszonyainak hangsúlyozottan tárgyszerű szembeállítását a felső-voltai és a svájci televízió közös produkciójában, láthattunk filmeket a Fülöp-szigeteken uralkodó tarthatatlan állapotokról háromféle megközelítésben, érdekesen szemléltetve egyazon téma különböző feldolgozási lehetőségeit. Az egyik szokványos dokumentum-összeállítás az általánosságok szintjén maradva (A mennydörgés évszaka, rendező: Jeffrey Chester), a másik Amos Gitai, a tavalyi nagydíj-nyertes alkotása, az Ananász, amely egy ananászkonzerv útját követve példaszerű pontossággal rajzolja meg a nagy amerikai gyümölcs-konszernek profitja és a helybeli parasztok méltatlan életnívója, politikai elnyomása közötti összefüggést. Mélyebben érinti azonban a nézőt a szerény eszközökkel elkészített Celso és Cora, az idei nagydíj kitüntetettje, az ausztrál Gary Kildea csaknem kétórás filmje, aki a dokumentumfilmezés legnemesebb hagyományait követve családtagként férkőzik be az egészen fiatal, kétgyerekes manilai házaspár mindennapi életébe. A film nem fogalmaz meg társadalmi, politikai tanulságokat, hősei viszonylagos elégedettségben, mondhatni vidáman tengetik szegényes életüket, nincs itt semmiféle mizerábilizmus. Cora büszkén meséli, hogy már függönyre is tellett, amellyel az asztal alatti rendetlenséget eltakarhatja, ő szépérzékkel született. Humor, emberi melegség, szomorú líra járja át a filmet, a barátság és rokonszenv láthatatlan kapocsba fogja a szereplőket és a kéttagú filmes stábot. Celso és Cora nem panaszkodnak, a film annál inkább vérlázító.

Ausztrália egyébként a dokumentumfilmezésben is előretört, a nagydíjas alkotáson kívül több kiváló filmet prezentáltak. Bob Conolly és Robin Anderson Az első kapcsolat című munkája egyedülálló képekben meséli el, hogy a harmincas években három ausztráliai fivér, aranyat keresve Új-Guineában, miként fedezett fel egy az ideig ismeretlen pápua közösséget, akik még nem láttak fehér embert, és úgy hitték, világukon kívül nem létezik más világ. Az ausztráloknál történetesen filmfelvevőgép volt, és fantasztikus képekben örökítették meg két civilizáció találkozását.

Szűkre szabott beszámolóban nehéz volna fölsorolni mindazt a benyomást, friss információt, amit a dokumentumfilm-művészet új elevenségét bizonyító változatos fesztiválműsorból meríthettünk. Zenés tragédia, elénekelt filmnapló a háború előtti nagy gazdasági válságról (a kanadai Dal a nehéz évekről, Richard Boutet és Pascal Gelinas alkotása), a hírneves avantgarde színház, a Living Theater története, az alapító Julian Beck és Judith Malina elbeszélésében, azután egy különös amerikai film, amely öt évig készült a rendező, Mark Rance családjának életéről (A halál és az éneklő távirat), filmek és filmek szakállas, boldog fiatalasszonyról, versíró vagy rajzoló csodagyerekekről, gumiemberekről, naiv festőkről, testépítő lányokról – az egész csodálatos, tarka világról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6509