KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nekrológ

1926–1911

Romvári József

Gazdag Gyula

Jónéhány díszlettervezõvel hozott össze a sors, de A Díszlettervezõ számomra mindig Romvári József volt és marad. Nem csak mert mindent tudott, ami mesterségérõl tudható. Elsõ találkozásunktól fogva nagylelkûen osztotta meg tudását, tanított, méghozzá nagyszerûen. Amikor fõiskolásként másodasszisztens lehettem Bors Máté kalandjaiban, elmagyarázta, hogy milyen szakmai fogásokkal kötötte össze a létezõ helyszíneket az épített díszletekkel. A válogatás címû dokumentumfilm elõkészítése során a gyártásvezetõt keresve véletlenül Romvárit találtam a pasaréti mûteremben, a Szerelem díszletében, körbevezetett, felhívta a figyelmem a díszlet rejtett zugaira. Nem tudom, hány fiatal rendezõ-palántát tüntetett ki ezzel, én különleges kiváltságnak tekintettem. Lelkesen es büszkén osztotta meg tudását, némi huncutsággal és humorral engedett betekintést mûhelytitkaiba.

Közös munkáink során is huncut örömmel mutatta meg ötleteit. Kiválóan tudott forgatókönyvet olvasni, így már elsõ ötletei is a történetet szolgálták, néha úgy, hogy pénzt takarítsunk meg, sokszor az anyagi kényszert alkotói találékonysággal elõnnyé változtatva. Megoldásai nem mindig voltak látványosak, a nézõ sokszor természetes adottságnak látja õket, és fel sem merül benne, hogy a díszlettervezõ tehetsége és mesterségbeli tudása nélkûl szegényebb történetet látna. A sípoló macskakõben szinte pénz nélkül épített fel egy lánytábort: ugyan a sínek mellett megtalálta a MÁV-nak is megfelelõ helyszínt, de egy mûködõ tábor illúzióját teremtette meg a semmi közepén. A Bástyasétány hetvennégyben egy apró Ámor-szobrot 5½ méteresre nagyítva másoltatott le. Úgy állt a szobor az óbudai Gázgyárban, mintha mindig ott állt volna. A kõbányai téglagyárban megtalálta a film alaphelyszínét, szürreális tér-ajánlatával inspirálva a forgatókönyv átírását, amely a történet kívánta látványt kínálta. Épített díszletei észrevétlen átmenettel kapcsolódtak a valóságban talált helyszínekhez, ami fantáziát, ötletet és tudást kíván. Hasonló, nagyszerû megoldásokat talált késõbb a Hol volt, hol nem volt...-ban és a Túsztörténetben is. Az Elveszett illúziók és a Hol volt, hol nem volt... szokatlanul sok és sokféle helyszínt kívánt. Ajánlatai kivétel nélkül hibátlanok voltak: jellemet rajzoltak, nyomasztottak vagy éppen otthonosságot teremtettek, visszahozták egy elmúlt kor szagát, vagy a meséhez teremtettek hátteret. Következetesen szolgálták a vizuális stílust, inspirációt kínálva a stábnak, még ha naponta három különbözõ helyszínen kellett is forgatnunk. Elsõ vázlatai is áttekinthetõ kompozíciók voltak. Legvadabb, szürreális ötletét is szigorú rend keretezte, még ha papírszalvétára skiccelt is, hogy munkatársai értsék és használhassák. A munka minden pillanatában segítette munkatársait. Építész, berendezõ, kellékes biztosan támaszkodhattak rá, éppúgy a gyártásvezetõ, az operatõr és a rendezõ.

Közös munkáink a tér meghatározásával kezdõdtek, azt gondolom, a tér volt mûvészetének alapja. A forgatókönyv elolvasása, megbeszélése után játékteret ajánlott, amely a történetet szolgálta, inspirálva a színészeket és az operatõrt. Váratlan, néha szeszélyesnek tûnõ zugokat teremtett, amelyek mindig funkcionálisnak bizonyultak. Terei kezdettõl fogva a forgatókönyv által megteremtett jellemet továbbépítõ részletek kidolgozására inspiráltak, így az utolsó pillanatig, a forgatás kezdetéig pepecselhetett, legyen szó díszletfalak öregítésérõl, vagy kellékekrõl, szereplõk életének „véletlenül” ott maradt nyomairól. Úgy láttam, ezekben az utolsó simításokban lelte igazán örömét. Legszívesebben elsõ megbeszéléseinkre emlékszem, a feladat felmérésének és a megoldás ígéretének izgalmára. Mesteremberként viselkedett, aki térrel, anyaggal, textúrával, a helyszínek és történetük, meg a kellékek, bútorok reszleteinek ismeretével dolgozott. Valójában igazi mûvész is volt. Errõl nem beszélt, viszont szüntelenül gyakorolta.

A közös munka, a megoldások együttes keresgélése és a rátalálás öröme olyan közösséget hozott létre közöttünk, amit barátságnak merek nevezni. Már abbahagyta a munkát, amikor naponta ugyanazon az úton sétálva néha találkoztunk, vagy együtt ebédeltünk a Budagyöngyében – ezekre a kivételes percekre többé nem kerülhet sor. A felbecsülhetetlen szakmai ajándék, amit kaptam tõle, mindig velem marad. Embersége, csöndes jókedve pótolhatatlan és mindig hiányozni fog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10802