Láttuk mégFújhatjuk!Bori Erzsébet
Arról van szó, hogy manapság a szigetország bejönni látszik, majdnem olyan tuti hely, mint Irán, már ami a nemzetközi filmfesztiválok érdeklődésének oly kevéssé széles spektrumát illeti.
Egy jól elhelyezett Frears, egy váratlan Mike Leigh, de még egy brutális Ken Loach is pontokat jelenthet, szerencsés esetben, kokát, ippont.
Szóljon például a film a szénbányász vágyáról. Mire vágy a szénbányász, ha yorkshiri az istenadta. Tudjuk, a komlói komlóra, a pécsi pécsi Symphoniára. A yorkshiri is sörre és szimfóniára. Dallamra. Mert minden bányász lelkében dal van. Margaret Thacher bezáratta a bányákat, mert nem volt neki filhallása az aknászok panaszára. Pedig milyen szép is az, mikor mélyből száll fel a dal, mint gránitporos sóhaj, mint szénpor a szélcsendben. Mellesleg a csehek, a filmművészet zabolázhatatlan bányászlámpás kerti törpéi már a negyvenes évek végén nagyot tártak fel Velencében, mikor a Josef Mach (később Gojko Mitićes indiánfilmek direktora) rendezte Búgnak a tárnák című opusszal lenyomták a művelt mezőnyt. Mit búgtak, mit? Rezet búgtak azok is.
Szóval a vaslédi által szénporig alázott bányászbanda, habár a film során megszűnik néhányszor, végül mégis eljut a Royal Albert Hallba, ahol megnyeri a négyszáz méteres rezesbandaháborút, bányalóhosszal alighanem. És akkor köszönik, nem kérik. Visszautasítják kemény szavakkal, majd könnyű, szívlapátba markoló kézzel elcsenik a díszes serleget. Erkölcsi, fizikai és pirruszi győzelem birtokában dalolva buszoznak haza, áldva a jó szerencsét.
Azt hiszem, az ilyen mozira mondják, hogy, ha lemenne a bányába, följönne a szén.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1555 átlag: 5.48 |
 |
|
