Oh, Isaura, ki emlékszik rád?Marx József
Örömmel élek az alkalommal, hogy hozzá szólhatok a Filmvilág kerekasztal-beszélgetéséhez. Örülök, hogy abban a lapban, ahol legutoljára azt mondtam, hogy a Magyar Filmintézet nem jókedvéből, hanem gazdasági kényszerből forgalmaz kommersz filmeket. Nos, most ugyanitt leszögezhetem, hogy az Intézet – túljutva rövid szerepválságán – egyértelműen a művészi érték terjesztése mellett voksol. Nem arról van szó, hogy lekezeljük a rekreációs mozgóképet, de úgy véljük, hogy az igazi piacon – s így a mozik piacán is – az a helyes magatartás, ha a „kofák” alaposan megkülönböztethetők, s mivel az intézet szellemi kapacitása, a közgyűjtemény jellege ilyen (és a szívünk is erre hajlik), az alternatív szóból az értéket csendítettük ki magunk számára. A döntés ugyanakkor „piaci” szempontból is fontos: az intézet ezzel az értékválasztással nemcsak a filmklubok filmellátását vállalja, hanem bejelenti, hogy a még nem létező, de egyáltalán nem lehetetlen, az értékek terjesztésére alkalmas, valódi alternatív üzemeltetői hálózat egyik – jobb szó híján – gazdája kíván lenni. Hangsúlyozom, egyik gazdája, mivel mi sem lenne kártékonyabb, mint akár az „értékterjesztés” monopóliuma. Nem, a Magyar Filmintézet nem a filmművészeti értékek „reszortfelelőse” akar lenni, hanem olyan piaci szereplő, akit bár féken tart az állami kulturális „intervenció”, a szűk dotáció gyeplője, cserében azonban némileg függetlennek tudja magát a piaci „farkastörvényektől”: arculata így válhat egyértelművé, s az értékek szempontjából hitelessé. Jó lenne, ha így lenne? Kétségtelenül.
Gondolom, egy ilyen döntés felhívja a figyelmet arra, ami a jelenlegi filmpiacon vagy kvázi-piacon döntő lehet: nem elég a cinéphile eltökéltség az értékek terjesztésére, nem elég a gombamód szaporodó forgalmazók esetleges „belátása”; a filmek forgalmazásához elengedhetetlen az az infrastrukturális háttér is, amely nem az „éljen a szabadság!” mámoros eufóriájának perceiben jött létre, hanem évek, sőt évtizedek felhalmozása szülte. S az ilyen döntést követő munkának sem lesz azonnal mérhető „eredménye”; csendes és kitartó munkával azonban elérhető, hogy a „filmszerű film” újra otthonra talál a nézők azon szűk rétegében, mely most kizárólag a „beszélő fejeknek” tapsol. A forgalmazók bizonytalanok. Kulturális szolgáltatás-e vagy merő üzlet az, amit csinálnak? S a nézőt is minden arra ösztökéli, hogy nehezen megszerzett értékrendjét – ha volt egyáltalán – vesse el. A forgalmazás általános szerepválságára sötéten rímel az erkölcsök társadalmi méretű válsága. Mindez közismert, mint ahogy az is sokszor megtörtént már, hogy egy-egy tragikus társadalmi bicsaklásért a filmet, a mozit tették felelőssé... Nos, az igazi filmpiac éppen arra jó, hogy akár az amerikai filmek sohasem látott áradatával is, ezt a misztifikációt leleplezze, s a filmet kibillentse tiszteletre méltó bűnbak-szerepéből. A kommersz hirtelen tömeges hatása gyorsan elenyészik, – oh, Isaura, ki emlékszik rád? – míg az igazi kultúra sztalaktitokat formáló cseppek módjára hat – lassan és hosszú távon. A Magyar Filmintézet azért Közgyűjtemény, mert a gyors, ám olykor eb vacsorájára emlékeztető „meggazdagodás” helyett a hosszú távon megtérülő tőkebefektetés pártjára áll, s annak keresi mai piaci lehetőségeit.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 999 átlag: 5.37 |
 |
|
