Láttuk még

A 3. számú űrbázis

Harmat György

Miért hisszük el az egyik mesét, a másikat miért nem? Kisgyerekként, kedvtelve nézzük a Harmadik típusú találkozásokat, mert Spielbergnek láthatóan kedve telik a mesélésben. Még az ennél gyengébb, A nyolcadik utas: a halál is sikerrel rémisztget, mert Scott nyíltan és következetesen vállalja műfajának szabályait. A 3. számú űrbázison időnként izgulunk, időnként nem, de szinte folyamatosan bosszankodunk.

Stanley Donen (akinek A papa mozija című kellemesen középszerű filmjével ugyancsak idén találkoztunk) komolykodva, ólomlábakon döcögteti science fiction-horrorját, nagyvonalúság nélkül és képzeletszegényen. Az űrbázison élő Ádám és (nem Éva, hanem) Alex paradicsomi boldogságát a Földről érkező idegen zavarja meg, aki robotot teremt saját hasonlatosságára. A fordulatok előadása közben Donennek arra is jut ideje, hogy merőben új morális felfedezéseit megossza a nézővel. Például: a puszta szexualitás elítélendő, mígnem a szerelem magasztos; az emberiesség kiveszőben van a világból, de vannak letéteményesei; a gép nem képes az önfeláldozásra, ámde az Ember igen, sőt!

Kirk Douglas rutinjával és fáradt, mégis új csatákra kész fizikumával, Farrah-Fawcett, Charlie „kiugrott” angyala, villogó fogsorával és ruganyos fiatalságával járul hozzá a tökéletes emberpár erkölcsi megdicsőüléséhez. Harvey Keitel azonban (akinek a tehetségére az Aliz már nem lakik itt és a Kék gallér hívta fel figyelmünket) természetes játékstílusa ellenére sem tud megbirkózni azzal a páratlan merevséggel, amelyre az Elvetemült szerepében kényszerítették.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7248

Cikk értékelése:

szavazat: 1201 átlag: 5.63