KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Rembetiko

Tamás Amaryllis

 

A rembetiko népies műdal, a két világháború között a kis-ázsiai menekültek származtatták be Görögországba. Kostas Ferrisz embermeleg filmje a műfaj megszületését, virágzását és tetszhalálát meséli el egy fölkavaró hangú énekesnő (Szotiria Leonardu a játék méltóságával alakítja) és a szmirnai görög kolónia szenvedéssel és szenvedéllyel kikövezett, de mindvégig a létezés örömét sugárzó, hányatott sorsával.

Urbánus dzsungelünkben, „kultúrasokktól” szenvelegve, megbabonáz a mindennapi élethez tartozó rembetiko felzaklató, borzongató varázsa: a kétségbeeséssel keveredő életöröm, az elszánt ellenállás, a vakmerőség. A személyes sorsdémonok elleni mágikus terápia is ez. Nem pusztán érdekes és egzotikus a kis kávéházakban fegyelmezetten egymás mellett ülő énekesek, zenészek látványa – a rembetiko több ennél. Gyógyító szertartás, fergeteges hétköznapi sámánizmus, síppal-dobbal... Énekesei a nemzetiségi identitás ébrentartói, egy népeket összekeverő világtörténelmi áradat közepén. A közösségélmény természetes gyógymódja, tisztító rítusa, az együttlét hivatott megakadályozni a lélek pusztulását, visszaadni a büszkeséget, az erőt. A reményt, hogy a pánsípon játszó Apollón, a lyráját pengető Orpheusz végül mégiscsak győzedelmeskedik Zeusz nyilain és az alvilág fejedelmén. Nem kell más, csak a tehetség, csak „kissé lehajtani a fejet? De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5475