KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szép új világok

A zéró elmélet

Belső űr

Andorka György

Terry Gilliam disztópiája a totálisan bedrótozott világban játszódik, ahol már nem a Big Brother, hanem Kis Testvérek sokasága figyel.

Míg két pont a végtelenbe tartó egyenesre illeszkedik, három magát a tökéletes, zárt alakzatot jelöli ki; ezután minden újabb elem a növekvő entrópia veszélyét jelenti a rendszerben a megnyugtató szimmetriára szomjazó, töredékességtől ódzkodó emberi psziché számára. Vonzódásunk a hármassághoz a művészetben hol az önismétlést igazoló alkotói ürügyként, hol a kritikai téziskényszer szimptomatikus megnyilvánulásaként, netán egyszerűen marketingfogásként ölt testet (ahogyan Lars von Trier rávilágított, a zoknikat is hármas csomagolásban adják el, miért épp a mozgókép lenne a kivétel). Jó kérdés, hogy Terry Gilliam új filmjével kapcsolatban melyik állítás a legadekvátabb, csak annyi biztos, hogy „a Brazil és a 12 majom rendezőjének” munkájára már bemutatása előtt rábillogozták a disztópia-trilógia záródarabja titulust, noha a rendező saját bevallása nem ezzel a szándékkal állt neki, bár nem is utasítja el a felvetést. (A válaszhoz mindenesetre közelebb visz, ha emlékeztetünk, hogy az ezredforduló után némileg marginalizálódott rendezőzseni kritikailag és/vagy anyagilag legsikeresebb filmjeiről van szó). Gilliam alkotásait korábban maga is laza trilógiákként emlegette – az IdőbanditákBrazilMünchausen báró az őrült külvilág és az eszképista képzelet harca gyermeki, férfiúi és agg perspektívából, melyet más szerzők műveiből adaptált, földhözragadtabb „amerikai” hármasa követett (A halászkirály legendája, 12 majom, Félelem és reszketés Las Vegasban) – ám a fentiek inkább fenotípusos jegyeikben, mintsem génkészletükben különülnek el egymástól. Az Időbanditák és a 12 majom mellékmotívumok szintjén tökéletes keretbe foglalja a Brazil egészestés konzumerizmus-kritikáját, a Félelem és reszketés drogtripje vagy A halászkirály legendája pedig mi más lenne, mint sötét variáció az eszképizmus témára – a sor folytatható. Gilliam egész életművét jobbára ugyanazon motívumok halmaza szövi át, melyet az ezredforduló óta készült filmjei is rendre aláhúznak, legfeljebb a hangsúlyok tolódnak el. A friss opusz újabb, sci-fi külsőségekkel dolgozó, rövid gyújtótávolságú lidércnyomás, szerepel benne nagybetűs hatalmi gépezet és azzal szembeszegülő egyén, de még valóságba befurakodó fantáziavilág is, ilyen értelemben kétségtelenül tekinthető a Brazil párdarabjának – a különbségek azonban ez esetben többet mondanak, mint a hasonlóságok.

A zéró teoréma a maga tudathasadásos módján több fajsúlyos alaptémát kapcsol egybe, amelyek hiába vannak a forgatókönyvben látszólag flottul összefonva, némi keresettség érződik a koncepcióban, mintha a szálak a felszín alatt valójában széttartanának. A felütésben a Brazil társadalomkritikája köszön vissza (na és a Gilliam-féle eklektikus retrofuturista vizualitás, ezúttal színesebb-szagosabb köntösben), napjaink világába transzponálva – a multicéges mókuskerék, a digitalizáció és a big data, a személyre szabott, agresszív reklámok, a mediatizált, átszűrt, szimulált dolgok világába. Apró szépséghiba, hogy az abszurd egyre nehezebben tudja felülmúlni a valóságot – a táblagépekbe dugózott, szelfiző Z-generáció portréja, a mindent dokumentáló, semmit sem megélő nárcizmus kórképe már-már közhelyesnek érződik, a szatirikus poénok (különdíjas az „Arbeit macht fun!” szlogen a kivetítőn) pedig eközben jóval alacsonyabb fordulatszámon pörögnek, mint a nyolcvanas évek klasszikusában. Erős azonban a Krisztus-torzó fejére illesztett céges megfigyelőkamera szimbóluma: ha nem kapcsolódsz, nem létezel, szól az új vallás, de az isteni tekintetből a hálózatba költözött panoptikusság az ár – már nem a Nagy Testvér, hanem Kis Testvérek sokasága figyel.

Mindez azonban stukkónak tűnik a filmben megfogalmazott mázsás lételméleti kérdésekhez képest. Qohen Leth, az „ontológiai kutatások részlegén” dolgozó főhős szociopata figurája kódexmásoló szerzetesként dolgozik újonnan kapott feladata, a „zéró teoréma” megoldásán – a feladat célja eleinte rejtve marad előtte, de nem is érdekli: egyetlen dolog lebeg a szeme előtt, évekkel ezelőtt megszakított „hívását” várja, amelyet megbízója jutalmul lebegtet előtte, és ami hite szerint megvilágítja az élete értelmét.  Míg a konzoljátékhoz hasonló szimulációt vezérli, nincs tisztában az ironikus helyzettel, hogy a címadó tétel éppen a létezés végességét mondja ki, amennyiben minden anyag és energia összege nulla, és a kozmosz végső soron pusztulásra ítéltetett. Pat Rushin forgatókönyvében, melyet többek között A prédikátor könyve inspirált, helyenként kissé szervetlenül ad a szereplők szájába olyan rezignált mondatokat, mint hogy „koldus és király ugyanoda tart” vagy „az élet a halál tökéletességét fertőzi meg”. Leth-t őrültnek bélyegzik, pedig talán, a 12 majomhoz hasonlóan, a külvilág az őrült; itt mindazok, akik nem borzonganak bele a teleológia hiányába.

Az előzőek metszetében működik a film harmadik rétege, amelyet Waltz brilliáns alakítása visz el a hátán. Az őrült, elidegenedett társadalom és az egzisztencialista szorongás egyenes következménye Leth személyes, magánéleti válsága, identitásának és emberi kapcsolatainak teljes elvesztése (a forgatókönyv egy korábbi változatában a felesége és gyereke meghalt, ezt a didaktikus trauma-motívumot végül egyszerűen elhagyták, jó érzékkel). A kiút-lehetőségeket éppen a zéró teoréma-megbízás sodorja Leth elé. Bob, a brilliáns hacker-srác, és Bainsley, a call-girl (akiről később kiderül, hogy szintén a „menedzsment” küldötte) egyaránt csapóajtók az életbe való visszatérésre, előbbi egyfajta lassan épülő apa-fiú kapcsolat, utóbbi a kibertérben lezajlott randevúk hazugságai után egy őszinte szerelmi viszony ígéretével. Leth eljut a pontig, hogy fellázadjon a feladata ellen, a cég megfigyelő tekintete ellen, ami eleinte hidegen hagyja (mint mondja, „nincs rejtegetnivalónk”), mi több, levetkőzi, hogy királyi többesben aposztrofálja magát (a film apró poénja, hogy az identitásának feloldódását szimbolizáló fordulatot anno egy pszichológus javasolta neki, „az emberiséghez való közeledés végett”), a kitörési kísérletek azonban végül kudarcba fulladnak. Bobot elveszik tőle, Bainsley-t saját maga taszítja el. A munkát végül mások folytatják.

Sam Lowry-t a rendszer győzi le, Qohen Leth saját megszállottságának áldozata. A Brazil hősének visszatérő álma kitöréssel kecsegtet, A zéró teoréma figuráját az örvény csábítja. Az ürességtől rettegve merő ürességben éli az életét. Az isteni hangra váró téboly történetének végén szükségszerű a bukás, ha nincs Hang, csak – Thomas Pynchon sorait kölcsönvéve – „a sötétség modulálatlan alaphangja” várja az élet efemer dominánsait. Leth víziót lát, melyben feloldódik a szinguláris a szingularitásban: a csillagporból gyúrt, magányra kárhoztatott lelkek végül a fekete lyuk halálos ölelésében találnak egymásra.

A zéró teoréma nem ad választ az élet értelmére, csupán konstatálja, ha sokáig nézünk a mélységbe, a mélység is belénk néz. Nem siet segítségünkre Monty Pythonék francia pincérének egyszerű bölcsessége, ahogyan eonokra van az Időbanditák jókedvű befejezése is, ahol az Úr pedáns iskolaigazgatóként zárja rövidre a narratívát, röpke tűnődést szentelve a gonosz problémájának és a szabad akaratnak. Tragédiánk, hogy éppen a válasz keresése tesz minket emberré; állattá alacsonyodva elfordíthatjuk a fejünket a lét abszurditásától (lásd a Félelem és reszketés Samuel Johnson-mottóját), vagy esszenciát építhetünk az egzisztenciából. De utóbbihoz Gilliam szerint biztosan nem a méhkaptárba való besorolás vezet, sem a talmi virtuális létmód.

A rendező eredetileg, a Brazilhoz hasonlóan, leforgatott egy happy endinget, mely végül – szerencsére – ezúttal is a vágószoba padlóján landolt. A zárókép így vérmérséklet szerint nyitva hagyja az értelmezést a nézőnek, hogy Leth elbír-e a teherrel (társsal vagy anélkül), komfortos téveszméjéhez menekül, vagy – a legpesszimistább olvasatban – a teljes feladást választja. Ha nem marad semmi, csak a semmi reménye marad, vonja le a következtetést Cormac McCarthy professzora A Sunset Limited című darabjának végén. Qohen Leth arcán gyermeki mosoly szalad végig, miközben nyugtázza, hogy a mesterséges paradicsomban legalább a kontroll illúziója az övé: az örök alkonyi fényben izzó világban, ha akarja, a nap végre a horizont alá bukhat, és a formák a sötétbe veszhetnek.

 

A zéró teoréma (The Zero Theorem) – brit-amerikai, 2013. Rendezte: Terry Gilliam. Írta: Pat Rushin. Kép: Nicola Pecorini. Zene: George Fenton. Szereplők: Christoph Waltz (Qohen Leth), Matt Damon (Igazgató), Tilda Swinton (Dr. Shrink-Rom), Mélaine Thierry (Bainsley), David Thewlis (Joby). Gyártó: Voltage Pictures / Zanuck Independent. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 107 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11918