Film / RegényBoccaccio 2015Csodálatos BoccaccioPintér Judit
Boccaccio
a 14. században dúló rosszal a művészetet állítja szembe. A Taviani-testvérek
szerint ennek ismét eljött az ideje.
„Az
1348-ban Firenzét megtizedelő pestis, amelyről Boccaccio írt, noha más
formában, de napjainkban is fertőz, gondoljunk csak az ártatlan embereket lefejező
ISIS-re, a véres terrorcselekményekre és háborúkra, a lélekvesztőkön menekülők
szenvedéseire, vagy akár a munkanélküli fiatalok kilátástalan jövőjére” – válaszolták
a Taviani-fivérek, amikor arról kérdezték őket, hogy Goethe, Tolsztoj vagy
Pirandello művei után miért a közel hét évszázaddal ezelőtt született Decameronban kerestek választ napjaink
súlyos létkérdéseire. Igaz, hogy Boccaccio száz megtörtént vagy kitalált,
tragikus, komikus vagy pikáns históriából összefűzött, az örök emberi
magatartások és típusok végtelen tárházát felvonultató, a vallásos középkorból
lassan kibontakozó laikus ember- és társadalomképet is megörökítő remekműve a
némafilmkorszak óta kiapadhatatlan forrása a legkülönbözőbb műfajú, stílusú és
szemléletű filmeknek a társadalmi szatíráktól a szerelmi melodrámákon vagy
erotikus vígjátékokon át Pier Paolo Pasolini erőteljes és egyéni látásmódú feldolgozásáig.
Pasolinit Az élet trilógiájában a
jelenből való kiábrándulás vezette térben és időben egyre távolabb saját hazájától
és korától (Dekameron, 1971; Canterbury mesék, 1972; Az Ezeregyéjszaka virágai, 1974), hogy
formába önthesse vízióját a (főleg egyszerű) emberek nehéz és kegyetlen, de a
jelenbelinél őszintébb és hitelesebb életéről. A gondosan kiválasztott tíz
Boccaccio-novella helyszínét Nápolyba tette át, ezáltal (nagyrészt amatőr, mi több,
nápolyi dialektusban beszélő!) szereplőit nem a születőben lévő firenzei
polgárság – még a tragikus novellákban is megnyilvánuló – boccacciói optimizmusa,
hanem valamiféle primitív és ártatlan, a test és a szexualitás által
közvetített, a halál közelében is megőrzött életöröm jellemzi. Elhagyja a
firenzei pestis keretét, s a novellákat a gyilkosból halála előtt magát szentté
hazudó Ser Ciappelletto (Franco Citti) és az élet-álom-művészet kapcsolatot hangsúlyozó,
Pasolini alakította Giotto-tanítvány epizódja mentén ötvözi egységes látomássá.
Tavianiék
döntései Pasoliniéivel éppen ellentétesek. Megtartják az eredeti keretet, a
pestis elől vidékre menekülő hét fiatal lány és három ifjú történetét, sőt filmjük
elsődleges „üzenetének” hordozójává teszik (hogy tudniillik az egykori – és a
mai! – fiatalok az egykori – és a mai! – pestistől való szorongást és a halálfélelmet
a művészettel és a szerelemmel le tudják győzni). A kerettörténetben azonban Tavianiék
Boccacciónál jóval felületesebb jellemrajzot adnak a fiatalokról, s miután
mindössze öt novella elmesélésére kerül sor a filmben, az erkölcsi tanulságok
is kevésbé mélyek és sokrétűek.
Míg
Pasolini a testnek, ők a léleknek szentelik a legnagyobb figyelmet, s míg az
előbbi a (Hieronymus Bosch képeit idéző) rútban
is képes felmutatni az ember és környezete dinamikus gazdagságát, ők (az olasz
reneszánsz festészethez hasonlóan) az emberek, a tájak és az épületek statikus szépségének
himnuszát zengik – olykor még a firenzei pestis testet-lelket egyaránt pusztító
hatását megjelenítő nyitóképsorokon is.
Tavianiék
a kiválasztott novellákból nem teremtettek egységes világképet, mint Pasolini
(vagy mint ők maguk a Pirandello-novellák alapján 1984-ben készült Káoszban). A szerelem halálon túli erejéről
három történet szól. A szüzességi fogadalmat egyformán megszegő apáca és apátnője
esetének tanulsága – „test és lélek, hit és bűn” együtt él az emberben – az
alkotók jól ismert antiklerikális szemléletét (egyben a pedofil-botrányokkal
kapcsolatos állásfoglalását) tükrözi. A sorból teljesen „kilóg” az együgyű Calandrino
példázata, aki miután társai elhitetik vele, hogy a folyóparton talált fekete
kő láthatatlanná tette, egyre gátlástalanabbá válik, a csalást leleplező
feleségét pedig félholtra veri. Nyilvánvaló, hogy a rendezőknek erre a
novellára a hatalmi visszaélések és a nők elleni erőszak bírálata okán esett a
választásuk, ám az epizód még jobban megbillenti a film egyébként is kényes egyensúlyát.
A cím
– Csodálatos Boccaccio – a 20. század
„pestiseit” átélt 83 éves Paolo és 85 éves Vittorio Taviani tisztelgése a
novella műfajteremtő mestere és 14. századi látlelete előtt, amelynek
segítségével elsősorban a 21. századi fiatalokat szeretnék arra bátorítani,
hogy szálljanak szembe a jövőjüket fenyegető veszélyekkel. Ám a fiatalok
filmnézési szokásait ismerve ez nem könnyű feladat…
Csodálatos Boccaccio (Maraviglioso Boccaccio) – olasz, 2015. Rendezte és írta: Paolo és Vittorio Taviani. Kép: Simone
Zampagni. Zene: Giuliano
Taviani, Carmelo Travia
Szereplők:
Vittoria Puccini (Catalina), Riccardo Scamarcio (Gentile), Paola Cortellesi (Usimbalda), Carolina Crescentini (Isabetta), Kim Rossi Stuart (Calandrino), Casia Smutniak (Ghismunda), Michele Riondino (Guiscardo), Lello Arena (Tancredi), Jasmine Trinca (Giovanna), Gyártó:
Stemal / Cinemaundici / Barbary Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 120 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 16 átlag: 6.06 |
 |
|
