KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Edinburgh

Brit szkript

Simor Eszter

Edinburgh brit filmjei meggyőzően bizonyítják, ha van eredeti ötlet, kis pénzből is lehet jó filmet csinálni.

Mi alapján lesz egy film az év legjobb brit filmje? Az Edinburgh filmfesztivál 20.000 fontot érő, a legjobb brit játékfilmnek járó Michael Powell-díj jelöltjei között egyes műveka filmnyelv, a stílus megújítására, vagy egy eredeti ötlet megvalósítására törekedtek, míg mások inkább „britségük”, vagyis jellegzetesen nemzeties témájuk miatt kerülhettek fel a listára. Amint az várható volt, az utóbbi konvencionálisabb darabok alulmaradtak az újító szándékkal szemben, és a díjat végül – a zsűri megfogalmazása szerint – a „legbátrabb”, a Hide and Seek, egy korunk kiábrándult fiataljainak kommunájáról szóló film vitte el.

„Láthatóvá tenni a láthatatlant.” – ezt a lenyűgöző mutatványt vitte véghez a Castles in the Sky főszereplője, Robert Watson Watt. A karaktert ihlető skót tudós a második világháború kezdetén a brit légierőt segítette győzelemre a megszálló németekkel szemben. Egy szerkezettel előre tudta jelezni a szemmel még nem látható, támadó repülőket; vagyis feltalálta a radart. Az alapötlet szellemes, hiszen a mozi teljes léte épül erre a szemfényvesztésre: minden film egy láthatatlan történetet tesz láthatóvá a vetítőteremben. Sajnos a rendező nem volt elég ügyes bűvész ahhoz, hogy a lenyűgöző innováció történetéből kellően izgalmas filmet varázsoljon. A nyitójelenet túl sokat ígér azzal, hogy a britek eredetileg egy halálsugarat akartak tervezni a németek ellen, ám végül feszült thriller helyett, csak hétköznapi dráma született. Gillies MacKinnon rendező valószínűleg a szerinte kellően el nem ismert feltalálónak akart emléket állítani. Anélkül is unalmasan mesél a britek nagy találmányáról, hogy közben bármilyen technikai részletbe belemenne, így csak annyi újdonságot tudunk meg, hogy a villámként bevillanó, korszakalkotó gondolatok leginkább krikettezés közben születnek. A rádióhullámok viselkedésének ismertetése helyett, a rendező Watson stresszes érzelmi állapotának ábrázolására helyeztea hangsúlyt: a feltalálót karrierjében a projektet mindenáron szabotálni akaró, rivális fizikus tartja sakkban, míg magánéletében a munka idejére magára maradt felesége zsarolja érzelmileg. Az országát mentő hősből így lesz hanyag férj, akinek a haza szolgálatában végzett titkos küldetése veszélybe sodorja egyébként tökéletesen harmonikus házasságát. A low-budget film ügyesen leplezi a szűkös anyagiakat; a háborús jelenetek bemutatásához archív felvételeket használ, a belső díszletek és az igényes (bár néha talán túlzottan figyelemelterelő) jelmezek szépen megidézik a korszakot.

Guy és Matt Pitt filmje tökéletes példa arra, hogyan lehet egy egyszerű ötletből, kiválóan megírt forgatókönyv segítségével, a kevés pénz ellenére is remek filmet csinálni. A Greyhawk– a film rövid összefoglalója szerint – arról szól, hogy „egy férfi elveszíti a legjobb barátját, hogy megtalálja önmagát.” A férfi vak, elvesztett barátja pedig a vakvezető kutyája. Annak ellenére, hogy nem lát, Mal egyáltalán nem elesett, sajnálatraméltó figura (a nyitójelenetben épp szex után találkozunk vele először), hanem egy erős, Afganisztánt megjárt katona, aki senkitől nem fogad el segítséget. Mikor Quince, a kutyája eltűnik, Mal mégis kénytelen embertársai segítségét kérni. A sztereotípiáktól mentes, háromdimenziós karakter kutyakereső kálváriáját az alkotók olyan jó arányérzékkel építik fel – tökéletesen eltalálva az érzelmi tetőpontokat –, hogy a filmet az azt követő közönségtalálkozón az egyik néző egy shakespeare-i szonetthez hasonlította. Mal szerepe talán jó lehetőséget biztosíthatott volna egy vak színész bemutatkozására, de az alkotótestvérek kifejezetten hangsúlyozták, hogy mennyire a karakter személyiségét és nem a rokkantságát szerették volna kiemelni. Matt Pitt forgatókönyvíró húsvér karaktert alkotott Malból; vakságával járó magányát és izoláltságát pedig a rendező Guy Pitt vizuális eszközökkel és felerősített hangeffektekkel érzékelteti. A néző térérzékelését a nézőpont elbizonytalanításával, a szándékosan félrefókuszált képekkel torzítják: ahogy Mal folyamatosan biztos pontot keres a térben a tájékozódáshoz, ugyanígy a néző is próbálja a képen megtalálni a fókuszt. Gyakran pedig nem is a kép, hanem a hang – egy helyére csattanó melltartó pánt, vagy a vízforraló kattanása – segítségével orientálódunk. Az egyébként thrillerként kategorizált egyszerű történet beváltja a műfajhoz fűzött elvárásokat – miközben a lepusztult brit lakótelep sorvasztó szürkesége és fenyegető üressége úgy vág a néző szívébe, mint Mal kezébe az üvegszilánk, amibe a házak mellett összehordott szemétben beletenyerel.

Szintén problémás brit tinédzserek ihlették Antony Petrou filmjét; a We Are Monster azonban egy valóban megtörtént esetet dolgoz fel. Robert Stewart, a felthami javítóintézetbe zárt fiatalkorú bűnöző, 2000-ben meggyilkolta a cellatársát. Az eset azért is keltett hatalmas felháborodást, mert a korábban már erőszakos cselekedeteket elkövető Stewart rasszista nézeteit is nyíltan kifejezte, de a javítóintézetben mégis egy szobába tették a muszlim Zahid Mubarekkel. A piti lopásért elítélt Mubareknek ráadásul csak órái voltak a szabadulásig. A tragédia egyszerre irányította a figyelmet az intézet és az ott dolgozók alkalmatlanságára és mutatott rá egy súlyos társadalmi problémára, a rasszizmusra. A We Are Monster alapvetően hűen ragaszkodik a valós eseményekhez, és minden egyes képkockájáról kiált a szándék, hogy a Mubarek családnak szeretne igazságot szolgáltatni. Ezt pedig nem a gyilkos megítélésével, inkább a gyilkosságig vezető okok, a motiváció feltérképezésével kívánja elérni. Magát a gyilkosságot a film már a nyitójelenetben megmutatja, így a szerkezetével is arra irányítja a figyelmet, hogy a főhős hogyan jut el a gyilkosság elkövetéséhez, és a szörnyű tett végül keretbe is zárja a filmet. A történet szinte kizárólag Stewart önmagával folytatott dialógjaiból épül fel. Petrou azzal érzékelteti a fiú mentális betegségét, hogy a néző szeme előtt is megelevenedik gonosz alteregója, aki többes szám első személyben beszél, (innen a szándékosan elrontott cím) és folyamatosan uszítja „magukat” a gyilkosságra. A We Are Monster egyszereplős, erősen színpadias játék. Stewart mindkét alteregóját Leeshon Alexander alakítja, aki a rendező oldalán a forgatókönyv megírásában is részt vett. A film leginkábba nyelvezetével sokkol. Stewart gyűlölettől fűtött, leplezetlenül rasszista, fröcsögő szólamai azok, amik valójában félelmet keltenek: olyan rettenetesen sértő, tabunak számító szavak áradata, aminek a hétköznapi ember ritkán fültanúja. A dialógusok azonban – a sokkoló rasszista tartalom ellenére – repetitívvé válnak és a film nem teremti meg kellő erővel az alaptörténetben rejlő feszültséget.

A fesztivál legkiemelkedőbb darabjának Uberto Pasolini filmje bizonyult: a Still Life tavaly Velencében már elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat. Az olasz származású, de az Egyesült Királyságban élő rendező filmje egy kis brit hivatalnokról szóló egyszereplős kamaradráma. John May (Eddie Marsan) munkája, hogy felkeresse azoknak az elhunyt személyeknek a hozzátartozóit, akik magányosan haltak meg: megszervezi a temetéseket, egyedül végig ácsorogja a szertartásokat, még a – számára ismeretlen – halottak nekrológját is ő írja. A magányos, minden szürke hétköznapot ugyanúgy élő férfit egy napon kimozdítja egyhangúságából, hogy olyan elhunythoz hívják, aki pont a vele szemközti házban élt. A „személyes” kötődés miatt John May elhatározza, hogy ebbe a rendkívüli és egyben utolsó esetébe mindent belead, és bármi áron felkutatja az elhunyt hozzátartozóit. A küldetéstudat izgalmában előbújik csigaházából és korábban elképzelhetetlennek tartott dolgokat is megtesz: forró csokit szürcsöl tea helyett, szembeszáll a főnökével, randira hív egy lányt... Uberto Pasolini minden apró részletében finom és precízen kidolgozott rendezése lehetőséget ad a színészi játék maximális kibontakozására. Szinte hihetetlen, de a rendező a történet végkifejletébe még a természetfelettit is olyan gyönyörűen simítja bele, hogy az még a legszkeptikusabb nézők szívét is megolvasztja.

Négy ember áll körül egy kihalt mezőn egy égő koporsót – ez a kép nyitja a fesztivál legbátrabbnak és egyben fődíjasnak ítélt filmjét, a Hide and Seek-et. Aki a pogány rítusokat felidéző képek alapján A vesszőből font emberhez hasonló őrületre számít, gyorsan csalódni fog. Bár meztelen testeken itt is legeltethetjük a szemünket, Joanna Coates filmje a horror elemeitől teljesen mentes; esztétikusan fényképezett, csendes szemlélődés egy idillinek ábrázolt utópiáról. Négy londoni fiatal – két fiú és két lány – leköltözik az egyikük vidéki házába, hogy ott a modern élet minden vívmányától, szabályától és kötelezettségétől megszabadulva, egy kommunában éljenek. A napot tollaslabdázással, az estét egymás szórakoztatására szánt színpadi játékok előadásával töltik. A hálószobát éjszakára vetésforgó alapján foglalja el az aznapra kijelölt pár. Nem tudjuk, hogy az y-generáció négy fiatalja olyannyira kiábrándult-e a modern világból, hogy megpróbál egy ezzel teljesen ellentétes utópiát megvalósítani, vagy a társadalmi érdektelenség „Élj a mának!” gondolatának megvalósulását látjuk a melankolikus hippik világból való kivonulásában – az alkotók karaktereik múltját és motivációját tökéletesen nyitva hagyják. A múlt egyszer próbál beférkőzni az izolált idillbe: váratlanul felbukkan az egyik lány volt barátja. De az ötödik idegen amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan ki is száll a történetből; a csoport teljesen sértetlenül kerül ki a külvilággal való megmérettetésből. Testi-lelki harmóniájuk szinte már irritálóan tökéletes: a kis házat körülvevő vidéken soha nem esik az eső, folyton süt a nap, mindig van ennivaló és a „pénz” ismeretlen probléma. A csoportnak a betolakodón túl némi kezdeti szégyenlőséget, majd később egy kis féltékenységet kell legyőznie. Az elért és sikeresen megtartott idill: a virgonc játékok, a vonzó előadók és a napfényes környezetből áradó báj impozáns képeken keresztül sugárzik a néző felé. Szinte már irigyek vagyunk. Így is élhetnénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11916