KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Politikusok a képernyőn

Faragó Vilmos

 

Nincs ez még kitalálva nálunk. Hogy egy popularitásával tüntető országban popularitása legyen a népképviselettel megbízottaknak. Hogy azok előtt, akik a képviselettel megbízzák, teljes személyiségükkel ott álljanak. Hogy tudni lehessen róluk, okosak vagy legalább szorgalmasak-e. Ügybuzgalom vagy hiúság fűti-e őket? Képzettségük vagy elszánásuk nagyobb-e? Bölcs taktikusok-e vagy ösztönös rögtönzők? Érdekképviseleti elkötelezettségüket – ha van – nem homályosítja-e el a hatalom önérdekének képviselete? Nem száll-e a fejükbe a dicsőség? Van-e személyes szókincsük közhasználatra is? Van-e humoruk? Vannak-e szenvedélyeik? Barátaik? Van-e családjuk? Ha Edward Kennedy elnökjelölési esélyeit taglalják a külpolitikai újságírók, a jelölés akadályai közt másodiknak említik, hogy válófélben van, hogy a felesége alkoholista, hogy szeretőt tart. Kirívó a példa, de akkor is: miért tudunk többet egy távoli nagy ország szenátoráról, mint saját kis országunk bármelyik miniszteréről? Hát persze, félünk a sztárolástól. A magánügyek bulvárpletykáitól. A testületi elv feladásától. A személyi kultusztól. Puritánok vagyunk. Nem a személy a fontos, hanem az ügy, a testület, amelyet képvisel. Csakhogy éppen ez teremt paradox helyzetet: minél személytelenebb egy politikus, annál ellenőrizhetetlenebb; és minél ellenőrizhetetlenebb, annál fontosabbá válik személye az ellenőrizhetetlen informális kapcsolatokban. Van egy deklarált testületi elv, és van egy informális-paternalista gyakorlat.

Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy politikai szisztémánknak nem kényszerű velejárója ez a paradoxon, akkor azt is fel kell tennünk, hogy a szisztémának önérdeke megszabadulni ettől a paradoxontól. S hogy valóban önérdeke, azt friss erőfeszítések mutatják: a választójogi reform, a népképviseleti elv hangsúlyozása és szervezeti garanciáinak keresése. Önnön popularitásáért maga a politika tehet a legtöbbet.

De sokat tehet a tömegkommunikáció is. Benne legtöbbet: a televízió. Szélsőséges esetben fölemelhet vagy lesújthat. Személyeket és csoportokat emelhet a popularitás szintjére. De nem szélsőséges esetben is: segíthet kialakítani személyek vagy csoportok imágóját. Az állampolgár választhat: ez az ember tetszik nekem, ez az ember nem.

A politikusok képernyős szereplésének persze se szeri, se száma. Némi önkényességgel azonban mindössze két alaptípusra szegényíthetők le ezek a szereplések. Az egyik alaptípus: bemutatni a politikust szónoklat, ünnepi beszéd, felszólamlás közben. A másik alaptípus: politikai-szakmai nyilatkozatot kérni tőle.

Az imágó megteremtéséhez az első alaptípus szinte teljesen alkalmatlan. A politikus ilyenkor – tisztelet egy-két kivételnek – felolvasó automata. Személyiség nélküli szócső. És nemcsak azért, mert testületi helyzetértékelést vagy programot közvetít, hanem azért is, mert frazeológiája személytelenül rituális, felolvasásának dinamikáját pedig nem belső fűtöttség adja, hanem egy kötelezőnek vélt kántáló dallammenet.

A politikai-szakmai nyilatkozat (a második alaptípus) már mutat valamit a személyiségből. Itt ember beszél, s ha testületi szócsőként beszél is, személyként vizsgázik: tárgyismeretből, nyíltságból, intellektuális képességekből, beszédkészségből. Az állampolgár ellenőrizheti: hogyan sáfárkodik ez az ember azzal, amit ő – többszörös áttételekkel – rábízott. Jó esetben kérdezhet is az állampolgár, az egy-egy miniszternél vendégeskedő Bán János műsorában például. A személyiséghez az ő műsorában jutunk legközelebb, a dolgozószoba intimitást sugalló enteriőrjében. Az azonban nem derül ki, hogy a megkérdezett milyen hévvel képviseli a rábízott részérdeket a teljes testületben, konfrontációit nem ismerjük meg, magántörténetét, személyiségének teljes dimenzióját még kevésbé. A kérdező kerülni igyekszik a kényes témákat, az állampolgári kérdések megszűrt-gyanúsak; a beszélgetés tónusában némi lojális feszengés érzékelhető.

Ezért üdvözli örömmel a tévénéző az új alaptípusok friss jelentkezését. Műfaji újdonságról nincs szó, hiszen Vitray Tamás is beszélget, meg Heltai András is. Kérdezésbeli, attitűdbeli, tónusbeli újdonságról van szó.

Vitray Tamás Havasi Ferenccel beszélgetett. Olyan imágóteremtő jó hatással, hogy remélni kell: egy sorozat első darabját láttuk. Nem bántó, ha azt mondom: Havasi Ferenc csak egy név volt eddig a tévénéző számára. Most dimenzionálódott személyiséggé. Gyerekkorral, életiskolákkal, családi örömökkel, a szolgálat idegőrlő feszültségeivel. Karriertörténet politikatörténettel a háttérben, a beérkezettség gőgje nélkül, megmaradt hűséggel azok iránt, akik útnak bocsátották: a gondolkodás puritán természetességében, a válaszok nyíltságában, a szóhasználat oldott keresetlenségében, még a tájszólás finom ízeiben is. Meg valami bevallott szomorú fáradtság, amely látszólag rontja az imágót, de elleplezése az emberi hitelt csorbította volna. Így teljes ez a karriertörténet, így, ezzel gerjed rokonszenv-plusz a nézőben a történet hőse iránt. És mindehhez semmiféle trükk nem kellett. Csak az, hogy a riporter őszintén kíváncsi legyen az emberre, aki a kamera elé ült, és az állampolgári egyenlőség tudatában bírja szóra, a funkciónak szóló lojális feszengés nélkül.

Heltai András minisztereket kér a stúdióba, családi-baráti csevegésre. Remélhető, hogy ez is sorozattá nő. Ha az deríthető ki műsorából, hogy a miniszter is ember, ez persze roppant banalitás, ha úgy tetszik, még sértheti is beszélgetőpartnereit. De mit tegyünk, ha ez a banalitás eddig fölfedezetlen volt? Ha eddig még arról sem esett szó, hogy miként lesz valakiből miniszter, járt-e iskolába, mi volt az első munkahelye, hogyan ismerkedett meg a feleségével, hánykor kel reggel, milyen egy szokványos munkanapja, szokott-e bevásárolni, segít-e krumplit hámozni és kikkel barátkozik? Heltai András ötlete úgy hozta eddig, hogy ezek az érdekes – és igenis ránk tartozó – banalitások ne négyszemközti vallomásként, hanem rezonőrök közreműködésével bontakozzanak elénk: egy régi iskolatárs, akivel diákcsínyek idézhetők; egy feleség, akitől családi intimitások kérdezhetők; egy barát, aki közvetlen szemtanúja a miniszternek „papucsban”. Még meglepetést is kínál a rezonőr-párosítás, mert sablonelképzelésekkel aligha gondolná az ember, hogy egy szikár szakmájú pénzügyminiszter olyan korpulens álmodozóval barátkozik, mint amilyen Vujicsics Sztoján. Még kevésbé gondolná, hogy a pénzügyminiszter jobban vizsgázik szókészségből és humorból, mint a humánkultúra hivatásos képviselője. Évődő humor és családias fesztelenség játszik a műsorban – óriási tónuskülönbség ez a korábbiakhoz képest. Azt is mondhatnám: már-már kommunikációs frontáttörés. Az ember azonban telhetetlen, három dolgot tehát szóvá tesz. Az egyik: mint a televízió legtöbb műsora fölött, efölött is ott lebeg egy hatásölő rém, a műsoridő. Miatta fojtódnak el kibontásra érdemes történetek, szakadnak el beszélgetésfonalak, és látszanak kisbeszédűnek némely rezonőrök. A fesztelenséggel az elterpeszkedés járna együtt. Az elterpeszkedéshez pedig idő kell. Több idő. A másik: van ennek a műsornak helyszíni közönsége. Kis közönség, ott ül kötelességtudón a stúdióban. Kik ők? Ha ott vannak, miért nincs szerepük? Nem kérdezhetnének ők is? A harmadik: ez egy humoros műsor. Attól olyan fesztelen. Ha egy szakmai kérdés is szóba jött, a pénzügyminiszter óvást emelt: „Csak semmi szakmai kérdést! Arról volt szó, hogy ez humoros műsor lesz.” Nem kétséges, hogy erről volt szó, de kell-e ez a merev szétválasztás? Humoros-fesztelen műsor egyfelől, szakmai műsor másfelől. Mi történne akkor, ha a politikusokat a politikai-szakmai műsorokban is humoros-fesztelenül szerepeltetné a televízió? Senkinek a fejéről nem esne le az aranykorona, minthogy nincs is ilyen senkinek a fején. Képzelt koronák persze leesnének. És ez volna az igazi kommunikációs frontáttörés.

Mert máris ki volna találva nálunk, ebben a popularitásával tüntető országban, miként legyen popularitása a népképviselettel megbízottaknak. Tudnánk valamelyest róluk, hogy okosak-e vagy legalább szorgalmasak. Hogy ügybuzgalom vagy hiúság fűti-e őket. Hogy képzettségük vagy elszánásuk nagyobb-e. Bölcs taktikusok-e vagy ösztönös rögtönzők. A hatalom önérdekét képviselik-e vagy minket. Fejükbe szállt-e a dicsőség. Van-e személyes szókincsük közhasználatra is. Van-e humoruk. Vannak-e szenvedélyeik? Barátaik. Van-e családjuk. És akkor arra, hogy tartanak-e szeretőt, már nem is volnánk kíváncsiak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6523