TelevízóKortársak – adaptálvaFaragó Vilmos
Ha a kortásirodalom valamely termékének (novellájának, regényének) televíziós feldolgozása nem tetszik a kritikusoknak, gyakorta enyhítik ítéletük szigorát egy pedagogikus jókívánsággal, mondván: „Ez az adaptáció – tévéművészeti szempontból – sajnos sikertelen, de arra talán jó lesz, hogy a nézők figyelmét fölkeltse az eredeti mű iránt. A rossz adaptáció így teljesíthet jó missziót: olvasókat toboroz az irodalom számára.” Mennyire őszinte a meggyőződés az ilyen pedagogikus jókívánság mögött, nem tudhatom; beszélni csak a magam meggyőződéséről tudok, s ez pofonegyszerűen hangzik: rosszul nem lehet jó missziót teljesíteni. A sikerületlen adaptációk kedvrontók és nem kedvcsinálók. Aki megnézte, mondjuk, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című tévéadaptációját, csak akkor kapott kedvet a könyvhöz, ha már olvasta (mert akkor tudja: annál, amit látott, mennyivel jobb, amit olvasott); ha nem olvasta a könyvet, végképp elment a kedve tőle (mert akkor azt hiszi: amit olvashatna, ugyanolyan, mint amit látott). Néhány jó kivételt illik megemlíteni: ilyen volt a Jó estét nyár… (Fejes Endre), ilyen az Abigél (Szabó Magda), ilyen a Dokumentumok U.M.-ről (Fenákel Judit), vagy a Kiálts, város! (Szabó Magda). De mert a kortársirodalom televíziós adaptációinak többsége nem ilyen, a televízió jó esetben is azt a szerepet teljesíti, amit a kétes emlékű olvasmánykivonatok teljesítettek valaha: a Háború és béke tíz nyomtatott oldalon elmesélve, érettségiző diákok számára. Hogy kerek perec is kimondjam: nincs hatásosabb irodalomról lebeszélő intézményünk most a televíziónál (noha a televíziónak nyilvánvalóan nem a lebeszélés a szándéka).
Tudom persze, hogy az irodalom tévés vagy filmes adaptálása eleve nem megy vérveszteség nélkül. Néhány nagy művésznek sikerült eddig, ihletett pillanatban, az irodalmi művel egyenértékűt létrehoznia, mert elszakadt az eredetitől, s valami szuverénül mást teremtett. Tulajdonképpen nem is adaptált tehát. Aki adaptál – elszegényít. Galgóczi Erzsébet A közös bűn című regényét olvasva annak idején, írtam már arról a – később beigazolódott – gyanúmról: ha ebből a regényből, mint akkor hírlett, filmet csinálnak, a film aligha lehet egyenértékű a regénnyel. Egyrészt azért, mert a regény az olvasó fejében elevenül látvánnyá, s ez a látvány olvasóként is hallatlanul gazdag és korláttalanul szabad, de ráadásul: ahány olvasó, annyi változat, annyi látványelképzelés a regényről. Míg a film: egyetlen, merevre rögzült, „behatárolt” változat, egyszeri látványelképzelése egyetlen olvasónak, a rendezőnek. Másrészt olyasmit írtam, hogy egy irodalmi mű ereje, a Galgóczi-regényé például, a szövegében feszül. A mondatok lélegzésében. A szórendben. Az állítmányok kopogásában. A jelzőkben vagy a jelzőtlenségben. A leírás tárgyi hitelében. Milyen a rigli egy tanyai kerítés kiskapuján. Milyen egy házi gyártmányú fejőszék. A tanyai paraszt ünneplőcsizmája. Az áldozat anyjának visszeres lába és „vízibetegsége”. Az ólajtó, amelyen a derékfájós falusi asszony fekszik. Az a bizonyos sárga csizma az áldozat lábán. A tettes bunkó feje. A tanyai öregparaszt rokkantsága. Egy vénasszony „katonabakancs orrára emlékeztető állán a lila szemölcs”. Az a félünnepi ős öltözet, amelyben a falusi férfiak hivatalos helyre indulnak hétköznap: felül tiszta ing és zakó, alul kigatyásodott melegítőnadrág. Az az elvágyódás, amely egy tanyai fiú lelkében van. És az a sok nincs, amit csak az írott mondatok tudnak elmondani: „Sehol egy biztató templomtorony, kacskaringósan füstölgő kémény, sehol egy távvezeték, vonatfütty, kutyaugatás, de még friss szekérnyom sem a fölfagyott úton.” Hogyan adja vissza ezt a pontosan megrajzolt, és mégis ezer színben villódzó világot a tévés vagy filmes adaptáló? Ha belegebed, akkor is úgy, hogy a tévés-filmes képi játék tárgyai folklorisztikus kelléknek hatnak, a ruhák stilizált-glancoltak, a visszér vagy a lila szemölcs reprodukálhatatlan, az istálló vagy az őszi szántás illata elvész, a figurákon átüt, hogy színészek alakítják őket, a parasztok földnehéz mozgása helyett művi mozgáskoreográfia – az adaptálónak tehát meg kell alkudnia azzal, hogy az írott regény érzéki különössége csak vérveszteségekkel emelhető át a tévés-filmes képi játékba.
És ez a jó eset. A rosszabb – és gyakoribb – eset a dramaturgiai ügyetlenségek esete. Amikor maga az alaptörténet se jön át a képernyőre, vagy olyan motiválatlanul jön át, hogy csak információként és nem élményként vesszük tudomásul. (Gyár a tengerparton: Molnár Piroska ledurrantja Szilágyi Tibort; látjuk, amint rendezői utasításra eljátssza az eszelős-roskadtan vonuló asszonyt, de csak mosolyogni tudunk a művi jeleneten – nincs előkészítve.) Amikor egy alapmotívumnak szánt vonatkozás végül is nincs igazán ábrázolva. (Magyarok: ez mozifilm ugyan, de a nézők többsége a mozifilmeket is a tévében látja, és a nézőt különben sem érdeklik a szakma műfajdisztinkciói. Én magam elhinném, hogy e film parasztjai nem tudnak Hitlerről, ha a mű meggyőzne arról, hogy egyet viszont nagyon tudnak: dolgozni. De nem dolgoznak. Csak tessék-lássék. Csak stilizáltán. Már a színészválogatás is olyan, hogy többségükről el se hiszem: kezükhöz nőtt a kapanyél. Míg a Kopár sziget két japán színészéről elhiszem, hogy parasztok. Munkamozdulataik téveszthetetlenül hitelesek. Ha valóban dolgozni kezdenek a magyar film színészei, mosolyogni kell a szakszerűtlenségen. Pap Éva krumplit szed, bandában, így: fölveszi a kapát, kivág egy fészket, leteszi a kapát, közelebb húzza a ládát, beleszedi a krumplit, fölveszi a kapát és megint elölről. Ügyetlen, gazdaságtalan, fárasztó módszer – melyik parasztbanda csinálná ezt így, pláne, ha a krumpli hazájából, Szabolcsból való?) Vagy amikor a dramaturgiai figyelmetlenség, netán a gyártásvezetői spórolás böködteti szemünkbe az apró, tárgyi hiteltelenségeket. (Gyár a tengerparton: a tengerparti képek helyszíne valódi, a gyárudvar képei műtermiek, stilizáltak. A különbség – még a felvételek élességkülönbsége is – kiábrándító. Aula: ez a nosztalgikus Hermann Kant-adaptáció afféle keletnémet szakérettségisekről mesél. Rosszul öltözött, éhes, lelkes munkásfiatalokról. Bálint András és Venczel Vera, két jólöltözött, nagyon nem munkáskarakterű fiatal beül egy étterembe, kocsonyát rendelnek, majd távoznak, s a rendező elfelejti megetetni velük, éhes fiatalokkal, a kocsonyát! Egész sorozata a hiteltelenítő ügyetlenségeknek. Végül az Anyám könnyű álmot ígér: a fő baj természetesen az illusztratív kivonatosság, a gyöngyös-bokrétás idillkedés, meg a tragikus pillanatok stilizált súlytalansága. De tetézésül szereposztási melléfogások: az író-narrátor színészalkati idegensége, az író-apát játszó színész intellektuális túlsúlyossága és az író-öccsöt játszó színész imbecillis súlytalansága. Meg a zavaró külsődlegességek: a loboncos, szakállas, tehát hiteltelen parasztok, a kitépett szemöldökű vamp- vagy tragikakülsejű parasztasszonyok, az ingek-lajbik-csizmák áruházi vadonatújdonsága, s a fénylő-friss fonott szalmakalapok a gyerekek fején.)
Azt mondtam, hogy a jobbik eset: a vérveszteség. Az operált ilyenkor életben marad. Mit mondhatok a rosszabbik esetről? Az operált ilyenkor elpusztul. Kár érte.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 863 átlag: 5.41 |
 |
|
