KrónikaFerreri halottCsantavéri Júlia
Mégiscsak szabályszerűen távozott. Az 50. Cannes-i filmfesztivál magamutogatásának kellős közepén, május 9-én Párizsban, éppen aznap, amikor a Le Monde-nak a fesztivál hat emlékezetes pillanatát felidéző egész oldalas cikksorozata 1973. május 21-hez, A nagy zabálás bemutatója körül kitört botrány történetéhez érkezett. Kép is van az oldalon, a szintén vérig inzultált Michel Piccoli a nyelvét nyújtogatja, talán csókra vágyik, ő meg csak néz, szelíd kárörömmel, lehet, már akkor is, talán eredendően utálta a fesztiválokat meg a fényképészeket.
A tipikus milánói polgárnak született Marco eredetileg állatorvosnak tanult. Tűnődhetünk, van-e köze ennek ahhoz, ahogyan meglátta és megmutatta a bennünk élő vadat, a civilizáció vaskemény szabályainak legkisebb lazulására előbukkanó ősállatot O persze nem adott esélyt egyiknek sem, mást keresett: az állatot meghaladó, de saját civilizációs csapdáját is széttörni képes emberi integritást. Szóval olyasmit, ami nincs, de aminek elviselhetetlen, halálos hiányát a hatvanas-hetvenes években még dühödt fájdalommal kiáltották világgá sokan, például a neorealizmus csődjéből épp kiemelkedő Bellocchio és a fiatal Bertolucci, csak hogy Itáliánál maradjunk. Ferreri kritikája nem élesebb vagy illúziótlanabb, csak tárgyszerűbb, szarkasztikus, de önsajnálat nélkül való és főleg megdöbbentően előítélet-, morál- és ideológiamentes, s ezt a két utóbbit talán sohasem bocsátották meg neki. A maga idején szintén dühödt támadásokat kiváltó Méhkirálynőben a férj reprodukciós kötelességeként felfogott szexuális aktus előbb tökéletesen elszigeteli, majd a lehető legszeretetteljesebb halálba kergeti a férfit. A Dininger halottban a munkából hazatérő mérnök egy hosszú éjszaka folyamán unalmában szinte véletlenszerűen lebontja maga körül a civilizáció falait, hogy hajnalban egy könnyed, akár játéknak is tekinthető gesztussal agyonlőve alvó feleségét, végleg kiszakítsa magát ebből a világból. A nagy zabálásban négy jóravaló, jómódú, sikeres férfi egy ódon kastélyban előre megfontolt szándékkal tömi halálra magát, s a kultúra e rituális felemésztése után persze csak romok maradnak – romló húsok egy régi kertben. Nem csoda, hogy a franciák még azt is kikérték maguknak, hogy egyáltalán ők gyártották.
Ferreri azonban nem zavartatta magát és 73 után számba vette a romokat is. Jelenthet-e menekvést a testiség a lakótelep börtönében élő Gerardnak (Az utolsó asszony)? Egy kiskert és egy majomkölyök a patkányok által ellepett nagyváros (New York) peremén tengődő Luiginek (Szia, majom!)? Segíthet-e még egymáson a néma kisfiú és a felnőttvilág támadásai elől a gyerekek közé menekülő óvóbácsi (Szállást kérek)? Egyik utolsó filmjének hőse a kissé pohos mosószerügynök már csak kefélni szeret, de a nők sajnos másféle vágyakat kergetnek, őt meg furcsa lázak gyötrik, el is patkol nemsokára.
Ferreri pillantása kegyetlen volt, de sohasem hideg. Szerette hőseit, bár kinevette és halálra ítélte őket, és szerette még a görögdinnyét is, meg a tengert, a szárazföldi ember nosztalgiájával. A tenger partján talál egymásra anya és lánya a Piera történetének fájdalmas megoldásában, és tengeri vitorlás viszi tovább a Dininger gyilkossá lett hősét is Gauguin Tahitija felé.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1348 átlag: 5.58 |
 |
|
