KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sötét bűnök

Kétarcú január

Elveszve Európában

Sepsi László

Highsmith sötét lélektani krimijeiből hiányoznak az erkölcsileg feddhetetlen jellemek, a megszállottság örvénye mindig magával rántja hőseit.

A kortárs krimiirodalom ügyeletes hírhedt fenegyereke évtizedek óta James Ellroy, aki minden adandó alkalommal kifejti – némi rájátszástól sem mentes – világundorát, de a mizantróp szerzők sorában valószínűleg még így sem tudja fölvenni a versenyt Patricia Highsmith-szel. A huszonkét regényt és több tucat novellát – köztük az árulkodó Little Tales of Misogyny címet viselő gyűjteményes kötetet – jegyző írónő kortársai szerint ritkán rejtette véka alá embergyűlöletét, tüskés és magának való jellem volt, aki jobban élvezte macskáinak és a hátsó kertjében tenyésztett csigáinak társaságát, mint embertársaiét. Ez távolságtartás a művein is átüt: thrillereinek és bűnmelodrámáinak mélyén éjfekete humor és cinizmus munkál, miközben pszichológiai defektusokkal terhelt hősei öntudatlanul sodródnak az újabb és újabb magánéleti katasztrófák felé.

Highsmith még nem volt harminc, amikor Hitchcock filmet forgatott első regényéből, az Idegenek a vonatonból – kettejük humorát és emberképét figyelembe véve ez nagyjából a tökéletes párosítás –, de ezt a figyelemreméltó indulást nem követte gyors áttörés. Az ötvenes évektől folyamatosan aktív írónő munkái elsikkadtak az olyan sikerszerzők árnyékában, mint Mickey Spillane vagy Donald Westlake, de a hipermaszkulin, akciódús hard-boiled krimikkel szemben Highsmith írásai eleve közelebb állnak James M. Cain fatalista bűntörténeteihez (mint A postás mindig kétszer csenget) vagy a kortársainál szintén visszafogottabb Ross Macdonald (Fulladásos halál) krimibe oltott családi tragédiáihoz. Utóbbival az írónőt munkáinak pszichológiai mélysége is rokonítja, ugyanakkor míg Macdonald nyomozója afféle morális iránytűként is szolgál a történetekben, Highsmithnél általában hiányoznak az eseményeket távolságtartással szemlélő, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen főhősök. Nála mindenki fogékony a bűnbeesésre, és mint az Idegenek a vonaton vagy a Huhog a bagoly példája mutatja, ehhez nem is kell lemerészkedni a bűnös nagyvárosok sikátoraiba vagy felkeresni a felső tízezer titkokkal teli villáit: korai regényeiben főképp az amerikai kertvárosok fehérre festett kerítései mögött talált rá a megszállottság és a neurózis legkülönfélébb formáira.

Habár azt túlzás volna állítani, hogy Highsmith a szülőföldjén ismeretlen szerző lett volna, Amerikában az átütő siker mind a kritika, mind a közönség részéről váratott magára. Újrafelfedezése igazán csak az ezredfordulón, A tehetséges Mr. Ripley bemutatása után kezdődött meg, amikor a regény újrakiadása mellett néhány éven belül több életrajzi kötet is megjelent az írónőről. Európában viszont már a hatvanas évektől megbecsült szerzőnek számított, részben épp azon erények miatt, amik okán a tengerentúli krimipiacon kevésbé tudott érvényesülni: ideát történeteit elsősorban modernista regényekként fogadták, amik kiválóan olvashatóak a pszichoanalízis, az egzisztencializmus és a behaviorizmus felől, és könnyedén beilleszthetőek akár a Dosztojevszkijjel vagy Camus-vel fémjelzett prózahagyományba. Fiona Peters, az életmű egészét feldolgozó tavalyi monográfia szerint az írónő tengerentúli negligálásának részben az is volt az oka, hogy Highsmith egyszerű, felesleges díszítésektől mentes stílusa kevés volt az amerikai esztétáknak ahhoz, hogy felkapják rá a fejüket és foglalkozni kezdjenek a könnyen hozzáférhető zsánerszövegek mögöttes tartalmaival: mintha a stílus áttetszősége egyben a tartalom sekélységét is jelezné. Highsmith fogadtatására jellemző, hogy az Idegenek a vonaton után a legfontosabb adaptációk is Európában készültek: a Ripley-sztorikon alapuló Ragyogó napfény (René Clément, 1960) és az forrásanyagot jóval lazábban kezelő Az amerikai barát (Wim Wenders, 1977), illetve a Chabrol-féle Huhog a bagoly (1987) mellett regényeiből több tucat mára elfeledett feldolgozás készült Franciaországtól az NDK-ig – egy interjú szerint a szerzőnek utóbbiak voltak a kedvencei. Részben talán ennek is köszönhető – habár ezt már az 1955-ben megjelent első Ripley-könyv is előlegezte –, hogy az amerikai kertváros után a hatvanas évektől kezdve Highsmith egyre gyakrabban választotta regényeinek helyszínéül az Óvilágot. A Kétarcú január, a Remegő szívvel és a Ripley-könyvek hősei ugyan továbbra is amerikaiak, de bűneiket és elfojtásaikat a csendes lakónegyedekből áthurcolták az európai nagyvárosokba, hogy a végzet a frissen nyírt gyep helyett inkább Knósszosz romjai közt érje utol őket.

Az életmű emblematikus figurájává vált Tom Ripley egyetlen alakba sűríti Highsmith világlátását, egy elemzője szerint a lelkiismeret nélküli, pszichopata figura egyenesen modernista ikon, maga a rögzített identitás nélküli próteuszi ember. Hollywood az ezredfordulón így magától értetődően nyúlhatott a senkiből lett világfi történetéhez, ám a Minghella-verzió sikere ellenére Ripleyből nem vált olyan önálló márkanév, mint mondjuk Ludlum Jason Bourne-jéből: a folytatásokban eleve más színészek bújtak a szélhámos bőrébe – előbb John Malkovich (Ripley és a maffiózók), majd Barry Pepper (Ripley a mélyben) –, ezzel inkább a karakter egyedi interpretációinak, mintsem az állandóságra alapozott brandépítésnek adva teret. A Kétarcú január idén mozikba került feldolgozása – sorban a második, mivel egy nyugat-német verzió már készült a nyolcvanas években – a kísérletezőbb Ripley-folytatások helyett inkább a Minghella-filmet használja követendő mintaként, miközben a két történet több ponton (férfiak közti ambivalens viszony, hamis személyazonosságok, Európában szédelgő amerikaiak) eleve egyezik. A korábban leginkább forgatókönyveiről ismert Hossein Amini előbbihez hasonlóan retróthrillert forgatott, meghagyva a történetet a hatvanas években és itt-ott enyhítve az alapsztori hitchcocki gonoszságán.

Ez az alkotói döntés annak fényében meglepő, hogy a Highsmith kevésbé ismert regényei közé tartozó Kétarcú január éppúgy egy kortalan és modellszerű szerelmi háromszögtörténet, mint például a több adaptációban is más közegbe helyezett Cain-féle A postás mindig kétszer csenget. A Kétarcú január dinamikáját a három főhős – egy fiatal szélhámos, egy idősödő csaló és utóbbi huszonéves felesége – közti perverz viszonyrendszer adja, aminek mélyén apakomplexus, féltékenység és teljes gyökértelenség munkál. Utóbbi nem csupán földrajzi, de erkölcsi értelemben is meghatározza a figurák életét: ahogyan valójában otthonuk – a turistáskodó házaspár férfitagját az Államokban körözik –, úgy morális támpontjuk sincs, az első véletlen emberölés eltusolása után a férj egyre többször próbálja problémáit gyilkosságon keresztül megoldani. Highsmithnél ez a további tragédiákba torkolló lesüllyedés valójában kellemetlenül banális: a középkorú Chester minden akarata ellenére képtelen otthonoson mozogni a tőzsdei csalásnál valóságközelibb bűnök világában, tetteit nagyrészt véletlenek és a belőle feltörő agresszió irányítják. A törvényen kívüliséggel járó, hirtelen jött szabadságban az amerikai kispolgár lényegében felszámolja önmagát.

Amini feldolgozása az eredeti helyszíneinek és korszakának megtartása mellett ugyanakkor kigyomlálta a regény kevésbé egyértelmű részleteit: míg Highsmith hosszú bekezdéseken keresztül ecseteli szereplőinek lélektani hátterét, megmagyarázva az ebből fakadó, látszólag irracionális döntéseket – például hogy a fiatal férfi miért is csapódik hozzá azonnal a házaspárhoz –, a filmverzióban erre szükségszerűen kevesebb lehetőség nyílik, és a rendező-forgatókönyvíró főképp az egyértelmű szituációkat tartja meg. Részben Viggo Mortensen alakításából fakadóan Chester karakteréből is hiányzik az az esetlenség, ami Highsmithnél még a sajátja – a történetet átszövő pszichológiai vonatkozások leegyszerűsítésével maguk a figurák is könnyebben felismerhető karaktertípusokká váltak. Bár a két férfi közti apakomplexust Amini érintetlenül hagyja – mellette az eredetiben hangsúlyosabb szerelmi szál el is sikkad –, a filmverzió kulisszájául szolgáló turistalátványosságok és ókori romok közt mintha a szereplők tetteit sem múltjuk és lélektani adottságaik, hanem a görög tragédiák sorsszerűsége determinálná. Azzal, hogy míves, de anakronisztikus kosztümös filmet forgatott, Amini a legegyszerűbb módon oldotta meg Highsmith transzparens prózájának kihívását és a filmvásznon nem különösebben eredeti, de mégis jellegzetes stílust adott az eredetileg hivalkodó díszítések nélkül elmesélt történetnek. A bűnmelodráma mélyen fortyogó lélekmélyi mocsokkal viszont csak az evidenciák szintjén tudott mit kezdeni: a hollywoodi glamúr és Patricia Highsmith mizantróp cinizmusa továbbra is összeegyeztethetetlennek tűnik.

 

Kétarcú január (The Two Faces of January) – amerikai, 2014. Rendezte: Hossein Amini. Írta: Patricia Higsmith regényéből Hossein Amini. Kép: Marcel Zyskind. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: Viggo Mortensen (Chester MacFarland), Kirsten Dunst (Colette), Oscar Isaac (Rydal). Gyártó:Timnick Films/Studio Canal/Working Title. Forgalmazó: JIL Kft. Feliratos. 96 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11919